800 éves az Aranybulla

II. András király (1205–1235) kétségtelenül vállalkozó szellemű uralkodóink közé tartozott. Apja, III. Béla (1172–1196) halála után nem keresztes hadjáratra fordította az apjától e célra örökségül kapott pénzt, hanem bátyja, Imre (1196–1204) ellen fordult, kierőszakolta tőle a dalmát-horvát hercegi méltóságot. Imre élete végéig többször fegyverrel is szemben állt bátyjával, s amikor az, majd kiskorú gyermeke meghalt és András megörökölte a királyi méltóságot, rögtön mélyreható reformokba kezdett. Az uralkodói hatalom alapját képező királyi birtokokat nyakló nélkül kezdte eladományozni, s az „új berendezkedés” nevet viselő gazdaságpolitika jegyében adókkal (pénzzel) próbálta meg pótolni az így kieső jövedelmeit. Ez viszont sokakat sújtott és széles körű elégedetlenséget váltott ki. Ráadásul a királyi birtokadományok kedvezményezettjei jelentős részben a felesége, Gertrúd királyné kíséretében, az országba nagy számban beköltöző merániak, németek voltak. Az új berendezkedést sérelmező, háttérbe szorított magyar főurak már 1213-ban összeesküvést szerveztek, s amikor a király halicsi hadjáratra indult, megölték a királynét és számos külföldről érkezett előkelőt. A válságos politikai helyzetet mutatja, hogy csak a királyné-gyilkos Péter ispánra sújtott a király haragja, a többi összeesküvő továbbra is magas országos méltóságokat töltött be. A királlyal szembekerült urak csoportja azt is elérte, hogy a király legidősebb fiát, a még gyermek Béla herceget (apja akarata ellenére) 1214-ben ifjabb királlyá koronázzák, s hamarosan megkapja a szlavón hercegség kormányzását. Így a királyi udvar mellett egy másik uralmi központ jöhetett létre.

1217-ben, amikor II. András végre elutazott régóta halogatott keresztes hadjáratára, arra a János esztergomi érsekre bízta az ország kormányzását, aki ellenezte az új berendezkedést. A keresztes hadjárat terve mögött Andrásnak a konstantinápolyi császári korona megszerzésére irányuló kísérlete rejtőzött. Ez azonban nem sikerült. igaz, komolyabb ütközetre sem került sor, a keresztes hadjárat (annak ellenére, hogy a királyt később előszeretettel emlegették Jeruzsálemi András néven) végül egyfajta turistaúttá alakult. Nem növelték a király tekintélyét a Halics megszerzésére indított, egymást érő, de stratégiailag eredménytelen hadjáratok sem. Közben az ország lakossága egyre jobban forrongott: a királyi birtokok eladományozása miatt a magánföldesúr függésbe kerülésétől tartó közszabadok (a királyi szerviensek), akik csak a királynak voltak alávetve, neki szolgáltak, csakúgy, mint a királyi várkatonák tisztjei (a várjobbágyok) 1221-től erélyesen felléptek az őket fenyegető uralkodói politika ellen.

III. Honorius pápa (1216–1227) egy 1222-es levelében arról ír: Magyarországon elhatározták, hogy az egész nép évente kétszer jöjjön össze. Ott a király is személyesen tartozik megjelenni, és a tömeg az uralkodótól súlyos és igazságtalan dolgokat szokott követelni: azokat az előkelőket és nemeseket, akiket túlkapásokban bűnösnek találnak méltóságuktól és tisztségüktől megfosztva űzzék ki az országból, javaikat pedig osszák fel a nép között. Az így kialakult helyzetben az új berendezkedést ellenző bárók és főpapok csoportja a szerviensek és az elégedetlen várnépek tömegeire támaszkodva ünnepélyes, arany függőpecséttel megerősített dekrétum, az Aranybulla kiadására kényszerítették a király.

Az Aranybulla szó elsődlegesen az oklevelet hitelesítő arany függőpecsétet jelenti, de jelentését átvitték a vele megerősített ünnepélyes oklevélre is. Több ilyen formában megerősített középkori oklevelet ismerünk, de politikatörténetileg legfontosabb ezek közül az 1222-ben kiadott (kimagasló jelentősége miatt nagy kezdőbetűvel írni szokott) királyi dekrétum.

Az Aranybulla kiadásával a király mindenekelőttaz elégedetlenek legnagyobb csoportját kívánta megnyugtatni. A legtöbb rendelkezés velük foglalkozik, általában valamilyen kiváltságot biztosít számukra. Megígéri, hogy évenként (Székes) Fehérváron ő (vagy ha akadályozva lenne, a nádor) törvénynapot fog tartani, ahová a szerviensek panaszaik meghallgatására elmehetnek. Mentesíti a szervienseket a királyi adók és beszállásolás alól, a pénz- és tizedügyeket leszámítva mentesülnek a megyés ispán joghatóságától. Azok kivételével, akik az uralkodótól ispánságokat kaptak országon kívüli hadjáratokon részvételre, csak az uralkodó költségén lettek kötelezve, felettükcsak a nádor és (a királyi udvarbíró, a későbbi országbíró elődje) ítélkezhet.

Ha azonban ellenség támadt az országra, mindnyájuknak hadba kellett vonulniuk. Fiú örökös nélküli haláluk esetén (a leánynegyed kivételével) szabadon végrendelkezhettek.

