A szivárvány német álarca

A német média harca a magyarországi demokráciáért új fejezetéhez érkezett. Alapüzenete 2021 júniusában, hogy a homo- és a transzszexualitás európai érték, amelyet Magyarországon lábbal tipornak. A tettes, a budapesti Országgyűlés, 2021. június 15-én 157 igen szavazattal, 1 nem ellenében megszavazott egy kétrészes törvénymódosítást. Bölcs döntés volt-e együtt szabályozni a pedofília büntetését és annak tilalmát, hogy szakavatatlan kezek kiskorúak körében pornográf, valamint a homoszexualitást és a nem megváltoztatását ecsetelő tartalmakat népszerűsítsenek?

A véleménymeghatározó német sajtó átsiklott e kérdésen, miként azt sem vizsgálta, hogy a magyar jogszabály eltér-e a nemzetközi gyakorlatban szokványos előírásoktól. Az egész dokumentumot elkeresztelte „LGBT-ellenes törvény”-nek. Az első nyilvánosság fórumai a rádió- és televíziócsatornákkal, valamint a bulvársajtóval a meleg és a transznemű embereket kirekesztő Magyarország képét közvetítették közönségüknek. Azonban a figyelmesebb szemek észrevehették, hogy például a Welt „Orbán törvényét” egyenesen a „középkorba” utaló cikkéhez egy napon belül 97 igenlő és 575 ellenző észrevételt fűztek olvasóik. Az is feltűnt, hogy a fősodor melletti lapokban nyoma sincs a magyar parlamenti döntés elmarasztalásának. A Német Sajtóügynökség hírkínálatából táplálkozó szerkesztőségek mégis nagy erővel ismertették az Európai Unió egy sor tagországának elutasító álláspontját, amelynek szélsőséges változata Magyarországot kiutasította az Európai Unióból. A kétszínű felháborodásban már az első közzétett háttéranyagok azt jelezték, hogy az Európai Bizottság a magyar kormány által hivatkozott szülők nevelési joga fölé helyezte az „uniós belső piac” működésének, vagyis a szóban forgó tartalmak terjesztésének a gazdasági érdekét. A színfalak előtt viszont Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság kereszténydemokrata elnökasszonya, emberjogi szempontból minősítette „szégyen”-nek a gyermekvédelmi törvényt, még mielőtt az általa beharangozott kivizsgálása megkezdődött volna. Ez „Orbán szégyene”, pontosított a Frankfurter Allgemeine Zeitung politikai hírmagyarázója, bár ő fel sem vetette a szakpolitikai elemzés szükségességét. Az előítéletes vélekedés tulajdonképpeni csapásirányát az Európai Parlament elnökhelyettes-asszonya, a német szociáldemokrata Katharina Barley fedte fel a Deutschlandfunk-ban: Orbán Viktor teljes pályás letámadását követelte, mondván, hogy a törvény csak újabb színfolt a lezüllött magyar politikai rendszer egészében.

Az ügy másról is szólt, mint amiről a német médiában és az Európai Unió vezérkarában nyilvánosan beszéltek. Az ARD közszolgálati tévécsatorna „Monitor” című politikai műsorának főszerkesztője a törvény megszavazása előtt a Német Labdarúgó-Szövetségnek címzett twitteres bejegyzésében „Orbán úr” jelképes megdorgálását javasolta a homoszexualitás magyarországi „reklám”-jának készülő betiltása okán. Ötletét, hogy a labdarúgó-Európa-bajnokság 2021. június 23-i német–magyar mérkőzése előtt a müncheni rendezőség ajándékozza meg a látogatókat szivárványszínű zászlókkal, egy zöldpárti városi tanácsnok élesítve terjesztette be a szociáldemokrata főpolgármesterhez. Így Dieter Reiter már az Allianz Arena 90 perces szivárványszínű kivilágítását kérvényezte az alkalmi bérlőnél, az Európai Labdarúgó-Szövetségnél (UEFA).

E megmozdulás két politikai csata összekapcsolódása révén vált robbanékonnyá. A sajtótámadások egyfelől a budapesti kormányváltás és főként Orbán Viktor európai elszigetelésének a középtávú célját, másfelől az utolsó szakaszába lépő németországi választási harc befolyásolását szolgálták. A Keresztényszociális Unió bajorországi kormánypárt belpolitikai számítgatásból engedett a médiatöbbség nyomásának. Miután az UEFA elutasította a müncheni városvezetés kérvényét, Markus Söder párt- és miniszterelnök egyszerre fejezte ki nemtetszését az UEFA és a magyar Országgyűlés döntése fölött, amikor az Allianz Arena lelátóján szivárványszínű szájmaszkkal pózolt sajtófotósának. A bulvársajtó több más németországi stadion szivárványosítását beharangozva a társadalom alsó rétegébe is eljuttatta a Magyarországon kormányzati hátszéllel teret hódító homofóbia célzatos hírét.

