Angela Merkel az egyesült Németország élén

   A különbséget Angela Merkel és sok más politikus között a céltudatosság adja. Mások fiatal koruktól kezdve a világ szeme előtt égőszenvedéllyel és erős ösztönnel nagy célokra törtek, igen gyakran jó eredménnyel, mint Helmut Kohl, de néha fejjel neki a falnak, mint Friedrich Merz. Merkel tudatosan járt el, alkalmakat keresve, elemezve és kihasználva: őt a visszafogottság, a szerénység, a puszta kötelességvállalás keltése vitte előre. A végcélt korán tudatosította magában, de kifelé elhallgatta, ameddig csak tudta, amíg szinte a vállalt feladatból következett kötelezettsége a kancellárságra. Vannak, akik máshogy jártak el és ők is tizenhat évi kormányzásra jutottak, de Merkel abban különbözik híres elődeitől és kollegáitól, hogy őt még mindig nem unta meg a tömeg, sem belföldön, sem külföldön.

   Az 1954. július 17-én született Kasner Angela életét a sorsfordító igyekvés szabta meg. Nem mintha szegénységben született volna és gazdag akart lenni, nem mintha az egyszerű családi életből a tudás világába igyekezett volna, nem mintha szülei világképével nem értett volna egyet és az egyéni felszabadulásra vagy osztálycserére tört volna minden áron. A serdülö lány irányválasztását csak az érti, aki számba veszi, hogy a keletnémet (más szóval NDK-beli) Templin nevű kisvárosban szolgáló evangélikus pap gyermeke a nyugatnémet (más szóval NSZK-beli) Hamburgban jött a világra. A sors tehát meg adta neki, hogy jó világban nőjjön fel, pont az apja pedig megfosztotta ettől a lehetöségtől. Egy gyerek ezen nem gondolkozik, egy fiatal asszony viszont annál inkább, különösen, ha az anyai nagymama és nagynénije évente csomagokkal bizonyítják, hogy nyugaton, a szülövárosban, még kiárusításokon is meg lehet vásárolni, ami keleten még csak piacra sem kerül: a kávétóll a blue jeans-ig. Már diáklányként meggyőződésévé vált a rendszerváltás szükségessége, ha nem is a világrendszer, de annál inkább az őt egyenileg érintő rendszer váltásáról. Nem lázadozott apja egyházi rendszere ellen, de nem is kötelezte el magát annak folytatására, a semleges kiút azonban elzárult előtte ahhoz, hogy világi tanító legyen. Elment fizikusnak – egy minden politikai rendszer feletti szakra –, melyre a világon mindenütt hasonlóképpen szükség van. Még a nyelvtanulása is világviszonylati alkalmatosságra irányult: angolt és oroszt tanult, még a keleteurópai szokás szerint utált tantárgyat is olimpiai színten. Az első ízben fiatalon házasodott, de nem sokára elvált Angela Merkel nem foglalkozott olyan tervekkel, hogyan lehet a falon és drótsövényen keresztül vagy akárcsak magyarországi nyaralás közepette menekülni. Mégis mindenre felkészült, amikor a nagy, az igazi rendszerváltás bekövetkezett. Ekkor ő is végleg rendszert váltott.

   Céljai egyöntetűek és józanok voltak: a két német állam egyesülésében reménykedett, de nem valamilyen összevegylett, harmadik utas jelleggel, hanem az NSZK-hoz való csatlakozással és végül főállásban részt akart venni a politika demokratikus döntéshozzatalaiban. Előbb az utolsó, de demokratikusan létrejött NDK-kormány helyettes szóvivője lett – kiemelt fizetéssel. Merkelnek ez jellemzője maradt: mindvégig a lehető legmagasabb fizetéssel szolgált, azonkívül semmilyen pénzügyi érdekeltsége nem volt. Gyanúba egyetlen egyszer sem került. Az első egységes német parlamenti választásokon mandátumot szerzett, a következö hónapban már Kohl kancellár kormányában nő- és ifjúságügyi miniszter lett. Néhány találkozás után már az első hivatali éve letelte előtt kézelfogható volt, hogy „Kohls Mädchen“ a kancellárság felé igyekszik. Negyed évig figyeltem, hogy a benyomásom helytálló-e, aztán 1992 áprilisában az F.A.Z.-ben úgy fogalmaztam: „ha valaha egy asszonynak minden kilátása megvan arra, hogy az Unió (CDU/CSU) első ‚Bundeskanzlerin’-je (innét származik az 2005-ben az év szavának minősített női változat) lesz, akkor Angela Merkelnek – azért is esélyes, mert elég fiatal ahhoz, hogy az embereket magához szoktassa.“ A CDU egyetemi történésze Hans-Peter Schwarz Kohl-könyvében kiemeli, hogy ez egyedülálló meglátás volt, senki más nem ismerte fel Merkel tervezett pályáját. Valóban csak 1999 decemberében – Kohl bukása után – merült fel más német lapban is, hogy a politikusasszonyból és akkori pártfőtitkárból mi lehet: A Bild kikiáltotta a jövő kancellárjelöltjének; a Spiegel ezt még mindig elutasította. Az ügy titka: Merkelnek kezdettöl fogva nagy és rendíthetetlen célja volt. Idővel aztán felismerte, hogy a CDU-n belül egyetlen egy férfi sem engedheti meg magának, hogy Wolfgang Schäuble trónörökös mivoltán túl tegye magát. Pedig a párt néma egyetértésben nem akart rokkant jelölttel a kancellárságért versenybe szállni a többi párt jól jegyzett kandidátusaival szemben. A húsz évvel ezelőtti német társadalom nem azonosítható össze a mai társadalommal. A CDU/CSU előtt két kiút rejtőzködött, anélkül, hogy bármelyik szóba került volna: vagy a CSU elnöke indul a CDU-elnök helyett (ami 2002-ben Edmund Stoiberrel – bár más, de ezzel összefüggő okból - meg is történt), vagy a párt – lehetőleg keletnémet – nőt hív meg elnökének. Hogy milyen görbe utakon („Spendenaffäre“) jutott a – politikailag, nem pedig korára nézve – jövő generáció a győzelemhez, nem csorbítja az alaptételt/alaptézist.

