BEM ÉS PETŐFI

Két nemzet van egyesűlve bennünk

1849. január 10-e körül Petőfi megjelent a hadügyminiszter-helyettes, Vetter Antal tábornok előtt. Éppen Debrecenből tért vissza Pestre. Mélyen meghatották az ott tapasztaltak. Petőfi arra kérte őt, hogy Bem József tábornok engedélyével küldjék őt Erdélybe. Személyesen nem ismerte a tábornokot, de az Erdélyből érkező, az ott vívott győztes csatákról szóló hírek lenyűgözték. Vágyott arra, hogy a lengyel tábornok oldalán harcolhasson, akinek híre egyre szélesebb körökben terjedt. Decemberben, karácsony előtt, Csucsánál legyőzte az addig legyőzhetetlen Urban ezredest, akinek a neve minden bizonnyal kellemetlen emlékeket idézett föl a költőben egy szerencsétlen toborzási akció kapcsán.

Január 13-án Petőfi levélben fordult Kossuth-hoz. Olyan kéréssel állt elő ismét, amelyet Vetter tábornok nem akart meghallgatni. Kéri - de mintha követelné -, hogy Bem táborába küldjék: "ha dicsőségesen nem is harcolhatok, de szégyent sem akarok magamra hozni, és most - véleményem szerint - szégyen nélkül csak Bem mellett lehet harcolni".

Kossuth nagylelkűségről tett tanúbizonyságot, amikor teljesítette a költő kívánságát. Petőfi elindult Erdélybe, hátrahagyva feleségét és gyermekét, egy vele szemben ellenséges katonai minisztériumot, és egy - persze nem magyar hazafias körökben, de mégis - körözött „bűnöző” hírét, akire elfogató parancsot adtak ki. Ugyanis Windischgratz báró egy ilyen levelet küldött a költő után, aki erre akár büszke is lehetett volna, de a Bemhez vezető úton a bizonytalan jövő, az egymásra tornyosuló problémák, a megoldatlan kérdések nyugtalaníthatták.

Bármelyik nap megkezdhette volna végre a rendes katonai szolgálatot, amiről régóta álmodott. Hamarosan kiderül, hogy ez az álom - legalábbis bizonyos mértékig - valóra válik, és kiteljesíti, sőt talán meg is alkotja a nagy Petőfi-legendát. De olyasmi is kiderül majd, amire számítani lehetett ugyan, de mégis csodálkozást és csodálatot vált ki. Nos, ez a rendkívüli fiatalember a tábori élet változó, de mindig kényelmetlen körülményei között, parancsok, éjszakai ébresztések, fárasztó menetelések, névsorolvasások, bevetések, csaták közepette, melyekben gyakran forgott kockán a katonák élete, igazi költői vulkán volt! És – bármennyire paradoxnak hangzik is - az emberi léleknek, az emberiség lelkének, azok minden rezdülésének legérzékenyebb szeizmográfja is volt egyben!

Erdélybe, amely akkoriban egyetlen nagy csatatér volt, azonnal elindult, amint lehetett. Január 25-én este már Szelindekre ért, ahol Bem főhadiszállása és a honvédek tábora volt. Az egyik szemtanú, Bauer Lajos őrnagy így írt visszaemlékezéseiben: "Ekkor érkezett meg Petőfi Sándor, akit Bem a legőszintébb szívélyességgel fogadott; a honvédek is lelkesedéssel és örömmel fogadták, azok, akik a nép köréből jöttek." Épp egy sikertelen csatával a hátuk mögött itt, a románok és szászok által lakott területen megálltak, hogy erőt gyűjtsenek a következő megpróbáltatások előtt. Bem maga a Bruckenthal-palotában szállt meg. Petőfi meglepetést készített elő számára. Összehívott egy zenészekből álló bandát, akik elénekelték neki a Smuci się Polak nad losem ojczyzny (Búsul a lengyel hona állapotján) című hazafias dalt, amely Magyarországon rendkívül népszerű volt, és ami nagyon meghatotta Bemet. Ez a momentum döntő szerepet játszott, mintegy preludiuma volt annak a rendkívüli kapcsolatnak, amely a már idősebb, legendás lengyel vezért és a fiatal, de már híres magyar nemzeti költőt, Bem adjutánsát egymáshoz kötötte. Különben is, ez az "öregember", ahogyan egyes katonák nevezték (később egyre gyakrabban hívták „ojczuleknek”, apónak), mindössze ötvennégy éves volt. Ami feltűnő volt benne, az a kontraszt volt, amely az immár fáradt, beteges testének törékenysége és feltűnésmentessége, valamint szellemének és vasakaratának páratlan ereje között feszült. Ezek a lelki tulajdonságok háttérbe szorították, sőt semmissé tették a test gyengeségeit. Korának legkiválóbb tüzére, alaposan képzett és tapasztalt harcos, aki Európa-szerte vívott a szabadságért. Ezeknek és még más tulajdonságainak köszönhetően vált a magyar szabadságharc legemblematikusabb és legkarizmatikusabb vezetőjévé, igazi magyar nemzeti hőssé.