Ám eközben még a hangadó zsurnalizmus baloldalán is megkérdőjeleződött az erkölcscsőszök erkölcsisége. Az egyik önkritikus hang álszentséget vetett az „önmagukat megvilágítók” szemére. Ebben a cikkben is olvasható az ilyen esetek jellemzésére használt újabb német összetett fogalom, a „Gratismut”, mégpedig a „bajor zugpolitikusok ingyenbátorsága” értelemben. Ingyenbátor az, vélik a második német sajtónyilvánosságban is, aki úgy követel, hogy ezért sehol semmilyen kockázatot nem kell vállalnia. Még a Berlinben megjelenő baloldali Der Tagesspiegel főszerkesztőségi tudósítóját is taszította a „jó és a rossz harca”, az „állítólag elmaradott EU-partnerek”-kel szembeni német „erkölcsi fölény” sugalmazása – az, hogy az erénygazdák egy „nemzetet” helyeztek szembe egy másik „nemzettel”, amikor „erkölcsi vádat” emeltek a magyar csapat „országa” ellen. A Tichys Einblick
szerzője ellentétes világnézetből ugyan, de szintén „német kevélység”-et észlelt a sajtókampányban, amely „nyilvánvalóan” nem a homoszexuálisok jogvédelméről, hanem „kizárólag ismét arról szólt, hogy a németek a
legjobbak”.

„A mérkőzést igazán szégyenteljes körülmények között tartották meg”, írta egy bajorországi egyetem német tanára magánlevelében, „legalábbis német szemszögből szemlélve: tartást és méltóságot a magyarok bizonyítottak.” Az erénygazdák túllőttek a célon. Katharina Barley ezért sietett visszaterelni a vitát a teljes körű számonkérés mezejére. Ursula von der Leyen aztán be is jelentette, hogy az Európai Bizottság a kérelmezett 7,2 milliárd euró helyreállítási alapot csak jogállamisági biztosítékok ellenében hajlandó átutalni Budapestnek. A közvélemény-kutatásokban éppen gyengülő német zöld-szociáldemokrata baloldalnak kapóra jött a magyar gyermekvédelmi törvény, amelynek megrágalmazásával kidomborította a melegek és a transzszexuálisok iránti elkötelezettségét. Egy füst alatt folytatódott a magyarországi ellenzék támogatása a politikai publicisztikában. E befolyásolásnak kedvez, hogy a mai Európai Parlament tagjai mindenekelőtt pártjaikat, nem nemzeteiket képviselik. Az Orbán-kormánnyal így tovább élesedő viszályban a törésvonal nem demokrácia és antidemokrácia, hanem a föderalistának mondott unió központja és az Európa szövetkezésében ténylegesen érdekelt nemzetállam között húzódik.
A budapesti Országház az öntudatos magyar szuverenizmus jegyében olyan témakörben élt törvényalkotási jogával, amelyben a szavazás eredménye várhatóan váltotta ki az Európai Unió mérvadó köreinek és a társult médiának az ellenállását. A hagyományos családminta azon tárgykörök egyike, amelyekben Budapest szembeszegül a központosított európai államszövetség elgondolásával. Külső fölérendeltséget követel most is magának az Európai Bizottság, ha már nem érvényesül fennhatósága Magyarországon a családpolitika tágabb területén.

A magyar kormány és Magyarország fölötti német ítélkezés 2021 kora nyarán szintet lépett. Kétfajta mélyebb szorongás hajtja a 20. századi német történelem mai örököseit azon közvélemény-formálók sorában, akik megbélyegzik a budapesti kormányzathoz köthető magyar politikai, társadalmi és kulturális eszmeiséget. A második világháborúban fegyverbarát Magyarország szidalmazásával egyrészt elhatárolódnak történelmüktől, egyúttal eltávolodnak nemzetüktől a fennkölten hirdetett európaiság felé. A német politikai tisztaság magyar irányú folyamatos hangoztatása másrészt egy közelmúltbeli eseménysorozatot idéz fel a lekötelezett és éppen ezért feszengő, de mégiscsak nagyhatalmi szerepből bírálkodó Németország politikai lélektanából. „Mindig be kell csuknom ezt az emberjogi szemet, Törökországban, Kínában”, olvassuk Angela Merkel kancellárasszony Joachim Löwnek, a német labdarúgó-válogatott leköszönt edzőjének címzett képzelt levelében, „de ebben az esetben, most Magyarországgal? Nem, most egész tágra nyitom! Nem érdekel” – folytatódik Moritz Rinke német dráma- és regényíró karcolata a Frankfurter Allgemeine Zeitung kulturális rovatában –, „hogy csak a határnyitás folytán lehettem kancellár, Magyarország nélkül ugye nem bomlott le a berlini fal. De ez most, a szivárvány ügyében mindegy nekem, még az is mindegy nekem, hogy a mi német autóinkat Magyarországon szerelik össze.” Ez a többrendbeli közömbösség a valósághű képzelet erejével döbbent rá arra, hogy a tét messze túlmutat a gyermekvédelmi törvény határain. Két világkép ütközik – mint a gyepen, ahol a mérkőzés után a magyar válogatott a szurkolótömbbel együtt elénekelte a himnuszt, miközben a német játékosok lehorgasztott fejjel az öltözőbe vonultak. A politikai közélet gyakorta burkolt küzdelmeibena nagy országot erkölcsi kötelesség kísérti a kis ország 1989-as határnyitásáért – azért, hogy 1990 őszén naggyá válhatott. De vajon hálát vár-e Magyarország Németországtól egykori bátor lépéséért? Nem is várhat, kürtölgetik szét azok, akik három évtizeddel a német újraegyesülés után az európai magyar nemzetállam romlottságát bizonygatva felmentik magukat a köszönet terhe alól.

K.Lengyel Zsolt