A magyar emigráció felmérése
Jóllehet a magyarországi kutatók figyelme a rendszerváltás után mindinkább a nyugati magyar diaszpóratörténet felé fordult, annak szakirodalmából máig nem készült tudományos igényű, korszerű áttekintés. Szintén jól jelzi e hiányt, hogy az elmúlt 33 évben sem átfogó forrás-adatgyűjtés, sem összegző bibliográfia nem született a nyugati magyarság múltjáról, jelenéről. Ezt kívánta most pótolni a budapesti történész, Nóvé Béla kissé rendhagyó kézikönyvével, további kutatásokra buzdítva a téma iránt érdeklődőket Magyarországon és a nagyvilágban. A könyv szerzője az elmúlt évtizedek során kiterjedt terepkutatásokat végzett a magyar emigrációtörténet még feltáratlan vagy mára elfeledett, szétszórt forrásai körében (Bern, Bréma, Bécs, Budapest, Szeged, New Brunswick, Passaic, Princeton, London, Párizs és Aubagne). Munkája nyomán kézikönyve, az Országos Széchényi Könyvtár kiadványaként, most jelent meg magyarul – a kötet végén angol, német, francia és spanyol nyelvű ismertetőkkel – átfogó adatbázisként négy földrész magyar emigráns dokumentumairól, továbbá életút-interjúi számos gyűjteményéről.
Kézikönyve elején a szerző áttekinti a modernkori magyar emigráció hét nagy hullámát az 1849-es Kossuth-emigrációtól a 2004-es uniós csatlakozástól máig tartó tömeges Nyugatra költözésig, bemutatva a kivándorlás koronként eltérő okait és indítékait és vele mindazon sokrétű önreflexiót, amely az emigráns sajtóban s a „személyes történelem” magyar krónikáiban máig fellelhetők.
A hazai emigrációtörténet első tudományos műve a transzatlanti kivándorlásról Márki Sándor történész „Amerika és a magyarság” címmel 1893-ban megjelent munkája volt. Békeidőben az „ó” és „új” hazában élő magyarság a jelentős távolság ellenére még próbált eleven kapcsolatot tartani egymással. Ám a 20. század drámai viszontagságai: a háborúvesztések, levert forradalmak, majd a totalitárius diktatúrák s az azok által kiváltott menekülthullámok traumái nyomán ez a kapcsolat megritkult, sőt, hosszabb-rövidebb időre meg is szakadt. Nem csoda, ha emiatt az emigrációtörténet irodalma is markánsan külön vált egymástól, főként a hidegháború hosszúra nyúlt évtizede alatt Nyugaton és Magyarországon, mind szemléletében, mind sajátos műfajaiban.
A most megjelent kötet tíz historiográfiai fejezete elemzően tárgyalja a magyarok mellett számos más – francia, osztrák, svájci, német, spanyol, lengyel, szlovák, amerikai és más nemzetiségű – szerző műveit is. Ezek széles skálájú témái: az etnikai identitás, a nyelvi változások, az asszimiláció és disszimiláció, a kivándorlók vallási élete és politikai szerepvállalásainak dilemmái. Külön fejezetet kapott a könyvben a nyugati emigráns diaszpóra irodalma, miként a kivándorlás, a posztemigráció, kolóniák, diaszpóra, és szórványközösségek kialakulásáról szóló viták összegzése is. A kézikönyv fontos részét alkotják a párhuzamos „diaszpóratörténetek” az emigráns közösségek multietnikus és multikulturális összefüggéseit vizsgálva. A könyv nemcsak a magyar migráció- és politikatörténet egyes korszakainak szakirodalmát tekinti át, hanem interdiszciplináris megközelítésben gyakran kitér a szociológiai, nyelvészeti, kultúrantropológiai és szociálpszichológiai kutatások izgalmas tanulságaira is.
A sűrűn jegyzetelt forrástár röviden ismerteti az egyes gyűjtemények tartalmát, melyek négy fő csoportba sorolhatók: emigráns iratokat őrző tárhelyek Magyarországon és Nyugaton és emigráns interjú-gyűjtemények úgyszintén a fenti bontásban. Az anyaggyűjtés során Nóvé Béla elsőként egymaga készített olyan átfogó nyugati magyar forrás-katasztert, tételes adatbázist, amely az emigráns magán- és testületi gyűjtemények (dokumentumok, életinterjúk) minél teljesebb körét kívánja felölelni s azt jól áttekinthető rendszerben adja közre. Információi nagy segítséget nyújthatnak a hiányzó adatok s a keresett dokumentumok helyének és kapcsolattartóinak azonosításában, ami nélkülözhetetlen egy sor jövőbeni emigráns témájú kutatáshoz.
Napjainkban a nyugati szórványmagyarság szervezeti és személyi iratairól megbízható információkat kapni már csak azért sem könnyű, mert a szórványszervezetek megszűnése nyomán számos irat eltűnt, gazdát cserélt, vagy beolvadt más nyugati kollekciókba. Ráadásul az afféle kulturális örökségmentő programok révén, mint az Ithaka vagy a Mikes Program jónéhány emigráns forrás magyarországi közgyűjteményekbe került. (Egyebek közt a Magyar Nemzeti Levéltárba, a Petőfi Irodalmi Múzeumba, az MTA levéltárába, az Országos Széchényi Könyvtárba és több tucat más, kisebb-nagyobb hazai könyvtár, levéltár, vagy múzeum anyagába.)
Az emigráns életről készült interjúk (hang-, kép- és átiratos formátumok) becses történeti forrásai jórészt az 1945-ös, 1947-es és 1956-os emigráns nemzedék öröksége, személyi hagyatéka. Összességében több mint 1500 hangrögzítéses, videó vagy átírt emigráns interjú található szerte a nagyvilágban: ezek zömét már budapesti archívumok őrzik, kisebb, de még jelentős részük Nyugaton van, néhány pedig online bárhonnan elérhető.
A most megjelent, közel 400 oldalas, keménytáblás kézikönyv több mint 700 bibliográfiai tételt, 1613 személynévmutatót tartalmaz, és vagy 150 archív fényképet, melyekből jónéhány most jelent meg először.
Nóvé Béla (PhD) történész, író és dokumentumfilmes, 1956-ban született, Budapesten él. 1977 óta számos cikket, tanulmányt, referenciakönyvet és monográfiát publikált, több tucat dokumentumfilm és televíziós műsor forgatókönyvírója, dramaturgja és rendezője. 2016-ban „Patria nostra – ’56-os menekült kamaszok a Francia Idegenlégióban” címmel egész estés sorskövető dokumentumfilmet és monográfiát publikált. Lásd: https://www.youtube.com/watch?v=GJwOuTpLBFE
Nóvé Béla: Magyar emigráció történeti kézikönyve. Az Országos Széchényi Könyvtár 2023 márciusában megjelent kötete közvetlenül a kiadótól megrendelhető: kiadvanytar@oszk.hu.
Bika Julianna
