Benedict Randhartinger

Az osztrák-magyar kultúrközvetítő zeneszerző

Benedict Randhartinger (1802–1893) egy iskolamester fia volt az alsó-ausztriai Ruprechtshofenben. Rendezett, de szerény körülmények között nőtt fel, gondos nevelésben részesült, amelyben a zene fontos szerepet játszott. Ének és zenei tehetsége miatt elfogadták udvari kórustagnak, és megismerkedett a valamivel idősebb Franz Schuberttel (1797–1828). Kóristaként énekével a császári család zenei szórakoztatását szolgálta az istentiszteleteken és fesztiválokon, cserébe térítésmentesen iskolai végzettséget, valamint ingyenes zeneszerzési órákat kapott Antonio Salieri (1750–1825) udvari zeneigazgatótól. Mutálása után a zenei oktatás mellett filozófiát és jogtudományt tanult, aminek költségeit festészettel és magánórákkal finanszírozta. Schubert széles baráti köréhez kötődött, zeneszerzőként és énekesként már akkor feltűnt, amikor 1825-ben – talán Schubert ajánlására – tíz éven át magántitkár volt a zenei tehetséggel rendelkező gróf Széchenyi de Sárvár-Felsővidék (1781–1855) mellett, aki Zsófia főhercegnő főgondnoka és a "legnagyobb magyar" Széchenyi István (1791-1860) bátyja volt.

Munkaadói révén az udvarban és a kor zenei életében számos befolyásos személyiséget ismert meg, mint például Mátray-Róthkrepf Gábor (1797–1875) magyar zeneszerzőt, aki akkoriban a grófi udvar tanára volt. Nagykátán született, Pesten nőtt fel, élete nagy részét is itt töltötte. Ahogy Randhartinger megzenésített alpesi tájszólású dalokat, úgy a sokoldalú Mátray is komponált táncokat és magyar nyelvű magyar dalokat. Ezek zeneileg a bécsi klasszicizmusra és népzenére épültek, és feltehetően az 1830-as, 1840-es évek magyar műzenéjének modelljévé váltak. Ő készítette a magyar operatörténethez egyik legkorábbi darabját. 1837-ben, nevének magyarosításának évében Mátray rövid időre az újonnan megnyílt Magyar Nemzeti Színház igazgatója lett, majd elvállalta az Országos Széchényi Múzeum gyűjteményének rendezését. Régi magyar népdalkódexek átírásával és magyar népdalgyűjtemények kiadásával a magyar zenekutatás úttörője. Megalapította a Regélő – Honművész című első magyar szépirodalmi folyóiratot is, amely 1833 és 1841 között jelent meg.

A gróf Széchenyinél végzett munkája lehetővé tette Randhartinger számára, hogy kapcsolatba kerüljön a magyar arisztokrácia egyes tagjaival, amint azt néhány dedikációja is mutatja. Ezalatt a nyarat mindig a gróf magyarországi birtokain, mint a Sopron melletti Horpács-kastélyban, a telet pedig Bécsben töltötte. Adminisztratív munkája mellett elegendő időt talált a komponálásra és a grófot támogatta annak saját zenei ambícióiban, például a szalonban a házizene megszervezését.

Randhartinger ezalatt az idő alatt a zenei világban hírnevet szerezhetett gyönyörű tenorhangjának köszönhetően. Akkoriban gyakori és népszerű zártkörű-, de főleg a nagyra becsült udvari koncerteken külföldi és saját dalkompozíciókat adott elő, amiért különösen a hölgyek lelkesedtek. Mecénása, Széchenyi jóváhagyásával 1836-ban udvari szolgálati pályára lépett: először az udvari zenekar fizetés nélküli tenorénekeseként és orgonistájaként, majd 1838-tól az udvari operaszínház karmestereként működött. 1844-ben fizetés nélküli udvari zeneigazgató és fizetett tenorénekes lett, és szinte minden zenei udvari rendezvényen részt vett, néha zongoristaként is. 1846-ban már fizetést kapott, mint udvari segédkarmester, ez lehetővé tette számára, hogy családot alapítson.

Közben számos nagysikerű koncertet tartott Sopronban, amelyeken saját dalait és más zeneszerzők dalait is előadta. Például 1840-ben, egy lelkesedéssel fogadott jótékonysági koncertet egykori évfolyamtársával, Liszt Ferenccel (1811-1886), akivel Salierinél tanult és már Bécsben is játszottak együtt. Ahogy egyik Lenau-hangszerelésének dedikációja is mutatja, ismerte Szuk Róza (1844–1921) nemzetközi hírű magyar gordonkaművészt is, aki az akkoriban nőietlennek számító hangszeren játszott. 1862-ben kinevezték udvari karmesternek, de négy évvel később már nyugdíjas volt. Életének hátralévő 26 évét családjával és jó barátaival töltötte, fáradhatatlanul komponált a klasszikusok és a korai romantika stílusában, Schubert újításaitól ihletetten. Zeneileg azonban túlélte önmagát, mert elvesztette egyedi fiatalos alkotói erejét. 91 évet élt.

