Burgenland létrejötte 100 évvel ezelőtt

 Amikor 1918 késő őszén véget ért az első világhá-ború, és a Habsburg Monarchia külön államokra esett szét, az akkoriban német Nyugat-Magyarországnak nevezett területen élő emberek számára is égetővé vált a jövőbeni tállampolgárság kérdése. 

A régió sok száz családja generációk óta azzal keres-te a kenyerét, hogy a szomszédos Alsó-Ausztriában és Bécsben vagy az ország déli részén, Stájerországban az iparban és a kereskedelemben dolgozott. Sok föld-műves termékeinek az ottani nagyvárosok környé-kén biztonságos értékesítési piaca volt. Közvetlenül a fogyasztóknak adhattak el, és így elkerülhették a nagykereskedőkön keresztüli értékesítés pusztító versenyét. 

Amikor a Lajta és a Lapincs folyók mentén húzódó határ egyszeriben két különálló államot – a Német–Ausztriai Köztársaságot és Magyarországot – válasz-totta el egymástól, a nyugat-magyarországi falvakból érkező vendégmunkások százait fenyegette a munka-nélküliség. A gazdák is attól tartottak, hogy a szigorú vámkorlátok és az új bürokratikus akadályok miatt elveszítik korábbi jövedelmük nagy részét, főleg, hogy a magyar belső piacon alig volt kártérítés. Tehát sok ember számára létkérdéssé vált szoros kapcsolata-inak fenntartartása a szomszédos, a külfölddé vált szomszédos Ausztriával. 

A szövetséges győztes hatalmak által propagált „né-pek önrendelkezési jogában” bízva, számos új szom-szédos államban ragaszkodva a példához, spontán, de naivan végrehajtott akciók és tüntetések zajlottak. Ausztriához csatolásukat akarták így elérni német Nyugat-Magyarország több helyén. Ilyen volt például a „Heinzenlandi Köztársaság” kikiáltása az ország észa-ki részén, valamint ehhez hasonlóan a Lapincs-völ-gyi Szentkeresztből származó malomtulajdonos, Karl Wollinger körüli mozgalmak. 

A magyar végrehajtó szervek mindegyiket nagyon rövid idő alatt leverték, ezért rá kellett jönniük, hogy a kérdés csak a most Párizsban kezdődő béketárgya-lásokon dőlhet el. Bár az újonnan alapított Osztrák Köztársaság már 1918. november 12-én követelte „A német-osztrák állammal közvetlenül szomszédos zárt német települések területeinek” Ausztriához csatolását, de hamarosan megmutatkozott, hogy a győztes hatalmak mindjárt a béketárgyalások elején nem voltak hajlandók szóba állni a legyőzött álla-mokkal. Csak 1919 májusában hívtak osztrák tárgyaló küldöttséget Párizsba, és akkor is valószínűleg nem foglalkoztak volna a „burgenlandi kérdéssel”, ha Csehszlovákia, amely kvázi a győztes hatalmak szö-vetségeseként Párizsban a tárgyalóasztalnál ült, nem hozta volna szóba a tárgyalások előkészítése során a „szláv folyosó” tervét. Azért, hogy az új szárazföldi állam, Csehszlovákia, amelynek az összes szomszédos állammal különböző határvitái voltak, a baráti Jugo-szláviához, illetve annak adriai kikötőihez hozzáfér-hessen, egy Nyugat-Magyarország területén húzódó széles földsávval akarta összekapcsolni a két országot. 

Bár a terv Franciaországnál támogatásra talált, Olasz-országnál heves ellenzésbe ütközött. 

A dolgok lehető legobjektívebb megismerése érde-kében egy amerikai – semleges – vizsgálóbizottságot bíztak meg a vita kivizsgálásával. Az eredmény, ame-lyet Archibald Coolidge Közép-Európa szakértő veze-tésével dolgoztak ki, véget vetett a „kalandos terv” további tárgyalásának, de egyúttal először állította a béketárgyalások középpontjába a burgenlandi kérdést.

