Belgák, sorskérdések…

   Szinte életveszélyes dolog ma higgadtnak hitt ésszel és lélekkel is megnyilvánulni közéleti ügyekben kis hazánkban. Nem hiszik el rólad, hogy – legalább titokban - nem vagy mélyen elkötelezett valamelyik tábor irányában, csak leöntöd a véleményedet valami megtévesztő mázzal. Pedig sokan kétkedőek vagyunk, akik így érzünk és ez egyáltalán nem egyenlő egy permanens állampolgári felelőtlen, örök kritikai attitűddel! Indulatok, érzelmek feszülnek az érvek és elvek helyett – persze nem először az elmúlt bő harminc év során – most is egymásnak. A józan, megértő szándékú, kulturált viták helyett sokszor kizárólag a vakon hívők ádáz és sokszor nemtelen szópárbaja zajlik. Nem csak 4-5 évente, ahogy normális demokráciákban pár hónapig szokás egy-egy kampányban. Megértem természetesen azokat is, akik nem hiszik, hogy titkon, lelke mélyén mindenki már beárazta a szavazatát és ez csak mese, hogy hezitál, mikor, kinek, mivel, miért tesz jobban, ha ide, vagy oda szavaz? Talán mégsem vagyunk kevesen, akik hisszük, ez nem csak automatikus, soros választás, hogy bizony rövidebb, hosszabb és akár történelmi távlatú döntéseket is egyaránt hozhat 2022 számunkra! Pár éve már, hogy egyre sűrűbben felvetődik a köztes időkben is a kérdés: miért van ez, illetve hogyan jutottunk ide?

   Mindig is azt vallottam, hogy egyebekben hiteles és fontos politikusok, politológusok ugyan mondhatnak nekem bármit, hogy mekkora súlyuk, arányuk van a választási kampányok során eszméknek, ideológiáknak, programoknak, pártlogóknak és hasonlóknak! Szerintem ezeket mindenütt, mindig elsődlegesen egyes konkrét emberek személyesítik meg, találják ki és hajtják is végre, tehetik jókká, vagy akár tönkre is. Számomra így az előbbiekkel minimum egyenrangú, de inkább fontosabb a személyes, emberi hitelességi tényezője a politikai térnek. Egyénenként is, meg adott csoportjaikat illetően is.

   Vannak, akiknek megadatik eszmeiségben és ahhoz egyéb módon csatlakozva is egy töretlenül egyenes eszmei út, születéstől az elmúlásig. Magam nem bánom, hogy nekem nem volt ilyen egyszerű. Hiszem, ha valakit többféle, zömmel pozitív hatás ér életében, annak lehet hozadéka! Alföldi, falusi születési környezet, városi kisiskoláskor, fővárosi középiskola és kollégium, kétkezi munka és utána főiskolai évek, majd értelmiségi pálya, közéleti beütésekkel. Pedagógus dinasztia anyai ágon, állami tisztviselői, jogi az apai ágon. Pici árnyaló kiegészítés hozzá: Édesapám 1947-ben, 47 kilósan tért haza gyalog a hadifogságból, majd ÁVÓ-s verések az Andrássy úton, így plusz két év internálás bónuszként… Tisztán keresztény-katolikus, ministráns gyerekkor, viselhető szegénység, plusz éjjel-nappal a Szabad Európa szólt otthon. Ezt követik – ezzel néha rokon, néha ütköző hatással - a hajdani népi kollégiumok légkörét idéző, a népi baloldal felé csalogató középiskolás évek, közösségi élmények. Gondolom, milliónyi magyar van még pepitában hasonló emlékekkel, akik felnőttként élték már meg a rendszerváltozást.

