Békés, boldog új esztendőt!

    A tavalyi karácsony ünnepét a nyugati világban egy súlyos fenyegetés árnyékolta be: a hidegháború vége óta nem volt ennyire feszült a kelet-nyugati viszony, a nyugati világ és az orosz vezetés szembenállása. Az év utolsó hónapjában az orosz vezetés előbb nagyszabású csapatösszevonásokat hajtott végre az orosz-ukrán határon, amelyek egy átfogó katonai támadás előkészületeire mutattak, majd kiszivárgott egy Ukrajna lerohanására készített haditerv, végül Putyin elnök két javaslatot juttatott el a szövetségesekhez, amelyek egy új jaltai megállapodást céloztak és az egykori szovjet befolyási övezet helyreállításáról szóltak. A tervezetekhez konkrét fenyegetés is társult: amennyiben nem kezdődnek ezekről a javaslatokról tárgyalások, akkor abból akár katonai konfliktus is lehet. A helyzetet tovább rontotta, hogy a nyugati világnak nem volt egységes és határozott álláspontja az orosz tervekkel kapcsolatban. Elfogadni azokat termesztésen senki nem akarta, de nagyon eltérő módon reagáltak a nyugatiak: egyfelől az Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Lengyelország és a balti államok kemény választ szorgalmaztak, másfelől az appeasement, a detente hívei: a francia, olasz vezetés párbeszédet szorgalmaztak, míg a legjelentősebb európai ország vezetése megosztott: a német kancellár megértő volt és egy új Ostpolitik fontosságáról beszél, a külügyminisztere viszont határozottan elutasítja az orosz javaslatot.

    Ilyen előzmények fényében nem indult igazán derűsen az új esztendő. A kelet-nyugati tárgyalások januárban elkezdődtek és csak remélni lehet, hogy a közvetlen háborús feszültség enyhül, nem születik tisztességtelen alku a mi rovásunkra és közben Ukrajna függetlensége is megmarad, ha már a területi integritását nem is tudtuk megőrizni. Az alkudozás a mi bőrünkről, az egykori szovjet befolyási övezet alávetettjeinek a sorsáról szól. Érthető, hogy aggodalommal követjük a fejleményeket.

    A januári gondterhelt várakozás időszakának fontos fejleménye, hogy Kazahsztánban a népharag véget vetni próbál Nazarbajev 35 éves uralmának. A kazahok megelégelték a kommunista kánság elnyomó politikáját, határtalan korrupcióját és az elszabaduló inflációt. A lázadás sok áldozattal járt és korántsem biztos, hogy Kazahsztán sokat szenvedett népe jobb helyzetbe kerül, mint amiben korábban volt. Oroszország, miközben izmait mutogatta az ukrán határon, Kazahsztánban gyorsan cselekedett és rendteremtés címén csapatokat küldött és az ország irányításában domináns helyzetbe került. Geopolitikai értelemben a kazah belpolitikai válság igazi nyertese Putyin elnök, aki teljes ellenőrzése alá vonhatja a legnagyobb, természeti kincsekben (fosszilis tüzelőanyagok, urán és nemes fémek) kifejezetten gazdag, stratégiai szempontból kiemelt elhelyezkedésű közép-ázsiai országot. Putyin elnök kitartóan fáradozik az egykori szovjet birodalom modernizált formában történő helyreállításán, de eddig csak Georgia és Ukrajna egy részének a visszaszerzése sikerült, most viszont egy igen jelentős egykori tagköztársaság egészére terjeszthette ki befolyását.

    Európának az orosz (és a más természetű, de legalább annyira meghatározó kínai) fenyegetésen túl is vannak bőven gondjai. Európa jövőjéről kell döntést hozni. Már egy éve, folyik erről a nyilvános, igen lagymatag társadalmi vita, és a tervek szerint ennek az idei év első felében, még az Európai Unió francia elnöksége alatt le kell zárulnia. Egyelőre nehéz megjósolni, hogy mi lesz a vita vége, a szkeptikusok szerint megint csak vajúdnak a hegyek és a végén egeret szülnek. Nehezíti a döntést, hogy Európa nagyon megosztott, méghozzá sokszorosan. Nem csak földrajzilag (Kelet-Nyugat, Észak-Dél), hanem gazdaságilag, politikailag és világnézetileg is. Ráadásul az ellentétek nem enyhülnek, hanem inkább mélyülnek, a választóvonalak nem eltűnnek, hanem inkább megszilárdulnak. Az Európa jövőjéről szóló vitában legélesebb szembenállás a mainstream tábor (akiket föderalistának is neveznek, de valójában ez is sokszínű társaság, a status-quo hívektől az Európai Egyesült Államok utópistákig terjed) és az ún. szuverenisták között van. Ezeket az ellentéteket nem is lehet kibékíteni. A mainstream képviselői úgy érvelnek, hogy Európa országai önmagukban kicsik és gyengék ahhoz, hogy a globális kihívásokra eredményesen reagáljanak, ezért csak együtt és közösen képesek az érdekeiket a világhatalmakkal szemben érvényesíteni. A szuverenisták szerint nincs európai „démosz”, tehát nem létezik európai „demokrácia” sem, csak egy bürokratikus szuperállam, ami az elitek érdekeit képviseli és amit a választók már nem tudnak ellenőrizni. Szerintük a föderális Európa sem nem demokratikus, sem nem hatékony, hanem egy bürokratikus, antidemokratikus rémálom. Ők az integráció eddigi eredményeit is sokallják, annak lebontását szeretnék elérni és valójában egy tisztán kormányközi európai együttműködést szorgalmaznak. A vita évek óta megrekedt ezen a ponton, ebből a patthelyzetből senkinek sem sikerült kimozdítania. Pedig az egyre fenyegetőbb kihívások (biztonsági fenyegetés, járványhelyzet, klímakatasztrófa, menekültválság, nemzetközi terrorizmus stb.) azt kívánná, hogy Európa végre ne önmagával foglalkozzon, hanem cselekvőképes módon, hatékonyan védje meg polgárai érdekeit.

