A bennünk élő ember

és a bennünk rejlő nacionalizmus

    Mi mindent válthat ki egy rettenetes természetikatasztrófa az emberekből? Szánakozást, megrendülést, mély együttérzést, lelkisegítségnyújtást, tevõleges,cselekvõ hozzáállást. S mi történik akkor, ha egy erõsen nacionalista régióban játszódik le mindez, ha történetesen Horvátország a szenvedõ fél? S mivé fokozódik a helyzet, ha Szerbia felajánlja segítségét? Gyűlöletbeszéddé, az áldozatok nemzetiségi alapon történõ listázásává, az évtizedekkel ezelõtti testvérháborúk fájó sebeinek feltépésévé. Miközben a két országban élõ emberek nagy része normális világ polgáraiként reagált, akadt egy elenyésző, ám annál hangosabb és habzóbb szájú kisebbség, amely ismét megmutatta, hogy a balkáni jelzõ miért bír annyi negatív jelentéstartalommal.

   December utolsó napjaiban, karácsony és újév között több földrengésrázta meg Horvátországot. A két ünnep között elõször 5,2-es erõsségű földrengést mértek, melynek epicentruma 12 kilométerre volt Sziszektõl és 51 kilométerre a fõvárostól, Zágrábtól, amelyet másfél órán belül egy 4,7-es és egy 4,1-es erősségű földmozgás követett. A rengést egész Közép-Horvátországban érzékelte a lakosság, sőt Magyarország és Szerbia egyes részein is. Emlékszem, az itthoni sajtóban ez volt a fő hír, és a helyi boltban is erről beszéltek az emberek, amikor beléptem, az elárusító éppen azt mesélte zaklatottan, hogy a polcokon levő palackok összekoccantak. Egy nappal később újabb, 6,3 erősségű földrengésrázta meg Horvátországot, ennek epicentruma Zágrábtól 46 kilométerre, a közép-horvátországi Petrinja közelében volt, ahol több épület is összedőlt, egy gyermek meghalt, többen megsérültek, a Petrinján készült fotók pedig bejárták a világot. Zágrábban is jelentős károk keletkeztek, Sziszek és Petrinja mellett majdnem kilencven kisebb településen okozott súlyosabb károkat a földmozgás. Heten meghaltak és többen megsérültek, a horvát kormány az új év második napjára nemzeti gyásznapot hirdetett. Magyarországgal együtt tizennégy uniós tagállam és Törökország ajánlotta fel azonnalisegítségét: ágyakat, sátrakat, hálózsákokat, melegítésre és világításra szolgáló berendezést és konténereket küldtek Horvátországba.

   Szerbia is felajánlotta segítségét. Aleksandar Vucic szerb elnök azzal a kéréssel fordult a kormányhoz, hogy küldjön egymillió eurónyi támogatást Horvátországnak. Az államfő úgy fogalmazott: „Azt kívánom Horvátországnak, hogy épüljenek fel, és gyorsan állítsák helyre az összes épületet. Ha bármiben segíteni tudunk, megtesszük. Nagyon sajnálom, és készen állunk minden fajta segítség nyújtására, legyen az pénzügyi vagy technikai.” Az építõipari vállalatok egy horvát település romba dõlt házainak újjáépítéséhez kínálták felsegítségüket. Egyszerű, hétköznapi emberek biztosították támogatásukról e-mailben a horvát nagykövetséget, és kérdezték meg, miként segíthetnek. A közösségi oldalon segítõ céllal külön csoport jött létre, mely egy bejegyzésben arról számolt be, hogy szerbiai emberek tucatjai ajánlottak fel vagy találtak lakhatási lehetõséget a veszélyeztetett, félő horvátországi embertársaiknak.„Itt a végső ideje, hogy egyszerűen csak emberek legyünk. Ez az adakozás ideje” – üzenték. Egy belgrádi épület falára nagy betûkkel írták fel, hogy Petrinja, és mellé egy pirosszívet festettek fel.Megható üzeneteket váltottak szerbek és horvátok, amik a szolidaritásról, támogatásról, együttérzésrõl és õszinte köszönetrõl szóltak.  

   Sokan nem felejtették el, hogy Horvátország is segített Szerbiának, amikor a közelmúltban az országot óriási áradások sújtották. Ugyanakkor egy agresszív kisebbség örömének adott hangot. Tucatszámra lehetett olvasni olyan bejegyzéseket, amelyek arról szóltak, mekkora szerencse a Horvátországot ért természeti katasztrófa. Egyesek annak örvendeztek, hogy Zágrábot is elérte a földrengés,„legalább végre eltünnek a föld színéről a horvátok”. Mások a szerb államfőt szidták, amiért támogatást nyújt Horvátországnak és szolidaritásának adott hangot. Egy belgrádi bulvárlapban feltették a kérdést, vajon Vucic miért segít nekik annyi sértés és kínzás után.„Hiába minden, a horvátok továbbra sem szeretik magukat és soha nem is fogják” – írta egy televíziócsatorna a honlapján. A Petrinja feliratra és a felfestett piros szívre pedig valaki a szerb jelképnek számító négy S betűt festette rá, és mellé az üzenetet: Jasenovac, Bljesak, Oluja, Vukovar (a szerbellenes horvát hadműveletek helyszíneit). „Tényleg állatok vagyunk” – ez volt a címe egy belgrádi hírportálcikkének.

   A horvát sajtó egy része sem maradt adós: „Tõled az a legnagyobb segítség, hogy minél távolabb vagy”– kommentelték az egyik lapban a szerb államfõ által felkínált támogatást. „Vucic, köszönjük, de nem kérünk a segítségből. Inkább fedje fel a tömegsírok helyét, fizessen kártérítést, adja vissza, amit elrabolt tőlünk. Ez éppen elég lesz” – olvasható ugyanott. S szintén erről a honlapról egy másik vélemény: „Időnként szégyellem magam, amikor a hozzászólásokat olvasom. Az embernek az az érzése, hogy a Duna egyik oldalán berozsdásodott usztasák, a másik oldalán pedig csetnikek vad hordája veszi körül. Pedig ez nem így van! Ez csak egy kisebbség véleménye, amely túlordibálja a normális átlagpolgárokat ebben a régióban”.

   Három évtizeddel a ’90-es évek háborúi után is ott feszül egyesekben a nacionalizmus, és lecsap minden alkalommal, amikor csak teheti. Szavakat nem válogatva, sebeket feltépve, ugrásra készen állva, hogy előcsalogassa, felébressze e régió sokat szenvedett népében a dühöt, az eőszakot, az utálatot. Van-e bármilyen következménye annak, ha valaki álnév alatt vagy névvel, arccal türelmetlenséget szít? Készen áll-e elhatárolódni bármelyik ország vezetõ politikusa az ilyen megnyilvánulásoktól? Vajon tényleg a(z) (el)hallgatás a legjobb válasz? Miközben a józan polgár is sokszor úgy érzi, mindkét ország vezető politikusai alig várják az alkalmat, hogy legalább verbálisan egymás nyakának essenek.

Fehér Márta