   1990-ben saját elhatározásból lettem két kisebb, pár fős családi céget alapító vállalkozó. Szerencsére az egyik máig jól működik, gyermekeim viszik tovább. Pusztán a későbbieket alátámasztó tényként írom le, hogy harminc év alatt semmilyen állami támogatást, hitelt, kapcsolati tőkét és hasonlókat soha nem vettünk igénybe! Szó szerint kizárólag az „utcáról” éltünk meg és ez ezután sem fog változni. Amikor igazán jól ment, erőn felüli mecenatúrát gyakoroltam. A szokásos hasonlattal élve egy rózsadombi villa árát költöttem kulturális, lokálpatrióta civil közéleti és karitatív ügyekre, kiemeltem pedig a külhoni magyarság támogatására. Elismerést kevésbé, gúnyos megjegyzést annál többet kaptam érte bizonyos körökből – „nehogy már ez legyen a kötelező minta!” Szerencsére régen volt…

   1989-90 fordulóján a Pozsgay Imre fémjelezte népi baloldali irányzat egyik aktivistája voltam, de a rákövetkező években - látva az MSZP-ben sajnos kezdetektől zajló folyamatokat -, teljesen kivontam magamat a pártpolitika környékéről. Tizenéves korom után, negyven körül, újra útkereső lettem és bizony ezen az úton járok még ma is. Pontosítva: már tudom, hogy mit és kiket nem akarok, azt is, hogy mit szeretnék, de az ehhez társakat tömörítő csoportosulást még mindig nem leltem meg! Nem volt és nincs a palettán valami korszerű, adekvát árnyalata mondjuk a volt keresztényszociális és parasztpárti, negyvenes évek környékén létező eszmeiségnek, ahogy az igazi szociáldemokráciának sem. Így végül igazán már csak az alulról építkező, pártbeütésektől mentes, valódi civil közéletben hiszek. Minden voltam már életemben, amit csak elérhettem, mindenem megvan, de hiszek a változások szükségszerűségeiben, saját magunkat illetően is. Tehát nem vezérelnek közvetlen személyes motívumok semmilyen értelemben, az önmegvalósítás és világmegváltás korszakai bennem már elmúltak. A pár személyes múltbeli emlék és tény bemutatását szükségesnek éreztem ahhoz, hogy a következő mondataim - némi objektivitást feltételezni és befogadni tudók számára - jobban érthetőek legyenek.

   Nagy ugrást teszek ismét az időben. 2004-ben régi rendszerváltó barátainkkal egy kétfordulós elméleti konferenciát szerveztünk, alapvetően tisztelt és szeretett régi mentorunk, néhai Gazsó Ferenc szociológus professzor akkoriban publikált társadalompolitikai, kritikai tézisei mentén. Egyúttal több tucatnyian ekkor egy – csak alkalminak hitt - informális tömörülést, a Társadalompolitikai Tagozatot is létrehoztuk. Dekorációs előtét szava ugyan az MSZP volt, de ez pár benne érintett emberen kívül – akikkel szemben jó szokás szerint, azonnal pártfegyelmi eljárás is indult – semmilyen valóságos, főleg szervezeti kapcsolatot nem jelentett. Sokkal inkább az MSZP felé mintegy provokációként, bosszantásul. A külső környezet felé pedig annak biztatást sejtető naív hitében és elszánásban tettük, hogy talán hátha változhat, javulhat valami - az akkoriban éppen a gyurcsányista irányba mozduló - liberális baloldal akkor még súllyal bíró szervezetében. Gyorsan és önkritikusan hozzáteszem: ezzel a végeredményt tekintve, majdnem – sok vetületben persze kedves és értelmes, jó szándékú – másfél évtizedet pocsékoltunk el életünkből... 2004-2005-ben azon a térfélen például egyedül mi voltunk, akik a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügyében nyíltan szembementünk a balliberális mainstream véleményével, majd támogattuk Szili Katalin köztársasági elnökjelölését is.

