Abbahagyni? Minek?

Jun 16, 2024 - 21:00 Updated: Jun 27, 2024 - 14:56

Fotó: Kántás János

Néha úgy kockázik az élet, hogy elképzelhetetlent dob. Hatos helyett hetest, ráadásul megtízszerezve… Ezt is inkább különleges pillanatok-ban, s főként művészekkel, elvégre: műveli a csodát. A nagy élet-kocka, fordulása után Böröndi Lajos kerek hetvenedik születésnapját mutatja. Egy nyugat-magyarországi illetőségű versíróét, akinek vállalása, fela-data több évtizeden át vers, tanítás, emlékez(tet)és, szerkesztés, (ország)határjárás volt. Széljárás-figyelő, kissé garabonciás feladat. De emberére talált.

Tizenhetedik versköteténél állapodott meg. (Mert kötetszámra jóval többet számlálhatnánk össze, szinte a verseskötetek számának kétszeresét.) A legutóbbi versösszeállítás címlapja viszont komor világot idéz. „Mintha túlléptem volna már a vallatások korán” gondolhatja a gyorsléptű idő. Mert A végső kihallgatás (Moson-vármegye Kiadó, 2023) sokkhatású címlapképe irodalmon túli világot jelenít meg (ami természetes, hiszen valóban egy 1956 utáni perhez készült fénykép, abból lett címlapkép): rajta vallatószék fekete-fehérben. Akárha egy soha-végig-nem-mesélt gyermekkori élmény ki-kristályosodása lenne. Mintha a félelem félmúltjára utalna. Címe és a benne leírtak egyaránt valószerűek és sejtelmes-jelképesek, múltra utalás és a jelen együttes, egymásba áttűnő víziója:

Menthetetlen ez az ősz,

hat óra múlt néhány perccel.

Sötét van, hiába szeretlek,

megtelik a világ hideggel.

Pengevékony a hallgatás,

készül a remény, pedig nincsen.

Alvadni kész fekete vér fut

öregedő ereinkben.

A reménytleen is reménykedik,

hogy talán mégis lehetne.

Nem lehet, beletaposták

a reményt is a hideg gödörbe.

Ettől persze még nincsen veszeve

semmi, hisz jön a végitélet.

A végső kihallgatáshoz

kitéve már a barna székek.

(A végső kihallgatás)

Beleolvasok a kötetbe; szétbontom-összerakosgatom a százhúsz vers nyújtotta élményt. „Egyre tisztábban látom anyámat, / ahogyan csak nevetett, / mikor nem leltünk tíz fillért / az egy liter tejhez.” A nyitóversben megszólalásig rokon az anyai lélek a Móricz édeseval. Átlapozok a kötetzáró sorokig, amelyeken, mint meglebbenő függönyön át, újra a múltba látni: „Megváltásra vár a világ, akarja vagy sem,/ megfizet az élet mindenért./Kint egyre sűrűbb lett a sötétség, / ahogy a vonat az orosz határra ért.”

A kettő között ott a visszapillantó ember barázdált, de nem komor arca. Benne az összes említésre kiválasztott emlék, hangulat, élmény, érzés, gondolat. Egy élet számos kockaköve. Benne a szülők, a szerelem, a család, a tanítás, a lélek- és jellempróbáló évek nyoma, egy lecsengett, és egy, a lélekben továbbélő forradalom. És – a meditáció. Szokatlan együttlétben, szimbiózisban. A gördülékeny, monológnak tetsző mondatok élőbeszédet utánzó, mégis sűrű anyagukban magukba olvasztják a különböző témaköröket.

A sorok a keserűségtől sem mentes múlton vezetnek át (sorsos vallomásokkal) a megbánástól a reménységen át a tényszerű, derűvel átszőtt tárgyilagosságig, a jogos felnőtt kételkedésekig, majd a megváltásra várakozásig. Valójában természetes állomásai ezek a lelkiállapotok a múlttal leszámoló, a jelent föltérképező lelkivilág rezdüléseinek. A mosoni életnek, a hajnaloknak, kávézásoknak, fáknak, szerelemnek, aggódásoknak. És oly gyarló, oly hiteles: hol örül, hol vitáz a jelen ámításaival, hol kipellengérezi az értelmetlennek hitt dolgokat, hol (bár ritkán, de) ellágyul. Böröndi Lajos élete folyamato-san megverselt, versei pedig egy benső világban átélt, megélt létmozzanatok. Egyfajta közvetlen költészet, amit „művel”.

Róla pedig sok minden elgondolható, csak az nem, hogy hallgatni fog. Ígéri, hogy ez az utolsó kötete, íme, címe, igazolja. És közben áradó mondataiba átszivárog az irodalomtanár át- és megélt irodalmi öröksé-ge (a verseibe símuló 20. századi elődök néhány kísértő vers-monda-tával). És a történelem hatása a legkülönfélébb vezetők arcvonásaiban, diktátorokéval, áldozatokéval (N.I. verscíme egyértelműen Nagy Imrére utal), és nem hiányzik a felsejlő jövő fanyar sejtése (így Kányádi piros villamosának zöldre festett utódjával: Kuplé a zöld villamosról).

Közös emberi élményvilága egy egész nemzedéké. Az új rendszerbe beleszületetteké, akik túlélték a náluk gyorsabban öregedő rendszert, és polemizálva nézik az új rend finom, koreografált züllését is. Ebben lesz színfolt a nemzedéki távolodás kesernyés felismerése: „Habzó hírekben habzó indulat, / szép lassan a kávédat kavargatod. / Fölösleges volt, ezt latolgatod, / Horatiust és Petőfit tanítanod.” És valami szégyellős-féltett hit sejtetése mégis fölsejlik mondatai árnyékában. Nemcska ebben a versben, többen is, mintha a szemérmesség lefogná a versíró kezet.

Talán emiatt: abbahagyni a versírást, fogadkozásai ellenére, hogy ez lesz az utolsó, nem, nem lehet. Böröndi Lajos első, 1989-es Emigráns remény-étől a jelen verseskötetig ugyanazzal az egységes, csöndesen izzó parázs indulattal jelenti ki (a Keserű önvallató zárósoraiban):

Ne írj érthető verseket, /

sőt, semmit se írjál, hisz tudod, /

hogy élni vers nélkül is lehet!

Lehet csak úgy minek? Minek?

Aki hisz az irodalomban, fog még verset írni. Legyen hát így, Lajos. Boldog születésnapot!

Lengyel Ferenc

képek az ünnepségről