A rajztanár
Elmúlt az élet! Pontosabban nem a teljes élet, csak a munkában eltöltött élet múlt el. Jön a nyugállomány. Ezért bajlódik most itt ezzel az átkozott csokornyakkendővel! A tiszteletére megrendezett – életműkiállítással egybekötött – ünnepélyes iskolai búcsúztatójára készül. Soha nem volt képes a frakkos-mandzsettás maskarádét megszokni, pedig, karrierje során, e ruhadarabokat sokszor fel kellett öltenie. Egy kisvárosi rajztanár örüljön, ha odafigyelnek rá! Ez pedig frakk nélkül nem megy. Mindig katonai egyenruháról álmodott! Jól állt volna neki. Az szép lett volna!
Nincsen miért panaszkodnia. Nem minden nyugdíjazottat búcsúztatnak ilyen nagy csinadrattával. A rendezvényen a polgármester, aztán a gimnáziumigazgató mond búcsúbeszédet. Ott lesz a városból mindenki, aki számít. Életműkiállítását pedig egy neves bécsi iskola tanára nyitja meg. Városában kevés polgárnak jut osztályrészül ilyesmi! Be kell vallania, hogy tetszik ez neki. Úgy érzi, ki is érdemelte: negyven év az iskolában, emellett több ezer megfestett akvarell! Nincsen olyan ház szülővárosában ahol egy-két munkája nem függene a falon, általában főhelyen. Büszkék rá az emberek. Úgy emlegetik őt, mint a „mi jókezű festőnk”. Igen, megérdemli a tiszteletet, a főhajtást. Azt sem bánná tulajdonképpen, ha a kaszárnya helyőrsége is kivonulna és díszlövéseket adna le a nyugdíjba vonuló rajztanár tiszteletére. Mindig vonzódott az ilyesmihez. Persze, az egész csak ártatlan álmodozás volt.
Egész életét a városkában töltötte, kivéve a bécsi Szépművészeti Akadémián töltött éveket. Szép időszak volt, sokat tanult, de mindig visszavágyott szülővárosába. Bécs túl nagy volt neki, túl kozmopolita. Túl éles és harsány! Nem véletlenül akvarell-művész ő. Szereti az elmosódott határokat, a pasztellszíneket. Kifejezetten melankolikus alkat. Germán! Nagy szerencséje volt, hogy az Akadémia elvégzésekor, alma matere hazahívta az éppen megüresedett rajztanári állásba. Tessék, elszaladtak az évek, most pedig a nyugdíjazására készül. Ki hitte volna!
Igen, nincs miért panaszkodnia! Szép családja van. Szeretik. Éva asszony, a felesége, mindig a támasza volt. Nem is tudja mihez kezdett volna az életben nélküle! És a három gyermek! Jól sikerült, jó fejformájú, egészséges gyermekek. Pont ilyen gyermekekre vágyott! Persze már rég felnőttek, kirepültek a családi fészekből. Ez az élet rendje. Arra külön büszke, hogy soha nem verte meg őket. Soha! Nem úgy, mint az ő részeges, vámos apja, aki nem egyszer verte őt agyba-főbe. Hőn szeretett anyjának kellett őt ilyenkor megmentenie. Nem egyszer, neki is kijutott az ütlegekből. Na, mindegy, rég volt, hagyjuk. Hogy is juthatott pont most az eszébe?
Hiányozni fog az iskola! Soha nem rajongott magáért a rajztanításért, de a világot szívesen újrarajzolta volna. Az osztályteremben viszont jól érezte magát. Imádott az ifjúságnak szónokolni, és ők rajongtak érte. Ez volt az ő igazi boldogsága, ez a rajongás. Jó szónok volt. Bármiről beszélt, tűzzel beszélt, magával ragadóan. Ez volt az ő igazi tehetsége.
Időnként hideg verítékben riadt fel álmából. Mindig ugyanazt álmodta: hatalmas téren, végeláthatatlan sorokba rendezett, fellobogózott óriási hadseregnek szónokol. A katonák a beszéd végén szünni nem akarón éljenzik őt, a vezért! Furcsa álom volt. Ijesztő és felkavaró. Vonzó! Soha nem említette senkinek, még Éva asszonynak sem, de magának be kellett vallania: úgy érezte megállná a helyét a katonák előtt. Ha úgy alakulna. Nem alakult úgy.
Tessék, már megint ábrándozik, mint egész életében. Az idő eltelt és ő még nincs kész az öltözködéssel. Csoda, hogy a felesége még nem szólította. Soha el nem engedné semmiféle összejövetelre egy tányér meleg leves nélkül…
- Adolf drágám! Gyere szívem, mert kihűl a levesed! – Na, tessék, éppen most gondolt rá! Nem hiába élnek együtt több mint negyven éve, volt idejük megismerni egymást…
Másréti Kató Zoltán