   Nem hallgathatom el, hogy ezekben az években – nem volt egyszerű személyes döntésként sem -, alapvetően civil, ezen belül is nemzetpolitikai ténykedésemet megismerve, teljesen váratlanul, a Magyar Országgyűlés elnöke tanácsadójának, majd kabinetfőnökének kért fel. Ennek során egyik kezdeményező részese lehettem a ma is működő Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának, majd a hazai parlamenti Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Fórumának is. Ezek során sajnos szinte végig hol vitában, de inkább harcban álltunk a kormányzat sok szereplőjével, főleg nemzetpolitikai területen. Rengeteg energiát vitt el és számos esetben követelt nehezen viselhető takargatásokat, magyarázkodást is a külvilág felé. Én ezt a magam számára - két és fél funkcióban töltött év után - csak egy lemondással tudtam már feloldani…

   Eljött 2010, amikor gazdasági világválság nélkül is érzékelhetővé vált, hogy hazánk politikai, morális és gazdasági zsákutcába jutott, amely alapvetően a megelőző nyolc évnek volt köszönhető. Sokan hittük, hogy ha egy gyökeres változásra szavazunk, akkor csak jót teszünk. Lesz egy erőteljes nemzeti fordulat, nagyobb nyitottság kifelé és befelé is, akár egy új bethleni konszolidációs és virágzóbb korszak is köszönthet a nemzet egészére. A vesztes oldal pedig majd jól megrázza magát végre és jobb irányba fordul, a politikai verseny egészségesebbé válhat. Pár dolog nem egészen ízlésem szerint való volt az első FIDESZ kormány időszakából, de sosem voltak ellenséges érzéseim, voltak tőlük barátaim, tehát úgy hittem, hogy csak jobbak lehetnek és legalább ők tanultak - a másokén kívül - a saját hibáikból is!

   Jó, felemelő érzés volt hát elsőre a 2010 júniusi parlamenti szavazás élménye, amikor a külhoni magyarság végre nem csak eszmei, de jogi, állampolgári értelemben is újra a nemzet teljes jogú részesévé válhatott. Ezen a téren úgy hiszem, 90%-ban csak jó és hasznos döntések és intézkedések történtek azóta is. Ugyanakkor egyre inkább és egyre több téren jelentkezett mindaz, aminek veszélyére 2011-ben egy szűkkörű, nem hivatalos megbeszélésen - ahol jelen lehettem -, a Bundestag akkori, közel három cikluson át volt elnöke aggódó barátsággal szólt pár érdekes mondatot. Szinte belém égtek, sokszor előjönnek egy ideje. Több tételt is említett, főleg már az új magyar Alaptörvény előkészületei kapcsán. Egyik, hogy ha egy politikai erő egy demokráciában kétharmados többséget szerez, akkor 1-2 éven belül mindent, ami neki fontos cél, meg kell tudjon valósítani. Ezen idő alatt mindent meg kell tennie azért is, hogy egy rendkívüli, előrehozott, következő választáson majd egy olyan ellenzékkel küzdhessen meg – persze ismét győzelemre törekedve -, amelynek maga is segíti az erősödését! Egy tartós kétharmad szerinte a legkiválóbb demokráciákban is nagyon veszélyes lehet! Másik tétele, hogy a sajtó teljes szabadságát, sokszínűségét, kiegyensúlyozottságát minden körülmények között az egyik legalapvetőbb, sérthetetlen demokratikus értéknek kell tekinteni! Harmadik – amely saját személyét is érintette és vívódásokat okozott számára -, nem jó, ha valaki két ciklusnál többet tölt el egy magas funkcióban, mert könnyen beleszerethet a hatalomba és kezdi tévedhetetlennek is hinni magát!

   Nagyon nem szeretnék sem egyoldalú, sem szószátyár lenni, így természetesen a Tisztelt Olvasóra kell bízzam számos következtetés levonását. Abban viszont elég egyértelműen véleményt szeretnék nyilvánítani, hogy a jogosan és csúfosan, saját hibái és bűnei miatt 2010-ben megbukott szisztéma, szemlélet és vezető szereplői nem lenne szabad, hogy szinte változatlan módon visszatérjenek a hatalomba! A 2010-es váltás ok és okozat volt, nem a semmiből jött! Bocsánatot azóta a leváltottak semmiért nem kértek, gyökeresen mást nem ígérnek, mint ahogy leköszöntek. Legnagyobb kritikája feléjük éppen a saját szimpatizánsi körből – én ezt a pártokrácia kleptokráciája bukásának hívom - az előválasztások eredménye. Amikor is a régi és új pártok saját vezetőik sorából nem tudtak egy olyan népszerű jelöltet kiállítani, mint az ebben az értelemben számukra teljesen kívülállónak és ideológiai értelemben különbözőnek tekinthető Márki-Zay Péter. Felbukkanása egyszerre rendszerkritika – elegük van az embereknek a hatalomért és hatalomból élő pártokból – és súlyos ellenzéki személyzeti kritika is! Hiszen nem csak a régi arcokat, de azok reinkarnációit sem veszik szívesen. A meglepő, de világos döntés utáni normális, elfogadó reakciók helyett, a nem várt győztes személye kapcsán is az önérdekű, pitiáner, méltatlan, sértődött és egyben önsorsrontó, de minimum kétértelmű vélemények, minősítések uralták (uralják?) az ellenzéki térfél megmaradt médiaterét.