   A két évtizedes pártelnökség mérlegéhez tartozik a párttagság számbeli fejlődése. Első pillantásra rosszak Merkel mutatói: a CDU-tagok száma 638 ezerről 399 ezerre csökkent. Azonban párhozamosan az SPD-létszám 755 ezerröl 404 ezerre esett, a CSU pedig 183 ezerről 136 ezerre, a Balpárt 88 ezerről 60 ezerre. Feltűnő ezzel szemben, hogy az FDP kisebb hullámozásokat átélve 64 ezerről 66 ezerre nőtt, a Zöldek pártja pedig 49 ezerröl 107 ezerre. A német társadalom efajta eltollódása valóban igazolja Merkel ökoliberális igyekvését, különösen, ha tekintetbe veszük, hogy az AfD-nek csak 31 ezer tagot sikerült szereznie, annak ellenére, hogy a CDU 240 ezer tagot vesztett. A társadalmi mérleg sokkal bonyolultabb annál, mint azt az a szólam sugallja, hogy Merkel állítólagos, de nem valódi „balra tolódással“ növelte volna a szélső jobboldalt.

   Bár a CDU-n belüli vesztesek igyekeztek Merkel hatalmát azzal korlátozni, hogy az operatív politikát megosztották közötte, mint pártvezetö és Friedrich Merz, mint frakcióelnök között, és igyekeztek Merkel a 2002-es kancellárjelöltségét megakadályozni. A fiatalasszony azonban politológiai vagy akár fizikusi tudományossággal mindkét gátat szabályszerűen kiaknázta. Egymás után számtalan tűzpróbán ment keresztül és mindinkább megacélosodott. A keletnémet „leány“ másfél évtized alatt óriási holdudvart szerzett magának ahhoz, hogy 2005. november 22-én letehesse, letehette a kancellári eskűt. Akik 1992-ben figyelembe sem vették, most körülrajongták; nem Merkel sütkérezett az ő fényükben, hanem az ország női elítje igyekezett fényéből részesülni. Németországnak nem csak egyesülnie kellett ahhoz, hogy Merkel lehessen a kancellár, hanem az egyesült társadalomnak is meg kellett változnia, hogy nőt fogadjon el kormányfnek. Ezt az utóbbi változást nagyrészt, legalábbis lényegében maga Merkel harcolta ki – közvetve és közvetlenül, mint ahogy ő el szokott járni.

   Minden új kancellár a német alaptörvény demokratikus és rendszeres ellentmondásával találkozik: egyfelől ő határozza meg „a politika“ irányvonalát, másfelől 16 tartományi miniszterelnök éppúgy folytat külön-külön, de együttesen is politikát, és minden kancellár többpárti, azaz többirányzatú kormányra kell, hogy támaszkodjon – a CDU és a CSU pedig két külön párt. Merkel olyan erősnek mutatkozott, hogy még az addigi német törvényszerűségeket is leküzdhette, anélkül, hogy ez különösebb kételyeket keltett volna. Ő az első kancellár, aki kormányszövetségest tudott váltani, anélkül hogy belebukott volna: a CDU-CSU-SPD szövetség után CDU-CSU-FDP-koaliciót vezetett, majd megint az SPD-vel társult és végül CDU-CSU-Grüne-FDP-kormányra törekedett, és amikor ez a célkitűzése meghiúsult, még akkor sem váltották le, hanem az SPD újból a szolgálatába állt. Merkelnek voltak és vannak ellenségei, főleg a pártja korábbi tagjai között, de egyenlő súlyú ellenfele, riválisa, szabályos versenytársa, sikert igérő konkurrense sem a saját, sem a másik pártokból sohasem volt.

