A karácsonyfa bosszúja

    Milyen elegáns lenne ezt a kis szösszenetet azzal a formális logikai alapvetéssel, és egyben „stílusbravúrral” kezdeni, hogy minden karácsonyfa fenyőfa, de nem minden fenyőfa karácsonyfa. Egy baj van csak vele – és pont a legnagyobb. Az tudni illik, hogy nem igaz. Miután pedig nagy különbség van újságíró meg az újságba író között, és e különbség leglényegesebb része, hogy írásban hazudni csak az előbbinek bocsánatos bűn, én ezt nem tehetem.

    Az igazság az ugyanis, hogy Krisztus születésének megünneplése nem csupán a hideg- és mérsékelt övi keresztények kiváltsága. Ünneplik ezt melegebb éghajlaton olyanok is, akiket nem csak úgy „küldtek oda”. Márpedig ott feldíszíteni való fenyőt találni nem könnyű. Beérik hát azzal, amijük bőven van: pálmafával. Bizonyos honi tájszólásban: „pómáfa”.

    No, ha már a hont emlegetem, azt is el kell mondanom, hogy mi sem olyan régóta ajnározzuk adventkor a fenyőt. Ahhoz képest, hogy a Julián naptár szerint 1000 karácsonya óta létező keresztény államunk tengelye Jézus Krisztus tisztelete, hamarabb is elkezdhettük volna. De nem kezdtük. Ez csak 1824-ben jutott Brunszvik Teréz grófnő eszébe. Biztos vagyok benne, hogy ha a derék és kiváltképpen jámbor úrhölgy tudta volna, mit indít el, kétszer is meggondolta volna. Persze nem mindenkinek adatik meg a jövőbelátás képessége, ezért ne bántsuk hát Terézt! Nem az ő hibája, hogy a keresztény emberiség nagy része az adventi ünnepi csendességről áttért a marketing-motorú harsány hajszára. (Vannak olyanok is, akik szerint a karácsony csak egy afterparty a november 26-i Black Friday után.) 

    A karácsonyi bevásárlásnak hagyományos tétele a karácsonyfa, ami közgazdasági értelemben egy nagyon drága fenyőfa. Már most, ha az ő szempontjából gondoljuk végig Jézus Krisztus születésnapját, érdekes megállapításokra és analógiákra juthatunk. Az én fejemben például a karácsonyfa rokonlelkű az apácákkal, akikről tudva lévő, hogy „Krisztus menyasszonyai”, életüket ugyanis az ő szolgálatának szentelik. Nem ugyanezt teszi a karácsonyfának nevelt fenyőfa? Az általános iskolában belém verték: „Ne bántsd a fát, hisz ő is érez!”. (Ez volt akkoriban a zöld politika. Elég egyszerű, de legalább működött, nem úgy, mint a mostani.) Szóval nekem senki ne próbálja bemagyarázni, hogy a fenyőfának nincs lelke! Boldogan vállalja mártírhalálát, hiszen egyszerre tiszteleg a Jézuska előtt, és okoz örömöt az embereknek, főleg a legértékesebbeknek - a gyerekeknek. Nem bánja, hogy vízkeresztkor lejár a mandátuma és a szavatossága is. Díszeitől megfosztva, mégsem szomorúan megy nem a kukába, hanem mellé.

    Van azonban a karácsonyfáknak egy különleges csoportjuk. Mindegy, hogy a fenyő ezüst, nordman vagy egyéb, nem ettől más, hanem azért mert gyökeres. Ez – mint mondom - más, és másképp is viselkedik. Két alfaja van, a sima gyökeres és a földlabdás. Utóbbihoz esetleg eleve jár a piacon cserép is. Így még drágább, és persze dögnehéz. Úgy képzelem, hogy a gyökereseknek - titokban, hogy a kivágottak meg ne hallják - azt ígéri a kapzsi karácsonyfa árus, hogy a dicsőségben és pompában eltöltött fénykort követően visszavonulhatnak, és új életet kezdhetnek „kiültetés” által. Sőt esetleg egy év múlva újra magukra ölthetik az ünnepi díszt Jézus tiszteletére. Nem állítom, hogy ez lehetetlen, de sajnos nagyon-nagyon ritka. Azt sem gondolom, hogy a fenyőfa vérszomjasabb lény, mint a pálmafa. Azonban akit duplán becsapnak, az joggal áll bosszút. Becsapja a fát a fenyőfaárus, és becsapjuk mi is, mert miután leszedtük róla és gondosan elcsomagoltuk a díszeket jövő karácsonyra - kilökjük a lakásból.

    Ennek eleinte örül is a fa, mert odabent melege volt. Hálából el is kezd hajtani és növekedni, várva a megígért kiültetést, ami pedig valahogy nem akar elkövetkezni. Nem is bírja a fa sokáig a cserépben, hanem elkezd kínhaldokolni. A vége pedig az, hogy a családfő az igazi főnök, a feleség többszöri, crescendo jellegű felszólítását követően bűntudattal teli szívvel, valamint fűrésszel és metszőollóval teli kézzel nekilát az exkarácsonyfa felboncolásához. 

    Ekkor azonban a fa összeszedi megmaradt utolsó erejét, és hegyes tűleveleit százával döfi a hitszegő gyilkos kezébe. A családfő ebben a pillanatban egyrészt megérti, hogy miért hívják tűlevélnek a fenyőfa levelét, másrészt pedig megérdemli.

Dr. Katona András