    Az iránymutatást általában a francia-német tandemtől várják, mivel az EU a korábbi válsághelyzetekből akkor tudott előre lepni, amikor összhang volt a két vezető állam között. Közismert, hogy Macron elnök és Merkel kancellár között a szívélyes felszín ellenére komoly nézetkülönbségek voltak. Macron elnök 2017. őszén a Sorbonne Egyetemen kifejtett nagyívű reformprogramját Merkel kancellár kezdettől fenntartásokkal fogadta és lényegében elszabotálta. Az új német kancellár, Olaf Scholz és Macron elnök között láthatólag jobban működik a kémia, nézeteik közel állnak egymáshoz, de most Macron elnök van az áprilisi elnökválasztás miatt „béna kacsa” állapotban. Érdemi előrelépést európai ügyekben senki sem vár a francia elnökválasztás előtt.

    Az európai közvélemény izgatottan várja annak nehezen megjósolható kimenetelét. Korábban úgy tűnt, hogy Macron elnöknek nincs sok izgulni valója, hiszen a közvéleménykutatásokat magabiztosan vezeti, elsőként kerülhet be a második fordulóba és ott egy szélsőséges politikussal, vagy Le Pennel, vagy Zemmourral kell megküzdenie, márpedig annak kedvező kimenetele aligha kétséges számára. Csakhogy időközben a köztársaságpártiak előválasztásán meglepetés-győzelem született és az előválasztást a külföldön kevésbé ismert harcias amazon, Valerie Pécresse nyerte meg. Számára az a kihívás, hogy bekerüljön a második fordulóba, mert ha ez sikerül neki, akkor nem csak hogy megszorongathatja, de akár le is győzheti az eddig favoritnak tekintett jelenlegi elnököt.

    Ez pedig ugyancsak megnehezíti az Európa jövőjére vonatkozó jóslásokat is. Amennyiben Macron elnöknek sikerül megőriznie posztját, akkor az új német kormánnyal és a Mario Draghi vezette Olaszországgal egy olyan reform triumvirátust alkothatnak, ami felrázza az európai állóvizet és újabb lendületet adhat az évek óta tétlenkedő európai építkezésnek. Feladat éppenséggel van elég: a járvány után újjáépítés, a biztonsági kihívások bánásmódja, Európa nemzetközi súlyának megerősítése, sikeres globális szereplőként történő felépítése, a klímaválság elleni eredményes küzdelem, a migránsválság kezelése, a stratégiai autonómia és szuverenitás megteremtése stb. Ez csakis akkor sikerülhet, ha a „három nagy” összetart, utat mutat, a többieket inspirálja és a közös munkába integrálja. Mindez természetesen akkor sem kizárt, ha Valerie Pécresse lesz a francia köztársaság következő elnöke, de az esély csekélyebb erre. Pécresse elnöki programja a közbiztonság és a rend megteremtését, a nemzeti hatáskörök megerősítését hangsúlyozza és láthatólag nincsenek túlzott európai ambíciói. Márpedig, ha Franciaország nem áll a szükséges reformok élére, akkor az Európai Unió továbbra is a sárdagasztást folytatja.

    Európa jövőjét illetően a magyar politikai élet is megosztott. A kormánypártok a Nemzetek Európájának nevezett szuverenista álláspontot képviselik, míg az ellenzéki szövetség alapvetően a pro-európai mainstreamhez áll közel, támogatja az európai reformfolyamatot, ám az integráció mélyítésének kérdésében ők sem egységesek. Az áprilisi országgyűlési választásokon a magyarok közvetve arra a kérdésre is választ adnak, hogy milyen Európát szeretnének és a következő kormány melyik álláspont elkötelezettjeként működjön. A magyar parlamenti választásnak azonban önmagán túlmutató, európai jelentősége is van. Mivel Orbán Viktor a szuverenista tábor egyik nemzetközi vezéregyénisége, az ő újabb választási győzelme ezt a tábort erősítheti és inspirálhatja. Ellenkező esetben viszont a mainstream erősödik és kap bátorítást a reformok továbbvitelére.

    Az előttünk álló év tele van kérdőjelekkel. Egyszerre vannak kedvező és bíztató előjelek és baljós árnyak. A hidegháború vége óta talán még soha nem volt ennyire őszinte és mélyről jövő a szokásos új évi jókívánság: Békés, boldog és sikeres új évet kívánunk Magyarországnak és Európának!

Szent-Iványi István