A hungarus tudatról és nemzetről

Ez az írás emlékezés és tisztelgés a közelmúltban elhunyt Miskolczy Ambrus előtt. A nagyszerű történész életműve sokban hozzájárul ahhoz, hogy jobban ismerhessük Magyarország történelmét.

A történelem nem szakácskönyv. Nem úgy van, hogy felcsapjuk egy olyan múltbéli eseménynél, ami hasonlatosnak tűnik a maihoz, megnézzük, hogy akkor mi lett és mintegy recept, máris látjuk, hogy alakul a jövő. Nem így van, s nagyon is veszélyes és félrevezető, amikor gyakran a jelen magyarázóinál ezt a kókler alkalmazást látjuk, halljuk. Ám hosszú távú folyamatok vannak, s ahogy a nagyszerű francia Fernand Braudel leírta a „long durée”, a „hosszú időtartam”, vagyis azok a változások, amelyek nemzedékeken át alakulnak és hatnak, nagyon is befolyásolhatják az életünket. Kétségkívül igaz ugyanakkor, hogy ezek felismerése és bemutatása az egyik legnehezebb, egyszersmind legnagyszerűbb feladata a történész szakmának. A nemzettudat kialakulása, a mi esetünkben a magyar nemzet identitásának létrejötte és viszonyrendszere másokhoz, ilyen folyamat. Jelen esetben nem lehet más a cél, mint bemutatni ennek az évszázadokon át tartó folyamatnak a kereteit, a legfőbb állomásait, érzékeltetni az egyetértés és a konfliktusok forrásait, mi az, ami lezárt és mi az, ami mindmáig nyitott.

A Magyar Királyság története szinte egészében befogadó ország volt. Saját akaratából vagy éppen a nélkül, a körülmények folytán. Így volt az Szent István intelmei révén az első fél évezredben, s azt követően is. Az első király által behívott – nemcsak beengedett – lovagok, papok, majd később a besenyők, kunok, jászok esetében is. Ám a nemzeti identitás kialakulásának szempontjából a Mohács utáni időszak a perdöntő. A magyarországi oszmán uralom mérlegének megvonása komoly és színvonalas szakmai kutatásokat és vitát szült. A történet korántsem olyan egyszerű, mint első ránézésre látszik. A török sohasem tudta meghódítani a középkori Magyarország egészét, bár kijelenthető, igazából nem is ez volt a cél. A terjeszkedés végső politikai célja – a magyar történetírás és turkológia megállapítása szerint Bécs elfoglalása volt. S valóban, Szulejmántól egészen 1683-ig – Bécs utolsó ostromáig a tények ezt bizonyítják. Ezzel együtt a szultánok terjeszkedése három részre szakította az országot. A hagyományos felfogás szerint a magyar államiság őrzését kizárólag az Erdélyi Fejedelemség testesítette meg, én a kizárólagosságot nem ismerem el. Nemhogy kétségbe vonva, hanem megerősítve Erdély szerepét a magyar államiság őrzésében és abban, hogy legjobbjaik sohasem adták fel az országegység újra teremtésének eszméjét, azt állítom, hogy ez a gondolat a királyi Magyarország területén is élt. Nagyszerű gondolkodók, döntéshozók egész sorában Esterházy Miklóstól Zrínyi Miklóson át Rákóczi Ferencig kézzel fogható ez a célkitűzés. Ugyanakkor a mérlegkészítés nem teóriák kérdése. Az oszmán hatalom az egykori egységes királyság azon területein jött létre leginkább, ahol az ország magyar lakossága élt az államalapítás óta. A nagy folyók mentén, a Duna és Tisza közén és az attól keletre és nyugatra elterülő részeken. A felszabadító háborúk 1683-tól kezdődően több mint két évtizeden keresztül értelemszerűen szintén ezeken a területeken okozták a legnagyobb pusztítást. Az egykor volt Magyar Királyság területén a magyarság aránya csökkent, a töröktől felszabadított és gyakran nem, vagy alig lakott területekre pedig tudatosan telepített, illetve a központi akarattól függetlenül betelepülők érkeztek. Sok hullámban császári felhívásra németek, a Birodalom különböző, de főképp déli, dél-keleti résziről más tekintetben pátriárkájuk vezetésével szerbek. A románság betelepüléséről Erdélybe mindmáig heves szakmai viták dúlnak, aminek kifejtésére itt biztos nincs lehetőség. Mindenesetre azt érdemes leszögezni, hogy a magyar történetírás meggyőződése szerint a románság több hullámban – részben még Mohács előtt, aztán később a felszabadító háborúk után nagy létszámban érkezett Erdélybe, ami által az etnikai arányok nagyságrendi változásokon mentek keresztül. És pont itt van a lényeg: az oszmán hódítás majd annak felszámolása a témánk tekintetében egyértelmű mérleget mutat. Ennek lényege: a királyság területén a magyarság aránya csökkent a nem magyar lakosság aránya nőtt, egészen addig, hogy ez utóbbiak összegzett létszáma, százalékos aránya meghaladta a magyarság arányát. Ezek a tények és számos későbbi történésnek kétségkívül az oka is. Csakhogy olyan könnyű a mai szemmel megítélni, vagy éppenséggel elítélni a múltat. A történeti kutatásban épp az a nagyszerű és egyben felemelő, hogy nem aktuális érdekek mentén kell vizsgálni a korabeli folyamatokat, hanem akkori összefüggés rendszerükben és ebből látni és láttatni a későbbi folyamatokat is.