A tárgyalások másik figyelemfelkeltő pontja a bu-dapesti Tanácsköztársaság kikiáltása volt. Nagy aggo-dalommal vették tudomásul a „bolsevik forradalom” előretörését, amit Lenin az európai hatalomra törés első lépéseként propagált a „Világ proletárjai egyesül-jetek!” jelszó értelmében. Ennek megakadályozása érdekében figyelmet fordítottak „az éhező kis Auszt-ria államra”, amely esetleg hasonló forradalmi sorsra juthat. A Bécs biztosítására irányuló törekvés volt az egyik oka azoknak az 1919 nyarán folytatott tárgyalá-soknak, amelyek 1919. szeptember 10-én a Saint-Ger-main békeszerződéshez vezettek. Burgenlandot végül Ausztriának ítélték. Az ország tényleges átadására csak a Magyarországgal kötött békeszerződés megkötése után kerülhetett sor, amibe szó szerint azonos szöveget kellett beiktatni. A tanácskormány megdöntése után hatalomra került Horthy Miklós kormányzó vezetésé-vel alakult jobboldali kormány minden diplomáciai és politikai eszközzel igyekezett megakadályozni ezt a veszteséget. Az egykor szövetséges antant hatalmak között felmerült feszültségek kiaknázására tett minden kísérlet azonban kudarcot vallott, de – csak azért, hogy ne hozzanak létre egy veszélyes precedenst – nem vol-tak hajlandók megváltoztatni a már aláírt és megerő-sített szerződést. Magyarországnak végül 1920. június 4-én, tiltakozva ugyan, de alá kellett írnia a trianoni békeszerződést. Amíg az összes aláíró hatalom véglege-sen megerősítette a szerződést, kompromisszumra tö-rekedtek, felvetve a „Duna-Szövetség”. Megpróbáltak a német és horvát nemzetiségű kisebbségnek különleges nemzeti jogokat ígérve bizonyos engedményeket tenni, amelyeket 1919 januárja óta ismételten megtettek, de soha nem valósítottak meg. 

A polgármesterek és más képviselők erős nyomása alatt tiltakozó leveleket készítettek az Anschluss ellen. Nyugat-Európában azonban a kormányok és a média figyelemre sem méltatta ezeket a leveleket. Végül a nagykövetek konferenciája Ausztria erőszakoskodá-sára ultimátumban követelte a magyar kormánytól, hogy 1921. augusztus 27-ig ürítse ki Burgenlandot, és adja át a június óta Sopronban székelő „Szövetségesek közötti katonai bizottságnak”. Budapest számára így már nem volt lehetőség arra, hogy tárgyalások útján tartsa meg Őrvidéket. Kétségbeesésében kiútként sza-badcsaptokat vett igénybe. Az volt a cél, hogy meg-mutassák Európának, az őrvidékiek akár fegyveres erővel is készek megvédeni magukat az Ausztriához való csatolás ellen. 

A legfanatikusabb magyarok számára is egyértel-mű volt, hogy a helyi lakosság nagyrésze egyáltalán nem gondolt gerillaháborúra az osztrák „megszál-lók” ellen, főleg nem, hogy abban részt is vegyen. Így történt, hogy a későbbi „nyugat-magyar felkelőket” szinte teljes egészében Belső-Magyarországról kel-lett toborozni. A kampány különösen sikeres volt a munkanélküli hivatásos tisztek és a nacionalista főis-kolások körében, valamint olyan menekülttáborok-ban, ahol Szlovákiából, Erdélyből és Horvátországból menekült személyek éltek. Jelentős számú kalandor gyűlt össze olyan alakok körül, mint a „fehér” ellen-forradalom hírhedt szabadcsapatok-vezetői, Prónay Pál, Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály stb. Közülük némelyik méltán kiérdemelte a „banditák” megne-vezést, amivel az őrvidékiek illették őket. 

A katonai fegyverekkel kitűnően felszerelt szabad-csapatok túlerővel megtámadták az augusztus 28-án a vitatott területre bevonuló osztrák csendőrséget és véres ütközetekben visszaverték a régi határ mögé. Az antant energikus tiltakozására válaszul a budapesti kormány kijelentette, hogy kivonta hadseregét az átadandó területről, de tehetetlen az ott fellángoló „felkelőkkel” szemben. Ennek nyilvánvalóvá tétele érdekében Prónay Pál „Lajta-Bánság” néven október 4-én Felsőőrött kihirdette az „önálló, független és semleges államot”, amelyet azonban nem ismert el teljes mértékben minden partizánvezető.