Petőfi sokat hallott róla és rokonszenvezett vele, még mielőtt személyesen találkoztak volna. Bizonyára Bem is hallott róla, elvégre 1848. március 15-e után a zseniális fiatalember, a forradalom szellemi vezetőjének híre nemcsak Magyarországon, hanem Európában is elterjedt. Annál is inkább, sőt elsősorban annak köszönhetően, hogy nagy költő volt. A vezér a maga keménységével és bizonyos távolságtartó viselkedésével is érző ember volt. Nemes érzelmek fűtötték, és a költői szépségre is fogékony volt.

Bem megtapasztalta Petőfi iránta érzett szeretetét is, és ezt szívből viszonozta. Ő, aki híres volt arról, hogy katonáival nagy igazságérzettel bánt, de az engedetlenséget vagy a méltatlan viselkedést habozás nélkül halállal tudta büntetni, különösen jól bánt Petőfivel. A háborús körülmények ellenére, többet megengedett neki. Mi több, óvta őt - mint senki mást - a veszélyektől. De mindezt úgy tette, hogy a költő és katona méltósága semmiképpen se csorbuljon. Mindenáron meg akarta menteni Petőfi életét, miközben a magáét rendre kockára tette.

Petőfi katonai szolgálata az erdélyi hadseregben azzal kezdődött, hogy kinevezték a parancsnok személyes adjutánsává. A nagyszebeni csatában Bem előző segédtisztje, a hős Térei rottmester elesett, megmentve a parancsnok életét. Formálisan Petőfi lett volna az, aki a helyére lépett volna, de Bem más szerepet osztott rá. Szándékában állt távol tartani őt a harctértől, bár ez nem mindig sikerült neki. Még neki sem! A költő ugyanis hús-vér katona akart lenni, vérkeresztséget akart a csatatéren, és a parancsnok igyekezett tiszteletben tartani ezt a törekvését. Azonban nem engedte szem elől a segédtisztjét, vigyázott rá a veszélyes pillanatokban.

Az első csatában a költő nem vett részt. Január 31-én Bem olyan manőverbe kezdett, amely végül "négy hosszú napig" tartó drámai csatához vezetett Déva és Vízakna között. A költő legmélyebben a szívében és emlékezetében ennek a nagy csatának a borzalmát és pátoszát őrizte meg, amely egyben a tűzkeresztségét is jelentette. És bár a csata vereséggel végződött, számára ez egy újabb, ezúttal személyesen átélt tanúságtétel lett Bem zsenialitásáról és emberfeletti nagyságáról. Ezt a Négy nap dörgött az ágyu című versében fejezte ki.

E nagyszerű vers fényében Petőfi életrajzában egy egészen szokatlan, egyedülálló jelenség rajzolódik ki. A lengyel vezér és a magyar költő barátságáról sokat írtak, különösen Magyarországon. Kapcsolatuk lényege azonban, úgy vélem, nem szűkíthető le barátságra. A barátság fogalma ebben az esetben nem túl találó.

Ugyanolyan kiváló egyéniségek, ugyanolyan nagyszerű emberek voltak. Felismerték és tisztelték egymás nagyságát. De ez ebben a tekintetben csak féligazság. Mert igaz ugyan, hogy a nagyság különböző területeken valósult meg, és ez kedvező körülmény volt, mert kizárta a konfrontáció és a rivalizálás elemét, de Petőfinek az is ambíciója volt, hogy Bem területén - úgymond - jelen legyen és tevékenykedjen. És itt egy figyelemre méltó dolog történt, amire Petőfi mással való kapcsolataiban nemigen akad példa. Itt abszolút elismerte a vezér tekintélyét. Kész volt teljesen alávetni magát neki. Ez azt jelentette, hogy feltétel nélkül megbízott benne, nemcsak mint vezetőben - aki vereségeket is elszenvedett -, hanem mint rendkívüli emberben, akinek "minden gesztusát" "néma csodálattal" kísérte, akit "istenként tudott imádni", és akinek megesküdött, hogy soha, semmilyen körülmények között nem árulja el. Hozzá kell tenni, hogy Bem nagy empátiával és toleranciával fogadta adjutánsa engedetlenségének bizonyos tüneteit. Ezek végül is ártatlanok vagy jelentéktelenek voltak, és a parancsnok így is kezelte őket.

Hangsúlyozzuk még egyszer: Petőfi Bemhez való viszonyulása - az életrajzában fellelhető egyéb interperszonális kapcsolataihoz képest – egyedülálló. Petőfi csak Bemmel szemben ismerte el alárendeltségét, szelídítette meg saját egóját, függesztette fel túláradó kritikai temperamentumát és azt a rendíthetetlen bizonyosságot, amellyel saját ítéleteit, sőt szubjektív érzéseit is objektív, általános érvényű törvényeknek és igazságoknak minősítette. Számos esetet lehetne felhozni, amikor egyetlen hamis gesztus, hűtlenségi cselekedet vagy kicsinyesség következtében barátságokat szakított vagy tagadott meg. Nehezen bocsátott meg, bár kivételes esetekben képes volt szemet hunyni valakinek a hibája felett.

