2022. április 3.: esélyek és veszélyek

Valamikor, de nem egészen hajdanán az Attersee partján sétálva mellbevágó, ceruzával írt feljegyzést fedeztem fel az útba eső kápolna külső falán. Szintén arra járt magyar katona jegyezte fel nevét, hova valósi és mikor járt ott. Nyomatékul tette hozzá: „Isten óvja hazánkat!“

Talán nem is annyira meglepő, ha most a jelenlegi helyzetet mérlegelve ez a fohászként megörökített mondat ötlött fel bennem. Mi más ez, ha nem az aggodalom hangja az elbizonytalanodásban egyfelől, míg az elvárásé másfelől. Megrázó volt számomra, mert több mint tíz év eltolódással sorstársak lettünk, s a veszélyeztetett katona mégsem magára, hanem hazájára gondolt aggodalommal.

2022-ben változatlanul „a haza mindenek előtt“ azok számára is, akik mostoha körülmények elől vagy miatt az ország határain túlról figyelik, mi történik Pannóniában (Hunniában?). És bármennyire kedvezőtlen hírek és hangok érkeznek odaátról, ilyenkor Ady-san felhorkannak a vágyak, hogy ott legalább rend legyen, nyugalomban és biztonságban élhessen mindenki.

Aztán felötlik a csillagóra is, amikor megtörtént az órák átállítása, igaz, ez nem egészen sikerült egyöntetűen, mert azóta is sokan hajtogatják: bizony nem az a politikai rendszer valósult meg, amit ők elképzeltek. A csalódottak felé szólva: vajon milyen Magyarországról ábrándoztak? Mert a képzelt és a valóságos Magyarország képe sokak számára nem illik egybe, sőt, egyenesen ellentétes egymással. Nem csupán kormány- hanem határozottan rendszerváltozást óhajtanak, s talán tennének is ezért, feltéve, hogy a polgárok többsége hasonló módon gondolkodik.

Felelősen és higgadtan gondolkodva nem könnyű jótanácsokat osztogatni, hiszen nem az országon kívüliek, hanem az országlakók bőrére megy a vásár. Az orosz-ukrán háború meg kimondottan sulykolja a fejekbe: nem magányos sziget Magyarország, s ezért különösképpen kell ügyelni a tektonikus erők mozgására. Másként szólva: bármennyire bebeszéljük is magunknak, nem vagyunk magunk urai. Mint ahogyan a hosszú évszázadok alatt állandó védekezésre kellett berendezkedni, és csak akkor volt eredményes a védekezés, ha erős Magyarország vette fel a harcot a külső erőkkel.

Még amikor együtt volt is az ország, társulással kellett, s némileg lehetett teremteni biztonságot. Kossuth is föderációban gondolkodott, kárhoztatva az osztrák-magyar kiegyezést. Az I. világháború végérvényesen felborította az ún. egyensúlypolitikát. Azt követően meg valamennyi szomszédunk ellenünk fordult, parányi lehetőséget sem hagyva a közeledésnek, kiegyezésnek. A két világháború közti időszakban először Olaszország, majd – igaz, csak epizódként – az olasz-osztrák-magyar tengely terve vetődött fel, hogy aztán még embriókorban elvetéljen. Az erőviszonyok pillanatnyi felmérésekor – tele gátlásokkal – a németekkel való – „bratyizás“ került előtérbe, tudjuk, ellentmondásosan, majd végzetesen. Utána meg nem volt választás: Jaltában kicédulázták az egyes övezeteket: igaz, fifty-fifty alapon Magyarországon – elméletileg – kelet és nyugat egyaránt osztozkodhatott, mivel azonban nem fizetődött ki az alku, az orosz medve ölelte magához, bár nem csak Magyarországot, hanem mintegy jutalomként szomszédjait is. Mindazonáltal a pax sovjetica gondoskodott békéről és biztonságról, olyannyira, hogy egészen belenyomorodott az egész régió.

Nem felszabadító háborúk révén, hanem a szovjet birodalom belső összeomlásának köszönhetően az a szerencsés helyzet állt elő, hogy 1989. október 23-án a köztársaság kikiáltásával szabad, demokratikus és független Magyarország öltött arcot.