Randhartinger rendkívül termékeny zeneszerző volt, akinek legtöbb műve fennmaradt nyomtatásban vagy kéziratban és ma újra előadják. Körülbelül 2217 kompozíciót alkotott minden műfajban, köztük több mint 800 dalt, balladát és kórusművet, amelyek gyakran ismert, többnyire kortárs, és minden bizonnyal nem osztrák költők szövegein alapultak, amelyeknek már akkor a határon átnyúló koncertezésben nagyobb volt a terjedési területe és ma ismét az.

„Szövegírói” között szerepelt Magyarország első romantikus költője Sümegről, Kisfaludi Kisfaludy Sándor (1772–1844) A kesergő szerelem, németül a Székhelyi Mailáth János Nepomuk József gróf (1786–1855) Boldogtalan szerelem című fordításában. Mailáth történész, író, nagy kulturális közvetítő a magyar és a német nyelvterület között. Ő volt a második fordítója Kisfaludy Himfy álnéven megjelent Himfy’ Szerelmei című versgyűjteményének.

A Győrben született Bákody Tivadartól (1825-1911) Álomképek (1846) című versgyűjteményéből származik az a Mi hárman című vers, melyet Randhartinger megzenésített. Bákody először jogot tanult, majd részt vett a magyar szabadságharcban, Görgői és toporci Görgei Artúr adjutánsa volt (1818-1916), majd Bécsben orvosnak tanult. Később 1873-ban a pesti egyetem homeopátiás patológia és terápia professzora lett, ahol kísérletező kutatóként, polemikus és alapvető írások szerzőjeként szerzett hírnevet.

Czeke Sándor (1828–1891) pécsi zenésztől, zenekritikustól és írótól, aki 1870 körül néhány évig a pesti operazenekarnál dolgozott, majd újságíróként Bécsbe költözött, -valószínűleg ott ismerkedett meg Randhartingerel- három dalt zenésített meg annak Képek délről (1878) című verseskötetéből. Czeke magyar zenei és drámai műveket írt, vándorkarmesterként állt [Elim Pavlovich?] Demidov gróf, San Donato 3. hercege (1868-1943) szolgálatában. Életét Dublinban fejezte be.

Randhartinger a lovasberényi születésű, de Mórott nevelkedett Moritz Gottlieb Saphir (1795–1858) újságírót, humoristát, költőt személyesen ismerte közös nyilvános szereplésekből. A Vadrózsák című (1858) versgyűjteménye 2. kiadásából hangszerelt is egy dalt. Személyesen találkozott az erdélyi Csatádon született, Pesten és más magyar helységekben nevelkedett Nikolaus Nimbsch von Strelenauval, aki magát Nikolaus Lenau-nak (1802–1850) nevezte; sőt tizenegy versét meg is zenésítette.

A temesvári Rosa Racher (1857-1913) színész- és írónővel, akit 1878-ban feleségül vett és vele költözött Budapestre a politikus dr. Ludwig Axamethy, Randhartinger bizonyára valamelyik bécsi tartózkodása során ismerkedett meg. Néhány versét megzenésítette, ezeket csak személyesen kaphatta tőle, mert a hölgy nyomtatott versgyűjteménye csak sokkal később, 1907-ben jelent meg.

Randhartinger 14 versét zenésítette meg, az Ofenből származó író és bécsi forradalmár August Karl Silberstein-nek (1827–1900), aki kritikai-liberális körökben is megfordult a márciusi forradalmat megelőző időszakban. A forradalom leverése után Silberstein elmenekült, de Bécsbe visszatérve öt év börtönbüntetésre ítélték, két év után azonban amnesztiát kapott.

A Randhartinger dalainak szövegírói között azonban akadnak olyan nem magyarországi születésűek is, akik azonban különböző módon kötődtek Magyarországhoz, például az irodalomban magyar témákkal, motívumokkal foglalkoztak, és ezáltal kulturális közvetítők is lettek.

Példaként Johann Nepomuk Vogl (1802-1866) említhető, aki azért érzett lelki kapcsolatot Magyarországgal, mert édesanyja nyugat-magyarországi volt, és a Hangok és dalok Magyarországról című verses gyűjteményével kiérdemelte a "pusztai költő" becenevet. Randhartinger megzenésített tőle 54 dalszöveget.

De ez természetesen csak egy kis, példaértékű válogatás azokból a magyarországi kötődésű szerzőkből, akiknek szövegei Randhartinger dalaiban keltek életre, és akik még mindig így kötődnek a mai nemzetközi zenei élethez.

Eredeti: Margarete Wagner: Der Komponist Benedict Randhartinger als österreichisch-ungarischer Kulturvermittler