A hagyomány, mint nemzeti tartópillér

E globalizált, s mozgalmas világunkban nem nagyon szokott szó esni olyan értékekről, amelyek az emberiséggel majdhogynem egyidős játékot űznek. Legfeljebb csak mi nem veszünk tudomást róluk, holott mindezekből komoly erőt is tudnánk meríteni válságos pillanataink körforgásakor. A hagyomány kifejezés is az előbb említett „hanyagolt” értékek kategóriájába ugyan már bekerült, de a jövőben kizárólag rajtunk múlik, hogy vajon továbbra is ott marad-e.

A régi nagy öregjeinknél szinte magától értetődő volt, hogy a világra ráeszmélő fiataloknak átadják az őseiktől kapott „intelmeket”, amelyre egyfajta kötelezettségként is tekintettek. A mostani szépkorúak is olykor nosztalgikusan szoktak visszarévedni gyermekkorukba, amikor a család apraja-nagyja körbe ülte a nagypapát, aki dohánnyal megtöltött pipájából pöfékelve egy pohár fröccs társaságában elemébe jött, s csodálatosabbnál csodálatosabb sztorikkal szokta elkápráztatni a hallgatóságot, vagy arra, amikor szintén a család apraja-nagyja közösen helyet foglalt a vasárnapi ebédkor, s a közös ima után elkezdte habzsolni a nagymama ínycsiklandozó finomságait. Vagy akár a régi közösségi eseményekre, amikor mondjuk egy népi mulatság alkalmával az egész falu táncra perdült, vagy amikor a húsvéti ünnep nem arról szólt, hogy szedjük a sátorfánkat, s elhúzunk valahová messzire az ismeretlenbe.

A modernebb életforma sok minden jóval kecsegtet, ugyanakkor akarva-akaratlanul is hozzájárult a tradicionális értékek háttérbe szorításához. Mára, amikor minderre a technológiai evolúció is rátesz egy lapáttal, a hagyomány, mint szó is kezd a mindennapi nyelvhasználatból kiveszni. Sokan azokat a népnevelői munkát végzett egyéneket prűdnek, s begyöpösödöttnek tartják, akik fel kívánják hívni a figyelmet arra, hogy a hagyomány nélkül történelmünk, s egyben nemzeti identitásunk egy nagy darab szelete a semmiségbe vész. A kétkedők kifakadását még az is tovább fokozza, hogy egyesek olyan maradi tévhiteket képesen locsogni-fecsegni, hogy a hagyományok újbóli felvirágoztatásával a közösség tagjai valami olyan pluszt is ki tudnának aknázni, amellyel a nemzeti kultúra ápolása határon innen s túl sokkal gördülékenyebb utat járhatna be. Na, ők már igazi marslakók, ugye?!

Persze mindenütt belebotlunk olyan emberfajtába, aki a kötözködésben éli ki igazán magát, s a közösség tagjai képletesen szólva fejre is állhatnak, a zsörtölődők rikácsolása mindig ott fog duruzsolni a fülük mellett. Azonban érdemes megfigyelni, hogy a kritikusok többsége csak addig ostoroz, ameddig bizony nem gazdagodik egy felejthetetlen élménnyel. Ekkor szép lassan kezd az illető hozzáállása is megváltozni, hiszen mi abban a rossz, ha példának okáért a csíksomlyói búcsúkor oly sokan zarándokolunk el a messzi Erdélybe, ez által is megformálva a nemzet egységét?

Ha csak egy pillanat erejéig is belegondolunk abba, hogy például egy, a világ bonyodalmaira ráeszmélő ifjoncnak mi a szórakoztatóbb, becsukakozni egy szobába, s közben ott az ujjbegy gyulladásra fittyet hányva végeláthatatlanul nyomkodni a billentyűzetet, vagy pedig jó társaságban jól éreznie magát, úgy, hogy közben egyfajta műveltséget is magáévá tesz, a válasz nem lehet kétséges. Sokszor úton-útfélen hallhatjuk, hogy jelenlegi társadalmunk egyik legnagyobb buktatója éppen az, hogy a társas kapcsolatok megszűnnek létezni, s felnőtt emberek tucatjai is magatehetetlenné válnak a szocializáció terén. Hát akkor a jövő nemzedék nebulói mibe kapaszkodjanak?! Természetesen minderre létezik gyógyír, csak az nem mindegy, hogy milyen receptet váltunk ki. Jó recept mindenképpen a hagyományokhoz való visszatalálás opciója. A hagyomány most is itt van közöttünk, s a tradíciókhoz kötődő össznemzeti kezdeményezések szerte a magyarság diaszpórájában, s másutt is igazolják, hogy ha mondjuk az adott kor modernizált eszközeinek segítségét sem sajnálva minél többen fogunk visszatérni őseink gyökereihez, akkor pénztárcánkat kevésbé fogja megterhelni a pszichológusnál tett látogatás, annál inkább a hagyománnyal együtt járó dínomdánom költsége. Törekedjünk hát arra, hogy a hagyományaink ne haljanak ki, s a hála garantáltan nem fog elmaradni, hiszen saját tradícióink újbóli feltámasztása lehet nemzeti megmaradásunk egyik legfőbb tartópillére.

Varga Dávid (Gúta, Felvidék)