Annak érdekében, hogy végérvényesen véget ves-sen a teljesen reménytelen helyzetnek, Olaszország a többi antant hatalom beleegyezésével kezdeményez-te az Ausztria és Magyarország között küszöbön álló határháború megakadályozását, és mindkettőt Róma jövendő szövetségesének vélte egy lehetséges balkáni konfliktus esetén. 

Budapest meglepően gyorsan beleegyezett az olasz külügyminiszter Pietro Tomasi Marchese Della Tor-retta ajánlatába, hogy közvetít az új tárgyalásoknál. Aggodalommal vették észre, hogy a szabad csapatok egy része – különös tekintettel az Osztenburgi egység-re – a „honvédelem leple alatt” készült a „budapesti bevonulásra”, hogy kikényszerítse a svájci emigráci-óban élő IV. Károly király visszaültetését a magyar trónra. 1921 húsvétján az első, ám kudarcot valló vál-lalkozás után – a nézetük szerint törvényes uralko-dó hívei – megfelelő katonai erőket gyűjtöttek össze, hogy katonai támogatással kényszerítsék ki a király ismételt trónra emelését. Ez a kísérlet néhány hét múlva kudarcot vallott, de a terv arra kényszerítette a budapesti kormányt, hogy a lehető leggyorsabban hatástalanítsa a „Karlista” szabadcsapatokat. Belpo-litikai okokból azonban ezt nem lehetett megtenni, mielőtt kompromisszum jutottak volna a burgenlandi kérdésben. Tekintettel az akkori erőviszonyokra és a katasztrofális gazdasági helyzetre, az emberek Bécs-ben is nagyon örültek a megoldásnak. 

Így az olasz külügyminiszter közvetítésével gróf Bethlen István magyar miniszterelnök és Johannes Schober osztrák kancellár Velencében találkozott, ahol hosszú tárgyalások után végül az a kompro-misszum született, miszerint Magyarország azonnal lefegyverzi a szabadcsapatokat és eltávolítja őket Burgenlandból, cserébe Ausztria lemond Sopronról. 

Mivel ez belpolitikailag aligha volt elfogadható az osztrák fél számára, amelyet két békeszerződés bizto-sított Burgenland, és annak tervezett fővárosa, Öden-burg (Sopron) birtokbavételéről, bizalmas döntés szü-letett arról, hogy ezt a lépést népszavazással megvál-toztatják. Valamennyi tárgyalópartner számára, akik október 13-án aláírták a „velencei megállapodást”, egyértelmű volt, hogy a soproni szavazóterület akkori erőviszonyai alapján a népszavazás egyértelműen a Magyarországnál maradással végződik. 

A magyar kormány véget vetett az „operettállamnak”, a Lajta-Bánságnak, eltávolította a rendbontókat, és ezál-tal lehetővé tette, hogy az osztrák fegyveres erők és az új polgári hatóságok zökkenőmentesen birtokba vegyék Burgenlandot. Sopron 1921. december 14–16. után ma-radt Magyarországon, mert 15.334 szavazattal, 8227 el-lenében döntöttek az anyaországban maradása mellett.

A végül létrejött mindkét fél számára fájdalmas kompromisszum „win-win helyzet” volt. Végül a bur-genlandiak saját szövetségi tartományként csatlakoz-hattak Ausztriához. Magyarországnak sikerült meg-tartania Sopron városát, amely 1922-ben megkapta a „Civitas fidelissima” megtisztelő címet, de képes volt megtenni az ígéretes „első lépést” is, hogy a szégyen-letes „trianoni határ” nem marad „bebetonozva az örökkévalóságig ”.

Mai perspektívából azt mondhatjuk, hogy a burgen-landi kérdés kompromisszuma az 1918 utáni történe-lem azon kevés pontjainak egyike volt, ahol a „párizsi elővárosok szerződései” később nem vezettek pusztító háborúkhoz.

Eredeti: Gerald Schlag: Das Entstehen des Burgenlandes vor 100 Jahre (fordítás)