1849. április 10-én Bem a főhadiszálláson személyesen tüntette ki hadosztályát (harmadosztályú érdemrenddel) és több tisztjét. A kitüntetettek között volt Petőfi is, aki a következőképpen számolt be az eseményről: "Bem saját kezével, bal kezével, mert a jobb keze még mindig kötésben volt, a mellkasomra tűzte az érdemrendet, és azt mondta: bal kezemmel kitüntetem, teljes szívemből, teljes lelkemből! És ahogy ezt befejezte, megölelt, hosszan és melegen átölelt! Az egész világ tudja, hogy nem vagyok szerény ember, de Istenre esküszöm, hogy nem érdemeltem meg ennyit. Nagy meghatottsággal, amelynek emlékére még most is remeg a lelkem, válaszoltam: Tábornokom, többet köszönhetek Önnek, mint saját apámnak, mert apám csak életet adott, de Ön becsületet...".

Két nappal később az erdélyi sereg elindult Magyarország felé. Kossuth elképzelése az volt, hogy Erdély felszabadítása után az ellenséget ki kell űzni az Alföldről. Bem elhatározta, hogy ezt meg is teszi. Csapatai élén Bánát felé indult, és április 14-én Vajdahunyadnál megállt.

Bem katonai műveletet fontolgatott Nagyszeben visszafoglalására. Kiderült, hogy ugyanazon a napon, július 29-én, vasárnap Lüders elfoglalta a közeli Segesvárt. Világos volt, hogy egész Erdélyt meg akarja hódítani. Bem úgy döntött, hogy a Segesvár és Székelykeresztúr közötti szűk Küküllő-völgyben állja útját. E székely város irányából akarta megtámadni a cári sereget. Dobay József alezredes Küküllő mellett állomásozó csapatait és Kemény Farkas ezredes már közeledő csapatait hívta magához. Nekik Segesvárnál kellett volna a segítségére sietniük.

Megtudva, hogy másnap hajnalban az erdélyi hadsereg nagy csatára indul, Petőfi kérte a parancsnokot, engedje meg neki, hogy abban részt vehessen. Bem azonban, féltve a költő életét, határozottan elutasította kérését. Petőfi ezt nem tudta elfogadni. A város szélén, a Segesvárra vezető út mellett Bem megszemlélte a seregét. Petőfi is vele volt - egyenruha nélkül, szablya nélkül. Ekkor a csatára készülő erdélyi sereg 3700 katonát számlált. Kemény és Dobay csapataival kiegészülve számuk hétezerre nőtt volna. Ez nem volt sok, és nehéz átkelésre lehetett számítani.

A parancsnok zsenialitása és katonáinak hősiessége nem volt elég, ahogy a honvéd tüzérség nagyszerű munkája sem. Ami a magyarok emlékezetében megmaradt, az annak a harmincöt szatmári gyalogosnak a páratlanul áldozatos cselekedete, akik a hős hadnagy, Kozma Dénes parancsnoksága alatt a stratégiai fontosságú híd védelmében visszaverték az orosz dzsidások támadásait. Megismétlődik az a történet, amikor a székelyek a vesztes csata utolsó pillanataiban megmentették parancsnokuk életét.

Délután hat óra előtt jött el a vég.

És mi lett Petőfivel? Bem rögtön Segesváron, közvetlenül a csata után érdeklődött felőle. De a költő sorsáról senki sem tudott semmit, és a lengyel parancsnok sem találkozott vele soha többé.

Az Erdélyi hadsereg című, Bemnek dedikált versben van egy híres strófa:

Két nemzet van egyesűlve bennünk,
S mily két nemzet! a lengyel s magyar!
Van-e sors, amely hatalmasabb, mint
E két nemzet, ha egy célt akar?

Petőfi ezekben a szavakban a Bemhez fűződő személyes kapcsolatát átültette az általuk képviselt nemzetekre. A két férfi így a magyarok és lengyelek közötti kötelék szimbólumává vált. Ezeket a kötelékeket szoktuk lengyel-magyar barátságként emlegetni. Én szilárdan meg voltam és vagyok győződve arról, hogy valódi jelenségről van szó, nem pedig történelmi szlogenről. Ezt bizonyítja közös történelmünk is. Nemzeteink barátsága különböző módokon, különböző évszázadokban és különböző politikai helyzetekben nyilvánult meg. Politikai szinten megélt magaslatokat és hullámvölgyeket, de a lengyelek és a magyarok szívében minden válságot túlélt ez a barátság. Mert nemcsak érdekek, hanem értékek is összekötnek bennünket. A barátságunk önmagában is egy olyan érték, amely páratlan Európa történelmében. Ezért nem szabad kételkednünk benne. Rendkívül értékes és páratlan a maga nemében.

Jerzy Snopek