Aki az övéiért tett

„Az anyanyelv fokozatosan háttérbe szorul. Számos magyar tanárt, illetve tanítót elbocsátanak (ezt a kormány anyagi diszlokációnak nevezi). Tekintettel arra, hogy a magyar tanítók zömének nincs gyakorlata az idegen nyelven való tanításban, csökken az oktatás színvonala, ami bizalmatlanságot ébreszt a szülőkben, és ezzel további okot szolgáltat az iskola megszüntetésére. Továbbá, a színvonal csökkenése miatt a magyar iskolák növendékei elmaradnak a szlovák iskolák növendékei mögött, ami rontja elhelyezkedési és előrehaladási esélyeiket. Végül a magyar iskolarendszer teljesen szétzüllik, és az egykori magyar iskolák magyar nyelvet és irodalmat is oktató szlovák iskolává változnak. […] A közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkező magyar értelmiség kihalásának következtében elkorcsosul a nyelv – a nemzeti kultúra legfőbb attribútuma. A nemzeti nyelv elvesztésével megszűnik a nemzetiség. Ez a folyamat: erőszakos asszimiláció, kimeríti a nemzeti genocídium fogalmát, mely a fizikai gyilkosság és meghurcolás után az emberi jogok legdurvább megsértése” – e szinte példátlanul nyílt megfogalmazások 1979 júniusában jelentek meg a Borbándi Gyula által szerkesztett müncheni Új Látóhatárban a csehszlovákiai magyarság iskolarendszerének elsorvasztásáról. A szovjet típusú diktatúra bukásakor a határon inneni és túli magyar értelmiség a túléléshez is szükséges naivitással hitte, hogy a kommunizmus alóli felszabadulás és a demokratikus kibontakozás automatikusan változást hoz a nemzeti kisebbségek kezelésében is. Kevesen látták át, hogy a nyugat-európai közösség éppoly érzéketlennek mutatkozik a nemzeti kisebbségek sorsa iránt, mint tette azt az 1947-es békerend vagy a proletár internacionalizmus.

A fenti gondolatokat mégsem a határon túli magyarságot az elmúlt három évtizedben ért és ma is érő megpróbáltatások és korlátozások, vagy éppen a Kárpátalján satuba szorított honfitársaink iránt érzett aggodalom hívta elő. Akkor sem, ha a hasonló és rendszeren átívelő mintázatokat nem nehéz észrevenni. Az egyik legkorábbi „tisztánlátó” alighanem az a Duray Miklós, aki annak a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának alapítója volt, amelynek jelentéséből a fenti mondatok származnak. Meg nem érdemelt megtiszteltetés volt, hogy néhány alkalommal találkozhattam vele – köztük e lap hasábjain vagy személyesen, a Bécsi Napló kihelyezett szerkesztőségi megbeszélésén. Nem lehetett nem tisztelni az embert, aki a kommunizmusban és a felemás demokráciában meg nem alkuvó kiállásáért Csehszlovákiában börtönt, elhallgattatást, Szlovákiában félreállítást és perifériára szorítást, Magyarországon közönyt és sajtótámadásokat kapott. Nem lehetett nem tisztelni a Kutyaszorítóért, amely saját korában „új határkő” volt: „eddig minden kisebbségi sorsról szóló írásban fölsorakoztak a mentegetőzés mondatai, […] Duray szakít ezzel a bűntudatra alapozott hagyománnyal. Nem fejti ki, de érezteti, hogy minden mentegetőzés újabb ürügy a nemzetiségek bevádolásához.” (Csoóri Sándor). Nem lehetett nem tisztelni a losonci családi házból és még valamennyire megmaradt polgári miliőből hozott öntudatosságáért és szabad, minden erőtértől független gondolkodásáért. A felvidéki magyarság „önmegtartó cselekvésének” katalizálásáért, a magyar-magyar kapcsolatok erősítéséért, az anyaország és a külhoni magyarok közötti közjogi kontaktust keserves évtizedek óta először megteremtő státustörvényért és a magyarigazolvány-rendszerért. A nyíltsisakos és szabad véleménynyilvánításért és a magyar állampolgárság kiterjesztése melletti kiállásáért. Az egyetemes magyar nemzet gondolatának képviseletéért, a történelmi párhuzamok rögzítéséért, biztató és bíráló figyelmeztetéseiért, az életművet lezáró és jól kiegészítő gondolatébresztő esszékért.

Duray Miklós földi pályafutása lezárult, de „hosszú háborúja” (Bíró Zoltán) aligha. Utódainak, a szellemi örökségét vallóknak még sok feladata van. A szintén losonci születésű Vigh Károlytól anno a következőképpen búcsúzott: „Átlépett a végtelen időbe, az államhatárokkal nem szabdalt térbe, ahol ismét együtt élhetjük életünket palócok és székelyek, muravidékiek és szatmáriak, mátyusföldiek, temesiek, bánátiak, drávaszögiek és őrvidékiek. Mindazok, akik évszázadok óta együtt voltunk, de elválasztattunk egymástól. Abban a világban, mostantól az ő világában, ismét egy hazában létezhetünk. […] Mikor megtudtam, hogy a haza iránti ragaszkodása ellenére mégis egy távoli, más irányba tartó útra kelt, ahonnan nincs visszatérés, lélekben megkérdeztem őt: mit tartasz eddigi létedből a legfontosabbnak. Sokáig jött a válasz, hiszen már messze járt. Egy álmatlan éjszakán érkezett meg az üzenete:”annyit ér az ember, amennyit az övéiért tesz.”

„Amennyit az övéiért tesz” – visszhangzik Losonctól minden magyarok fővárosán át az amerikai diaszpóráig mindenhol, ahol még értik szavát.

Nagymihály Zoltán