A reformáció kezdete Európában és Magyarországon
A keresztyén egyház története folyamán mindig voltak olyanok, akik koruk egyházi életének tapasztalati valóságát összevetették Krisztus egyházának a Biblia alapján kirajzolódó ideális képével s az így észlelt hiányosságokat szóvá tették, az eltéréseket pedig kifogásolták. A XVI. század elejére sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy az európai teológiai gondolkodás és egyházi élet a fő kérdésekben is messze eltávolodott a Szentírásban található krisztusi követelményektől. A keresztyén vallás önnön lényegétől idegenedett el, ezért egyre sürgetőbbé vált az igény arra, hogy a keresztyénség lényege újra kifejezésre jusson a vallási élet minden területén.
Az alapoktól való eltávolodás két kérdésben volt leginkább szembetűnő. Az egyik a szentek képmásainak és ereklyéinek pogányos kultusza (emberistenítés és teremtményimádat), a másik pedig az ószövetségi próféták által is bírált üzleti szellemű („do ut des” – „adok, hogy adj”) áldozatfelfogás, melynek kirívó gyakorlati következménye a bűnbocsátó cédulák árusítása volt. Az előbbi ellen a humanista műveltségű Zwingli Ulrich (1484–1531), svájci reformátor tiltakozott legélesebben, a másik kérdésben Luther Márton (1483–1546) emelte fel szavát a wittenbergi vártemplomra kifüggesztett 95 tételében. Luther lánglelkű prófétai személyisége és Zwingli nagyműveltségű, messze horizontra tekintő, a prófétai hevületet mérséklő humanizmusa nemcsak kiegészítette egymást, hanem oppozícióban is állt egymással. Ez a szembenállás 1529-ben a marburgi úrvacsora-vitán vált egyértelművé és nyilvánvalóvá. „Más lélek lakik bennetek” – vetette szemére Luther a svájciaknak.
Luther és Zwingli kortársak voltak. Luther elsőbbségét nem szokták vitatni, mégis nagyjából egy időben, egymástól függetlenül jutottak hasonló eredményre. Eltérő személyiségük felfogásbeli különbségekben nyilvánult meg. Kálvin (1509–1564) volt az, aki a reformáció nagy folyamának különböző forrásvidéken eredt két ágát (helvét és wittenbergi) a reformátori eszmék és alapelvek következetes alkalmazásával és rendszeres átgondolásával igyekezett közös mederbe terelni. Határozott jellem volt, mégis az ellentétek tompításán fáradozott. Mind Luther, mind pedig Zwingli hívei között voltak barátai. A vitás kérdésekben (mint például az úrvacsora) kerülte az egyoldalúságot. A Szentháromság-tagadó Szervét Mihály (1511–1553) sajnálatos kivégzéséhez sem annyira Kálvin hajthatatlansága, mint inkább Szervét nyughatatlansága, féktelensége, kihívó magatartása vezetett.
Luther fellépésének és tanításainak híre szinte azonnal eljutott Magyarországra. Nem ok nélkül rendelte el az 1521-ben kinevezett esztergomi érsek, Szathmári György, hogy az ország valamennyi nevezetesebb városának templomaiban a szószékről kihirdessék azokat a pápai bullákat, amelyek Luthert és tanainak követőit kárhoztatják. Ezzel igyekeztek megfélemlíteni azokat, akik szimpátiával fogadták a wittenbergi reformátor tanításait. Még ebben az évben a szerzetesek figyelmét is felhívták „a lutheri dogmatizálás pestisének” veszélyére. Verbőczi István egy Luther ellen írt vitairat (adversus pestifera Lutheri dogmata) ismételt kiadásának előszavában a „lutheránus ragály” elleni fellépésre buzdította ifjú királyát, II. Lajost, akinek képviseletében maga is részt vett a wormsi birodalmi gyűlésen. 1521. április 19-én vendégül látta Luthert s fehér asztal mellett kísérelte meg rábeszélni tanainak visszavonására. Ugyanebben az esztendőben Budán találjuk Grynaeus Simont (1493-1541), mint kolostori tanárt és Mátyás király híres könyvtárának egyik őrét, aki reformátori meggyőződése miatt előbb Heidelbergbe menekült, majd 1529-től Bázelben volt tanár. Meleg baráti szálak fűzték Melanchthonhoz, később Kálvinhoz, aki rejtőzködése idején az ő vendégeként talált menedéket. Felfogásbeli rokonsága, hálája és nagyrabecsülése jeléül Grynaeusnak ajánlja – 1539. október 18-án – első s talán legfontosabb exegetikai munkáját, a Római levél magyarázatát. 1522-től elkezdődik a magyarországi ifjak tanulmányútjainak (peregrinatio) szakadatlan sora a wittenbergi egyetemre. A reformáció svájci ágának igen korai befolyására enged következtetni, hogy 1525-ben Augsburgban megjelent a „budai Reyss Konrád” teológiai értekezése, melyben védelmébe veszi Zwingli úrvacsoratanát.
A magyar országgyűlések sorra hoztak olyan döntéseket, melyek a lutheranizmus gyökeres kiirtását tűzték ki célul. A királyi udvarban azonban a humanizmussal rokonszenvező Habsburg Mária királyné köré csoportosult előkelőségek és kiválóságok közül többen nyíltan rokonszenveztek Luther gondolataival. Maga a királyné is a lutheranizmus („lutherana”) gyanújába esett. Ennek híre bizonyára Lutherhez is eljutott, mert a mohácsi tragédia után, a fiatal király haláláról értesülvén, négy vigasztaló zsoltár magyarázatával igyekezett enyhíteni a korai özvegységre jutott királyné bánatán: „Négy vigasztaló zsoltár Magyarország királynéjának, 1526. november 1.”
Németh Pál