   Nézzük azt is, hogy az elmúlt 12 év hangozatott - és egyebekben nagyon sok téren valós - sikereinek higgadt, józan magabiztossága helyett kormányzati oldalon pedig mit lát a választópolgár? Valóban sok jót a család- és nemzetpolitikában, egyes rétegek támogatásában, vagy a kirívó, társadalmi feladatokat veszélyeztető bérezési igazságtalanságok (pl. orvosok) rendezésben. Sajnos a hirtelen megoldásra váró lista ezekkel alig csökkent, számos téren rétegek, vidékek között nőttek a szakadékok! Az eredmények melletti hibák, téves irányok bevallásának hiánya mellett, a sajnos rendszeresen felbukkanó bűnök bagatellizálását, néhol eltagadását, átható, bizony egyre nívótlanabb sikerpropagandát is megélünk, amelynek előző kiadásától családunkban a hatvanas években azonnal kikapcsoltuk a Kossuth rádiót. Visszamutogatásokat látunk naponta, mindenben egy olyan előző időszakra, amit egyébként már az azóta felmutatott jó teljesítmény alapján el is kellett volna felejtenie a választóknak! Másik vetületben a politikai ellenfélen túl annak a szavazója is már csak ellenség lehet - és nem meggyőzhető, elhódítható -, ami lassan szám szerint a fél országra tehető ellenség mindkét oldalnak! Nagyon nem jól van ez így! Megnyerni, meggyőzni – főleg józan érvelő módon - egyik oldal sem szeretné a gyűlölt másik oldal egyetlen szavazóját sem, kizárólag legyőzni, majd móresre tanítani és jól megbüntetni, minden lehetséges módon. Ami ebből az eszköztárból előzetesen bemutatható, azt mind meg is teszik már most is, bemelegítésképpen. A kormányzat így, vagy úgy, de sanyargatja az ellenzéki vezetésű önkormányzatokat és minden állami intézménynél leválthatatlanul bebetonozza az általa megbízhatónak vélt vezetőket, közben kiüríti az államkasszát is. Külpolitikai téren szövetségesi, barátsági kapcsolataink alig kiszámíthatóan és gyorsan változóak, túl régen és erősen hurcoljuk – az egyebekben igazságtalan – trianoni átkot is, ami megint nem jó! Brüsszeltől kizárólag pénzt szeretnénk, de szinte minden másban inkább a szakítást, elválást, mint együttműködést. Az úgynevezett keleti nyitás aspektusában egyes, korábban inkább, diktatórikusnak tartott, autokraták által vezetett rezsimekkel egyre szorosabb és sokoldalúbb, elkötelező kapcsolatokat építünk. Sorra buknak elő olyan korrupciógyanús ügyek, amelyeket egy jól működő hatalom belső normái biztosan időben meg kellene akadályozzanak, de ha már vannak ilyenek, akkor gyorsan retorzióval illessenek, nem az eltussolás, bagatellizálás lengje körül őket. Az ellenzéki oldal közben a meg sem nyert 51%-kal is akár kétharmados jogrendet és fenyegetően riasztó, tömeges bilincsben elvezetéseket vízionál. Ugyanekkor pl. a fővárosnál – lásd igazgatósági, felügyelőbizottsági tisztségek - bemutatják, hogyan kell a lejárt szavatosságú kádereket reaktiválni. Arról már nem is beszélek, hányan vannak a mostani jelöltek között is, akik inkább viszik a szavazatot tőlük – a hívői körökön túl -, mint hoznák az újakat.