   Aki négy választási ciklust egybekötve végigjárt, annak az eredeti elgondolásai még akkor is érvényességüket és erejüket vesztették, ha az elején mindent megtett megvalósításukért. A 2005-ös választásra Merkel neoliberális gazdasági programmal indult. A hajszálnyi győzelme után viszont rákényszerült a szociáldemokrata pártra, csak hogy kormányt tudjon alakítani. Az SPD föfeltétele volt: a CDU mondjon le új programjáról. Merkelnek, de a CDU-nak és a CSU-nak és végül Németországnak is fontosabb volt, hogy lényegében egyetértö kormányt alakítson, mint hogy ragaszkodjon a korábbi, azóta elernyedt divathoz. Az akkori divat viszont a 2009-es választásokon felvitte az FDP-t 15 százalékra, mire Merkel vele szövetkezett, de nem azért, hogy a neoliberális programot megvalósítsa, hanem hogy az FDP sikerét visszafordítsa, hiszen a szabad demokraták választói javarésze a CDU-tól vándorolt el, mert ragaszkodott az eredeti neoliberális programhoz és csalódott az SPD-vel való együttműködésben. A CDU és főleg a CSU viszont nem türhette el, hogy túlerősödjön az az FDP, mely a gazdaság sikerét akarta szolgálni, nem pedig a társadalom együttérzését. A kancellárnak ehelyett az egész országot és az egész népet, emellett az államot minden szövetségesével és ellenfeleivel kell szem előtt tartania.

   Merkel kancellárságának sarkalataként négy – elsősorban nemzetközi, illetve világméretű krízist és két – főleg nemzeti irányváltást szoktak említeni. Feltűnő, hogy a krízisekben az eredeti irány folytatása, illetve az ahhoz való visszatérés bontakozott ki célként, a belföldi döntéseknél pedig teljesen új állapotok teremtése volt a szándék. Németország – bár a fukushimai katasztrófa hatására, de mégis csak egyedül – lemondott az atomenergia további használatáról. És vélt pénzügyi okokból felfüggesztette a katonakötelezettséget és – tekintettel a várható külföldi feladatokra – áttért a hivatásos szolgálatra.

   A kancellár egyedül valójában nem képes megoldani a kriziseket, hanem többnyire csak szabályozni tudja lefolyásukat. A 2008-as Lehman-csődböl Merkel megnyugtató szava maradt emlékezetben, azaz, a német takarékbetétek biztosítottak: ezért jót áll a szövetségi kormány! A fogalmazási pontatlanság – nem a kormány rendelkezik nagy pénzekkel, hanem az állam nevében a parlament – ellenére az emberek nem estek kétségbe, hanem bíztak kancellárasszonyukban és a jövőben. Többet nem tehet egy kormányfő, de ne is tegyen kevesebbet. Németország képes volt a szükséges összegeket mozgosítani, érezhető vagy akár lesújtó személyes áldozatokra nem volt szükség. Az állam, illetve a nép felmérések szerint viszont veszített ötven milliárd eurót.

   Hamarosan következett a görög válság. Kezdetben Merkel ugyanazt az üzenetet alkalmazta, mint a Lehman-csődnél: honfitársaim, a pénzetek biztonságban van! Csakhogy ebben az esetben nem nemzetközi spekulációról volt szó egyenlőre, hanem európai szolidaritás szükségéről. Ezt Németország heteken, hónapokon keresztül megtagadta, sőt, Merkel Schäuble pénzügyminiszterre hivatkozva és bizonyára Jens Weidmann tanácsára 2010. március 17-én a parlamentben felvettete azt a célkitűzést, hogy a továbbiakban „ultima ratio“-ként ilyen megbízhatatlan országokat (értsd: mint Görögországot) ki kell tudni zárni az Euro-zónából. A jelentősebb európai kormányoktól egyetértés helyett azonban azt a visszajelzést kapta, hogy nem Németország fogja meghatározni, melyik EU-társország méltó az euróra. Merkel akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy nemzetközi spekuláció indult Görögország ellen, hátha mégis vissza kell térnie a drahmához. Amikor a vezető ratingagentúra leértékelte a görög államkötvényeket, Merkel a Világbank és az IMF bevonását követelte. Napokkal később végre felismerte, hogy nem Görögország, hanem „Európa és Németország európai jövője“ forog kockán. Azonban csak a soron lév (elvesztett) tartományi választás után volt hajlandó, európai pénzügyi stabilitási berendezéshez (EFSF) hozzájárulni – és ezzel a megoldással kiállni a német polgárok elé. A spekulációt ezzel nem sikerült fékezni, azt csak Mario Draghi, az Európai Központi Bank új és a németek részéről gyanakvással fogadott (mai napig nem kapta meg az aacheni Károly-díjat) elnöke törte le 2012-ben a „whatever it takes“ kijelentésével.

