A kézmosás mint politikum
A keresztény egyházakban Pilátusnak nem éppen fényes az emlékezete. Ez érthető is, hiszen olyan perlekedésben maradt pártatlan, amiből utólag a vádlott került ki győztesen. Pedig lett volna hozzá hatalma, hogy elkerülje a történelmi botrányt. Nem élt vele, sokkal inkább kiszolgáltatta foglyát az ítéletvégrehajtóknak. Pilátus pártatlanságára belső határozatlansága adhat magyarázatot. A vádlott vallomására, hogy tanúságot akar tenni az igazságról, korszakokat átívelő kérdéssel válaszolt a római helytartó: Mi az igazság?
Globalizált világunkban annyira ellentmondásosan bonyolulttá vált életünk, hogy minden megfontolás ellenére sem adhatóak egyöntetű, egyértelmű válaszok. Legalábbis, ha őszintén, a tényekre építve akarjuk megfogalmazni állásfoglalásunkat, netán meggyőződésünket. Elbizonytalanodtunk, határozatlanok lettünk, amiben persze nem csekély szerepet játszanak a tudatalattiban változatlanul ható beidegződések. Két világháború emlékezetével, két egymásnak szegülő totalitárius rendszer örökségével terhelten szinte lehetetlen legyűrni a határozatlanságunkat, tehetetlenségünket kiváltó gátlásainkat.
Vajon helyes-e a pro és kontra tényezőket figyelembe vevő mérlegelés? A felelős és lelkiismeretes gondolkodás csakis abból indulhat ki, hogy a hatás-ellenhatás folyamatában nem egymás kölcsönös kiegészítésére, hanem éppenséggel rovására-hátrányára hatnak az erők. Természeti törvény, szükségszerűség ez? Elkerülhető lett volna a testvérgyilkosság, volt-e alternatívája? Nem lehet visszájukra fordítani a megtörtént dolgokat, de okulhatunk belőlük, törhetjük a fejünket, hogyan lehet megelőzni, elkerülni a további tragédiákat.
Tételezzük fel, minden gonoszság ellenére minden emberben rejtőzik annyi jószándék, jóindulat, hogy alig lehet hálóba fogni azokat a korszakos gonoszokat, akik minden cselekedetükkel ellentétben a gonoszságot tűzték volna zászlójukra. Éppen ellenkezőleg: az általuk rossznak, gonosznak vélt legyőzésére, kiirtására esküdtek fel. Ezt a szándékot talán nem is lehet elvitatni tőlük, csakhogy cselekedeteik, tetteik mindennek az ellenkezőjét bizonyították.
Olvasom az EU-Bizottság alelnökével, Margarethe Vestagerrel készült interjút (Die Presse, 2021. július 22.). A beszélgetés végén – szinte megkerülhetetlen kérdés – Magyarország EU tagsága került szóba. A megkérdezett fájdalmasnak tartja, hogy mindnyájan ugyanazon szerződést írtuk alá, ugyanazon értékeket, az európai életmódot fogadtuk el, most mégis olyan törvények megalkotására került sor, amelyek alapján felvetődik a kérdés, vajon ez az európai értékeket tükrözi-e. Szinte sarkalatossá vált tétel: az Európai Unió a jogállamiságra épülő értékközösség. Nos, az Európai Parlamentben 378 szavazattal 255 ellenében kimondták a képviselők az abortusz jogosságát, aki viszont ezt nem fogadja el (pl. orvosként nem hajlandó végrehajtani), vét ez ellen a jog ellen.
Igen, ugyanazokra a jogokra építünk, ugyanazokra az értékekre hivatkozunk a törvény nevében. Egyetlen sarkalatos példa is megvilágítja, hogy naponkénti vízválasztóval állunk szemben. Leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnánk: nem a joggal és értékekkel van a hiba, hanem annak különböző, sőt, ellentétes magyarázatával, alkalmazásával. Ebben a circulus viciosus-ban milyen mozgástere marad a felelősen gondolkodó, embertársai érdekeit figyelembe vevő embernek? Pártatlan ártatlansága (ártalmatlansága) jeléül a vízcsaphoz megy és megmossa kezét: ne legyen semmi jónak (rossznak) elrontója.
A pártatlanságnak, tehetetlenségnek ebben az állapotában azok határoznak és cselekszenek hatásosan, akiket szándékaik, érdekeik vezérelnek. A polaritás értelmében megoszlanak, sőt, egymás ellen feszülnek a különböző szándékok és érdekek: történelmi szükségszerűség, legalábbis a gyakorlatban megtapasztalt példák alapján. Hogyan kell dönteni, cselekedni, avagy a kézmosó ember csakis akkor marad pártatlan és ártatlan, ha nem avatkozik bele a dolgok menetébe hanem passzív marad? Vajon az erkölcsi mérlegelésen túlmenően, leszűrhető-e Pilátus kézmosásából történelmi távlatú tanulság?
Igen, a jóindulatú pártatlanság a tétlenség helyett az ellentétek kiegyenlítésére törekszik, aminek egyik hatalmas eszköze a türelmes párbeszéd. Mindenképpen meg kell akadályozni az ellentétek elharapózását. Mély meggyőződéssel meg kell kísérelni, hogy közelítsenek egymáshoz az álláspontok, s ha az ultima ratio veszélye fenyeget, nagy bátorsággal akár ki kell ütni a támadó kezéből a gyilkos fegyvert. A legfőbb eszköz-módszer végsőfokon a példaadás: aki pilátusi szerepre vállalkozik, nem lehet sem engedékeny, sem részrehajló.
A mai társadalmaknak nagy szükségük van azokra a bátrakra, akiket nem vezényel semmiféle személyi- vagy éppenséggel pártérdek, hanem egyszerűen használni akarnak annak érdekében, hogy földünk ne legyen az értelmetlen vérontások színtere. Emberi hivatásunk, hogy ne hagyjuk pokollá válni embertársaink életét. És ez az ártatlan beavatkozás korunk egyik legnagyobb kihívása, igenis politikum, amit vállalni kell. Ennek sarkalatos előfeltétele a tisztánlátás. Ha a mindenkori viszonyokhoz igazítjuk a törvényeket, ezek előbb-utóbb elveszítik érvényüket, s a törvénymagyarázók különböző oldalakról világítják meg egyes tételek helyességét, vagy akár helytelenségét. Hasonló helyzetbe kerülünk az európai értékekkel, amik manapság konkrét meghatározások helyett a legkülönbözőbb viszonylagos magyarázatok tükrében jelenülnek meg. Nincs archimédeszi pont, neutrum, amiből kiindulva, amire építve állíthatnánk helyükre a dolgokat? Feltétlen fel kell tennünk a pilátusi kérdést, de semmiképpen sem hagyhatjuk megválaszolatlanul.
Pannonicus