   Ebben a helyzetben az a választó, aki mindkét nagy oldalban már éppen eleget csalódott harminc év alatt és sorra csak valami és valakik ellen, a két rossz közül a kisebbnek véltet választhatta - sosem egy biztosan jobbat -, most ismét gondban van! A mostanra kirajzolódott két nagy tábor sajnos éppen mostanában mutatja be mind azt is, ami a rosszabb oldala, amit a legtöbb veszélyt hordozhatja a jövőnk szempontjából!

   Ha valamikor, tehát most megint fel van adva a lecke a kizárólag ideológiai tábor alapon többé nem, de racionálisan és érzelmeiben mégis egyaránt az ország egészének javára felelősen szavazni szándékozó polgároknak! Mit tegyünk, mi „magyar belgák”, akiket nem érdekelnek már sem személyes, sem csoportos egzisztenciális hatalmi érdekek, illetve képviselőik és játékaik sorsa? Mit tegyünk, akik a jövő-menő pártok köré font csoport érdekeken túl, az évezredes, általánosan kiküzdött és elfogadott normákat, morális és kulturális értékeket is ténylegesen fontosnak tartjuk? Minden országban nagyon lényeges egyfajta politikai stabilitás. Jó, ha ezt egy hatalmi csoportosulás a saját berkein belüli/kívüli folyamatos belső (ön)kontrollokkal és szükséges változtatásokkal megerősítve tudja legalizálni, szinte közóhajjá téve a többségi támogatást. Sosem valami szelektív propagandával, kampányfogásokkal helyettesítve a tényeket, legyen szó a gazdaság, egészségügy-szociális gondoskodás, oktatás-kultúra összehasonlító adatairól. A 2010 előtti kurzus bukását például joggal okozták éppen ezek is – elhallgatások, hazugságok, mismásolások! Ha ezen felül ráadásul azok a bizonyos intézményes fékek és ellensúlyok – bármi okos magyarázattal, indokkal is – ténylegesen sorra kiiktatódnak, amelyek bevált elemei egy okos demokráciának, akkor az emberi természetből, gyarlóságainkból adandóan, óhatatlanul egyre több hiba, sőt bűn csúszik be. Fel kellene ismerni, hogy ezek önsorsrontóak is! Ilyen helyzetben viszont óhatatlanul valami váltás után kiált az élet, a társadalom nagy része, azt mondja, elég volt, nem jó így, legyen szó egyébként bármilyen szimpatikus ideológia képviselőiről a hatalomban!

   A választások előtt pár hét, hónap törvényszerűen, sűrűsített módon hozza elő akár más nyugodt évek történéseit. Sokan tényleg csak az utolsó pillanatban döntenek, hogy elmenjenek-e egyáltalán szavazni, addig nem tudják, lesz-e, van-e kire és mire?! A statisztikák szerint ennek a szinte örök egyharmadnak a belső arányai ritkán különböznek az éppen aktuális, átlagosan kétharmadnyi biztos választói attitűdöktől. A kérdés pusztán az, hogy köreikben a vonzás melyik oldalról lesz az utolsó napokban erősebb? Itt még – látva naponta újabb és újabb eseményeket - mindkét oldal sokat ronthat és javíthat is! Messze nem biztos például, hogy egyéni képviselői pártjelöltként és pártszavazatként ugyanazt választják a polgárok! Helyenként sokkal többen mást és másként fognak ikszelni, mint bármikor korábban!

  Közös felelősségünk, hogy legjobb személyes meggyőződésünk és közösen vallott nemzeti értékeink és érdekeink szerint leadott voksainkkal járuljunk hozzá ahhoz, hogy magunk és a világ előtt is erősítsük azt az érzésünket, hogy sorsunkról csak mi magunk dönthetünk jól! Tegyük meg felelősséggel, bárhol is vagyunk e nemzet erre jogosult polgárai!

Kerényi György

a Kecskemét-Marosvásárhely Baráti Kör alapító elnöke

Kecskemét, 2022. 01.21.