Saját régebbi politikájával szembe fordulva tiltja akirály egész vármegyék vagy országos tisztségek örökjogon eladományozását, a merániak és a külföldiek elleni közhangulatnak engedve tilalmazza az Aranybulla izmaeliták és zsidók kamarai, pénzügyi tisztségekbe emelését, előkelő idegenek méltóságba való kinevezését. Előírja, hogy az egyházi tizedet ne pénzben, hanem ahogy a föld hozza, terményben fizessék.

Számítva az egyházi vezetők ellentmondására megígéri, hogy ebben nem fogja a püspököket támogatni. intézkedik, (ez akkoriban széles körben egyedülhasználatos fűszer) a só tárolásáról. Korlátozni ígéri a pénzromlást. Tilalmazza a méltóságok halmozását, a szegények megnyomorítását, védelmet ígér a hatalmaskodó ispánok és az alacsonyabb rendű udvari népek túlkapásaival szemben. Biztosítja a külföldi betelepedett vendégek kezdettől élvezett szabadságának a megtartását.

Az Aranybullát 7 példányban állították ki, ennek ellenére napjainkig csak átiratai (másolatai) maradtak fent. Historikus és jogtörténész körökben a legtöbb vitát (a cikkelyekre bontásnál 31. számot kapott) ellenállási záradéka váltotta ki. Ez megengedi, hogy ha a király vagy valamelyik utóda a dekrétumban foglaltak ellenére akarna cselekedni, mind a püspököknek, mind az ország előkelőinek és szervienseinek együttesen és külön-külön minden időben szabadságukban álljon ellenállni és ellentmondani. A korlátlan királyi hatalmat hirdető felfogással szemben az uralkodói túlkapásoktól az alattvalókat védelmező állásfoglalás lépett.

Minthogy az Aranybulla kiadását csak 7 év választja el az angolok nagy szabadságlevelétől, a Magna Chartától, felmerül, hogy a törvényt sértő királlyal szembeni ellenállás gondolatát onnan merítették. A Magna Charta megalkotói azonban jogilag pontosan körülírták a király kényszerítésének a módját (25 választott báró négytagú bizottság útján szólítja fela királyt az orvoslásra, s ha ez 40 napon belül nem örténik meg, lefoglalják jövedelmeit.) Ez aligha lehet a csak általában megengedett magyarországi ellenállási jog forrása. Ráadásul 1220 táján nem tudunk intenzív angol-magyar kapcsolatokról.

Felmerült a gondolat az i. keresztes hadjárat során elfoglalt Jeruzsálemi királyság jogszokásának az átvételére. A személyes kapcsolata is megvolt András királynak és az ország előkelőinek ebben a szentföldi tartózkodás révén, de az ottani társadalmi berendezkedés erősen különbözött a magyarországitól. Az 1278-i aragon kiváltságlevél rendelkezései több hasonló intézkedést tartalmaztak, mint a magyar Aranybulla, de itt inkább fordított joghatás képzelhető el. Úgy tűnik, hogy az 1222-i Aranybullánk sajátos magyar alkotás, és a különböző (említett és további) külföldi jogintézményekkel felmerülő hasonlósága leginkább annak tudható be, hogy a benne foglalt egyes intézkedések az 1215 utáni lateráni zsinatot követően „benne voltak a kor levegőjében”.

Az Aranybulla rendelkezéseinek nagy részét nem hajtották végre. (III. Honorius pápa már 1223-ban a tized pénzbeli fizetésére szólította fel az ország la-kóit.) A politikai bizonytalanság megmaradt, s a IX. Gergely pápa (1227–1241) támogatását élvező klérus politikai előretörése megváltozott tartalommal a 2. aranybulla kiadására késztette II. András királyt. Ennek ellenére az 1222-es Aranybulla rendelkezései nem merültek feledésbe. I. (Nagy) Lajos királyunk az 1351. évi törvényben átírja, és az örökösök nélkül meghalt nemeseknek birtokai feletti szabad (vég)rendelkezést biztosító cikkely kivételével megerősítette az 1222-i Aranybulla teljes szövegét. (Az elhagyott törvénycikk helyébe a birtokot a legközelebbi atyafiakra és a nemzetségeikre háramlás kötelezettsége, az ú.n. ősiség törvénye lépett.)

Az Aranybulla rendelkezései bekerültek Werbőczy istvánnak az ország szokásjogát feldolgozó Hármaskönyvébe. A nemesek főbb kiváltságos („sarkalatos”) jogait felsoroló I. rész 9. címét („primae nonus”) 1848-ig minden tanult nemes fejből tudta. Ezek közt a Hármaskönyv szövegszerűen is hivatkozik „Jeruzsálemi András király végzésére”, amelynek megtartására minden magyar király, mielőtt a Szent Koronát fejére tennék, meg szokott esküdni. Ha a király az Aranybullában „kinyilvánított és kifejezett nemesi jogok ellen tenni merészelne, akkor a nemeseknek örök időre szabadságukban állt annak ellene szegülni és ellene mondani anélkül, hogy a hűtlenség vétkébe essenek”.

Az 1222-i Aranybulla ellenállási záradéka hivatkozási alapul szolgálhatott minden Habsburg-ellenes megmozdulás számára. Az utolsó királykoronázásig valamennyi trónra lépő uralkodónk megerősítette az 1222-es Aranybullát, bár a magyar rendek Buda várának a töröktől való (1686. évi) visszaszerzését követően az ellenállási jogról lemondtak.