   A kétes helyzet a nemzetközi szükségek és a választópolgárok vélt óhaja között három éven át fennmaradt Németországban. Jelszóvá vált: mi nem adunk a lusta görögöknek. Évek múlva azonban kiderült, hogy Draghi politikája következtében Németország végül milliárdokat nyert a görög válság következtében. Éveken át a német-francia viszony épp úgy megromlott mint a helyzet tisztázatlansága miatt Görögország és más országok állapota. 2015 julius közepén Merkel végre engedett a francia és az amerikai elnökök és a józan ész követelésének és kivédte saját pénzügyminiszterének grexit-rögeszméjét. Két hétre rá egy csapással mindenki előtt világossá vált, miért van az Európai Uniónak szüksége stabil Görögországra: mi lett volna, ha a görögöknek nem csak a menkültekkel kellett volna bajlódniuk, hanem a gazdag nyugateurópai országok rövidlátása miatt a drahma visszatérésével is?

   A két krízis gyors egymásutáni következése arra figyelmezet, hogy a szolidáris, tehát költségesebb megoldások végül jutányosabbak mint az öncélú, állítólag takarékosabb törekvések. Merkel hírneve a menekültválsággal évtizedekre összefonódott. Nem ő hívta az útnak indult tömegeket, hanem a német jólét csalogatta őket Közép-Európába, miután a török államfő Európát zsaroló szándékkal szabad utat adott nekik. Merkel befogadó hajlandóságának mérlegelése előtt érdemes azon gondolkozni, hogy Helmut Kohl mit csinált volna helyében. Elöszöris a szokásos Scheckbuch-diplomáciával próbálkozott volna: Orbánnak igért volna néhány milliót a menekültek magyarországi ellátására, ami a miniszterelnököt kivédhetetlen helyzetbe hozta volna, Erdogánnak pedig felajánlott volna napokon belül egy milliárd eurót, hogy fékezze a menetelt. Erőszakkal egyetlen embert sem utasított volna vissza, hiszen már 1992-ben 440 ezer menekültet engedett be az országba. Merkel sem tett mást, mint igyekezett egyensúlyt teremteni a német gazdasági erő és az emberbaráti kötelezettségek között. Jelszava „Wir schaffen das“ („ezzel is megbirkózunk“) tanúskodik erről, de arról is, hogy meggyőződése szerint segítség és támogatás jár a bajban lévő embereknek. A német társadalom nagyrésze együttérez és egyetért vele. Azokkal, akik ellenségesen állnak a menekültekkel szemben, Merkel nem is akar közösséget vállalni: „nicht mein Land!“ A 2017-es választási eredmény hűen tükrözte a nép hozzáállását: Az AfD bár 13 százalékot ért el, de mivel az összes többi sikeres párt lényegében jóváhagyta és hagyja Merkel menekültpolitikáját, indokolt az a feltételezés, hogy Merkel 2015-ben „a nép“ illetve a többség egyetértésével cselekedett. Csak így maradhat valaki 16 éven át „hatalmon“. Téves felfogás, hogy Merkel bármit „megengedett“, például az egyneműek házásságát. Ő az ilyenfajta politikai változásokat nem tudta „megtiltani“, és ha igen, akkor csak rövid időre, mert vélt ellenállása esetében az érdekcsoportokból, a médiákból és a liberális polgárságból jövő növekvő társadalmi hullám elsöpörte volna őt vagy megtörte volna hatalmát.

   A negyedik válságról csak annyit érdemes megjegyezni, hogy nincs még kialakult mérce arra, mikor sikeres egy járvány kezelése és mikor hiányos, sőt elégtelen. Sem a fertőzötek, sem a halottak, de még az oltottak száma sem bizonyítja a kormányfö helyes vagy helytelen eljárását. Ez nem csupán jóindulat a mai felelősséghordózókkal szemben, hanem történelmi törvényszerűség. Feltűnő, hogy a korábbi járványokat sem kötik az akkor uralkodók nevéhez. A járványkezelés nem érdem, hanem sors. Merkel hírneve sem ettől függ majd, akár mi következik, addig a napig, amikor utódja felváltja őt.

Georg Paul Hefty (A Bécsi Napló 2021/4. számában megjelent cikk teljes szövege)