A komód

- Megőrült a világ! – mondtam a doktornak. Képzelje, a minap, amint az utcán sétáltam egy fekete komód szaladt át előttem az úton!

- Véletlenül nem fekete komondort akart mondani? – nézett rám komolyan a doktor. Vagy esetleg egy fekete macskát?

- Nem, doktor úr! Azt hiszi félrebeszélek? Tisztán láttam, egy komód volt az, Art Deco, ha éppen tudni akarja. Felkapta a szoknyáját és úgy szaladt végig a pocsolyák között. Azelőtt éppen esett az eső.

- Értem – bólogatott az orvos. – Na, és mondja, jó lábai voltak?

- Nem láttam tisztán, de azt hiszem igen.

- Mondja, ön babonás?

- Hova gondol doktor úr! Egyáltalán nem. Ön viszont hajlamos rá úgy látom, ha azonnal fekete macskára gondolt, amint én a fekete komódot említettem.

- Nem vagyok babonás, csak reménykedtem – csóválta fejét a doktor.

- Másnap, amint a közeli parkban sétáltam, kétségbeesett felhívást láttam itt-ott a fákra, lámpaoszlopokra kifüggesztve. Ha megengedi, idézem. „Megszökött házi kedvencünk – életünk öröme! Becsületes megtalálója nagy jutalomban részesül!” Így kezdődött a szöveg. Földbegyökerezett a lábam amikor a mellékelt képre pillantva felismertem a komódomat! Akarom mondani az övékét – valakikét -, de egyértelműen a fekete komód volt az, mely előttem átszaladt az úttesten. Ezt a szerencsétlenséget!…

- Na, látja, mégis csak babonás egy picit! – bizakodott a doktor makacsul.

- Dehogy, kérem! A szerencsétlenség az, hogy a jutalmat elszalasztottam! Na, mindegy. Egyébként is bosszantó, hogy az emberek mennyire nem tudnak vigyázni kedvenceikre. Tessék jobban odafigyelni! Ha nem vigyáznak, ha csak egy pillanatra nyitva hagyják az ajtót, ablakot - huss! - máris szalad a komód, repül a szék, elkúszik a perzsa szőnyeg…

- Valóban rettenetes – mélázott a doki. – Mit gondol, hogy végződik mindez?

- Nyilván az lesz a vége mindennek, hogy egy szép nap majd kiürül a lakás.

- Én csak a komódra gondoltam, mit gondol, hogy végzi?

- Megmondom, doktor úr. Kicsavarogja magát, aztán előbb-utóbb hazamegy. Elveszít egy-két fogantyút, esetleg egy fiókot is, a szép fekete politúr odalesz. Egy szép nap egy ütött-kopott bútordarab fog az ajtóban topogni, engednék már be. Becsenget. Ajtót nyitanak, majd zavartan néznek maguk elé. A komód helye már rég foglalt. A tékozló bútordarab pedig kioldalog a sufniba és tüzelőnek felaprítja önmagát…

- Két hét betegszabadság – mondta a doktor. - A viszontlátásra!

Másréti Zoltán – Óraátállítás (Romanika Kiadó, Budapest, 2020)