Hungarus – a mai gondolkodásmódunkkal olyan furcsa fogalom ez. Mintha azt jelentené, az a magyar, aki származására, felmenőire nézve magyar. Csakhogy ebben a fogalomban nem ez van, pontosabban ennél több. A hungarus gyűjtőfogalom, közösséget jelez: a Magyar Királysághoz tartozónak vallók gyűjtőfogalma volt. Aki a Szent Korona alattvalója volt, nemes, polgár, jobbágy, más tekintetben, anyanyelvére nézve magyar, német, szerb, szlovák, zsidó, román, horvát – nem megsértve a most fel nem soroltakat – azok ebbe a nagy államalkotó csoportba beletartoztak. Így volt ez az együttélési normák betartása esetén éppúgy, mint a konfliktusok során. Félreértések elkerülése végett, dehogy akarom idealizálni a helyzetet. Őrült konfliktusok voltak. A korábban létrejött jogilag egységes jobbágyság majdnem példátlanul erős jogkorlátozása, Werbőczy - majd vallási, aztán vagyoni helyzet alapján, összetűzések, felkelések, pogromok. Igen ezek éppúgy hozzátartoznak a történelmünkhöz, mint a dicsőségesnek tartott események, időszakok. Ám az említett konfliktusok – a XVIII-XIX. század előttiek, a magyar középkor és kora újkor idején – alapvető indíttatása nem az etnikai hovatartozásból fakadt, mert az egyéni és csoportos önazonosságtudat fundamentuma nem ez volt. Hogy pontosabban értse a kedves olvadó, ki kell ugranom a múltból és a mai gondolkodását kell segítségül hívnom a jobb megértés miatt! Neheztel-e Ön arra a szomszédjára, aki evangélikus, miközben Ön katolikus! Vagy baptista, vagy kálvinista? Okoz-e ez önnek gondot, amikor reggel a lakásából kilépve találkozik a másikkal? Valószínűleg nem, ha egyáltalán ismeri ezt a tényt. Bár semmiképp nem mondhatni, hogy a korábbi korokban nem bírt jelentőséggel, hogy milyen nemzetiségűnek születtél, milyen nyelven tanított beszélni az édesanyád, a meghatározó nem ez a kategória volt. Katolikus, református, nemes, polgár, jobbágy ezek a klasszok sokkal inkább meghatározták az életedet, a gondolkodásodat, és jövőbeli lehetőségeidet, mint más egyéb. A hungarus nem elkülönítő, nem kizárólagosságot jelentett, sokkal inkább kapcsolatot, összekötődést.

A változás nem egyik pillanatról a másikra jött, még csak nem is bármilyen fontosnak tartott történeti esemény hatására. Hosszú, másfél-két évszázadot átívelő folyamat eredménye, amelyet azóta is neves kutatók egész sora vizsgál. A nemzetté válás, a nemzeti identitás kialakulása nemcsak a mi történelmünkben, hanem minden más nemzet esetében összetett és konfliktusokkal járt. Onnantól kezdve, hogy a magyar peregrinusok – a külföldi egyetemeken tanulmányokat folytató diákok saját csoportot alakítottak, s nem akarták, hogy az addigi beosztásba – az akkori kategória szerint a natio Germanica-ba sorolják őket, s csoportjukat natio Hungarica-nak nevezték, - innentől egészen a Himnusz megszületéséig, a reformkor, a XIX. század későbbi szakaszaiig hosszú út vezetett. Nyilván más módon és más történeti ütemezésben mások esetében is hasonlóan bonyolult ez. Így volt ez a szerbeknél, a szlovákoknál, a románoknál, a horvátoknál s majd minden később nemzetté érett népnél, akik egykor a Magyar Királyság, a Habsburg Birodalom majd az Osztrák-Magyar Monarchia területén éltek. Önmagában is, egyenként is kiemelkedően fontos és izgalmas történelmi processus, de a mi szemszögünkből nézve a legfontosabb kérdés az együttélés és annak keretének felbomlása. A hungarus, mint gyűjtőfogalom feloldódott a nemzetté válás folyamatában, pontosabban abban a folyamatban, amelyben az identitás új centrumába már az adott nemzethez tartozás került. Fontosabbá vált a nemzeti öntudat, az adott nemzethez tartozás, mint a korábbi kapcsolódási pontok. Ráadásul mindez igen gyakran az addigi államhatalmat gyakorló nemzettel és politikával szembeni önmeghatározás is volt, s erre a kihívásra nem volt megfelelő válasz. S itt kell visszautalni a magyarországi oszmán uralom demográfiai mérlegére. A két folyamat – a nemzetté válás és a Kárpát-medence demográfiai viszonyainak átalakulása – együttesen okozta egy új Közép-Európa létrejöttét.

Ha azonban azt gondolnánk, hogy mindez a történelmi múlt, nagyon tévednénk. Braudel már idézett hosszú időtartam elmélete épp arra figyelmeztet, hogy lássuk, de legalábbis próbáljuk látni azokat a nagy átalakulásokat, amelyek a mi életünkben is hatnak, még akkor is, ha nem szerepelnek a napi híradókban. A nemzetek jövője, a nemzetek együttélésének keretei és szabályai a mai Európa legfontosabb kérdései között szerepelnek. Magyar és európai, osztrák és európai, cseh és európai – és nyilván folytathatnánk a sort – amely felsorolásban most az és szócskán van a hangsúly. Össze tud-e kapcsolni bennünket az együttélésben az európai keret? Nemzeti öntudatunk megtartása mellett képesek vagyunk-e kölcsönösen látni a másik hovatartozásában rejlő előnyöket, különösképpen, hogy létrehoztuk annak új szervezeti keretét? Ezek a kérdések már a mi korunk, a mi jelenünk égető problémái. Ha a múltat nem szimpla hivatkozási pontnak tekintjük, hanem megkíséreljük látni az összefüggéseket, jobb esélyünk van a helyes válasz megtalálására. És ez már valóban mindannyiunk közös érdeke.

Hiller István