Ami azóta történt és történik, elsősorban a politikai belső erők és gazdasági külső erők összjátékából következik. Mindazonáltal – ha nem is korlátlan mértékben –, de meglett az önálló cselekvés lehetősége. Emberöltőnyi idő elteltével nem ártott volna/nem ártana mérleget vonni: hol volt 1989-ben és hol tart 2022-ben Magyarország? A feltétlen pozitív fejlődés ténye mégsem az elégedettség, hanem növekvő elégedetlenség jeleit veti felszínre, és akadnak „merészek“, akik azt állítják, mégiscsak jobb volt az ánti világban, mert volt kereset és (köz)biztonság. Bárhogyan is mérlegeljük, az elmúlt három évtized kitermelte magából az ellentmondás erőit, s ezek polarizált állapotokat teremthetnek, amik kiengesztelhetetlen ellentéteket szülhetnek egészen addig a mértékig, amikor törésre kerülhetnek a dolgok. Bízzunk abban, hogy ez inkább erősen túlzott aggodalom, mint tényleges veszélyhelyzet.

Ebben a fortyogásban, morgásban mégsem kell okvetlen tartani földrengéstől, netán vulkán kitöréstől. Nagyban megfordította a szélirányt Ukrajna lerohanása. Eddig Brüsszellel vagy Brüsszel ellen kellett szabadságharcot hirdetni, most azonban nyilvánvalóvá vált, mennyire bizonytalan helyzetbe sodródhat Magyarország. Igaz, újabb polarizáció alakult ki: Moszkvával vagy Moszkva ellen, csakhogy egészen más erővonalak járják át egész régiónkat. Ilyenkor feltétlen meg kell fogódzkodni, amihez nyugalom és józan mérlegelés kell. A forrófejűek, bármely szemszögből is értelmeznek, sőt, szinte a cselekvésig hergelik magukat és másokat, veszélyes helyzetet idézhetnek elő elsősorban belpolitikailag.

Hogyan élt és gazdálkodott az elmúlt évtizedekben az ország? Vajon az ország érdekeit tartotta-e szem előtt a politikai vezetés, vagy pedig korrupciós hatalomgyakorlásban élte ki magát? Mégis, mi jó és hasznos ilyenkor? Talán nem árt, ha az érdekek és értékek felől közelítjük meg a kérdést, rögtön kiegészítve: kinek az érdekei mérvadóak? Elemző eszmefuttatás helyett elfogadható tétel egyfajta rangsorolás, ami csakis az ország érdekeit helyezi előtérbe. Ha nem egészen meggyőző, tegyük hozzá, hogy a közérdek végeredményben az egyén javára van, még akkor is, ha látszatra megrövidülnek az egyéni előnyök. Ezen a téren állandó érdekellentét áll fenn, ami csakis a belső fejlődést fékezi, gátolja.

Mi lehet a teendő tehát? Csakis az, hogy maximálisan csökkenteni kell a közérdek és a magánérdek közti különbséget. Teljes egybeesés aligha képzelhető el, de mint „hatásos eszközt” közbe kell iktatni az értékeket, amik a társadalmi egyensúly és béke alapjai.

Amennyiben az egyetemes emberi értékek alapján állunk és mindenki számára elfogadhatónak tartjuk a Tízparancsolat erkölcsi útmutatásait, akkor nem csak elvárható, de el is érhető a konkoridaként ismert egyetértés, társadalmi közakarat. Nyilvánvaló, hogy a demokratikus játékszabályok betartásával nem engedhető meg az egymástól eltérő vélemények megzabolázása, mi több, kiiktatása. Éppen ezért el kell fogadni a választások eredményét, s a győztes erőknek az egész nemzet érdekeit kell szem előtt tartaniuk, ne csonkítsák meg, ne nyomorítsák pártérdekké kormányzásukat, vagyis legyenek tekintettel a vesztes felek érdekeire is, azaz – különösen kritikus helyzetben – ne forgácsolódjanak szét az erők, hanem minden oldal törekedjen arra, hogy a mindenkori vezetés – természetesen a „kisebbséggel – ellenzékkel” összefogva – számíthasson együttműködésükre.

Ehhez azonban előbb az urnákhoz kell járulni. Éljen tehát minden polgár szavazati jogával, ezzel is kifejezésre juttatva demokratikus meggyőződését.

Deák Ernő