A kereszt
- Megtörtént? - kérdezte Pilátus, palotája oszlopcsarnokában állva.
- Még nem történt meg, uram! - válaszolta a centurió.
- Mire várnak? - kapta fel a fejét a kormányzó. - Mi az oka a késlekedésnek? A nap már delelőre áll! - a vakító kék égre felnézve kelletlenül hunyorgott. - Ha már meg kell történnie annak, ami elkerülhetetlen, minél gyorsabban kellene bekövetkeznie. A sors álltal ránk mért csapásokat nem kerülhetjük el, azonban valamelyest késleltethetjük, a legtöbbször pedig siettethetjük azokat. Egyértelműen megparancsoltam, hogy igyekezzenek! Centúrió, mi az oka, hogy így megkéstek?!
- Az ács!
- Az ács!? - csodálkozott haragját vesztve Pilátus. - Az ács! Tudtam! Végig, a kihallgatás alatt biztos voltam benne, hogy nem Isten, hanem ember fia áll előttem. Egy végtelenül makacs ember fia. Egy reménytelenül, értelmetlenül, érthetetlenül a végletekig kitartó ember fia. Az ács fia! És most tessék, a végén, az apja, az ács belekeveredett az eseményekbe. De most már késő. Amit Ő elkezdett, amit mi elkezdtünk, végig kell csinálni. Mi erre kaptunk megbízást a történelemtől. Hogy Őneki ki a megbízója? Egy pillanatig én is hittem szavának: Isten fia az apja által rárótt feladatot vállalja és beteljesíti. Bármibe is kerüljön ez neki, nekem, meg a miutánunk következő emberiségnek. És akkor jön és közbelép az apja, József, az ács. Helyes! A vér nem válik vízzé! Habár csak a nevelőapja... Mondja centúrió, nagy jelenet volt? Letartóztatták az öreget?…
- Ez az ács, nem az az ács, Uram! Ez nem József, az apja, hanem…
- Mit beszél? - rázta meg fejét Pilátus.
- Nem lehet tárgyalni ezzel az áccsal, uram! Szóba sem áll velünk. Már teljesen megbolondította a segédjeit is, azt sem tudják hol áll a fejük! Egyedül Ő nézi türelmesen mosolyogva az ácsot. Még segít is neki! Fél szemét behunyva, fejét kicsit féloldalasan megbillenti, úgy vizsgálja a keresztet és azt kiabálja az ácsnak: - Most egy kicsit jobbra! Ne! Túl sok! Vissza, balra! Na, még egy picit! Na, még egy hajszálnyit! Nem! Megint túl sok!…
- Megőrült maga Centurió?! Jól teszi, ha végre érthető magyarázatot ad, mert türelmem fogytán!
- Uram! Beismerem, valóban az őrület határára kergetett mindanyiunkat ott, fenn a hegyen ez az ács. Pedig - a hóhér súgta meg nekem - a legjobb a szakmájában. Nemcsak Jeruzsálemben, de egész Júdeában nincsen párja! Munkája tökéletes!
- Centúrió, kap még egy utolsó esélyt! Éljen vele gyorsan, ha fejét a nyakán szereti viselni.
- Uram, megmondom úgy ahogy van. Az ácsnak meggyűlt a baja a keresztjével! Azt mondja, addig nem engedi használatba venni a terméket, míg ő, a mesterember, át nem adja azt. És ő csak akkor szánja rá magát erre, amikor a keresztet tökéletesen függőlegesen beállította a földbe. Órák óta szaladgál, kerülgeti a keresztet, függőónjával, vízmértékével hadonászik, segédjeit félholtra pofozza és velünk csak üvöltözik! Azt mondja: nem, nem és megint csak nem! Nem jó! Nem azért végeztem tökéletes munkát a műhelyben, hogy most elfuseráljam a kereszt felállítását a Koponya-hegyen! Ezt mind ismételgeti. Őrült! Nem merünk hozzá közelíteni. Néha megcsendesedik. Olyankor a hóhért – senki mást - közelengedi, és valami egyszeri történelmi eseményről, valamilyen elviselhetetlen teherként a vállára nehezedő kozmikus felelősségről motyog. Világmegváltó esemény kelléke ez a kereszt, mondja. Az ő keresztje! Nem fogja az emberiség neki, az ácsmesternek, soha megbocsátani, ha a kereszt csak úgy kontár módon oda van szúrva a földbe, esetleg nevetségesen és komolytalanul félreáll. Nem! Erről szó sem lehet! Ő a kiválasztott! Tökéletesen kell állnia annak a keresztnek, ha az örökkévalóságig tart is a beállítása!…
* * *
- Uram! - lihegte a küldönc a palotába lépve – Megtörtént!
- Hogyan? - fordult felé Pilátus.
- Ő így szólt az ácshoz: - Na, még egy kicsit balra... most vissza, jobbra, na, még egy kicsit... Most! Most így nagyon jó!... Tökéletes!…
- Legyen meg a Te akaratod – sóhajtott fel az ács.
- Elvégeztetett! - hunyta le szemét Pilátus…
Másréti Zoltán
