Czigány György 91. születésnapjára

Noha Czigány György Budapesten született, a felnevelő Győr éppúgy meghatározta alkotóvá érését, elég útravalóval tarisznyázta fel a művészi pályán induló fiatalembert – az ezért mondott hála jele egyik legismertebb, legszebb verse, a Győri Te Deum. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen – Kadosa Pál tanítványaként – szerzett zongoraművész-tanári diplomát és a Magyar Rádió, majd a Magyar Televízió legendás zenei szerkesztőjeként, műsorvezetőjeként (többek közt az évtizedekig futó Ki nyer ma? házigazdájaként), de zeneművek értő és érző előadójaként, gyakorló művészként (sőt a krisztinavárosi templom orgonistájaként) is mindvégig Euterpé ihletett híve maradt. S mivel ő nemcsak a zene, hanem a lírai költészet múzsája is, szinte magától értetődő természetességgel bomlott ki ebben is Czigány György eredendő tehetsége (első irodalmi díját Mindszenty József adta át), ami több mint kéttucatnyi verseskötetet eredményezett és számos prózai munkája is megjelent. Példaértékű művészi-alkotói útját olyan elismerések övezik, mint a Liszt-, Erkel- és József Attila-díjak, a Magyarország Érdemes Művésze, Prima Primissima és Magyar Örökség díjak, de ugyancsak jelentős szakmai megbecsülés, hogy hosszú ideje elnökségi tagja (egy időben elnöke volt) a Magyar Írószövetség Költői Szakosztályának.

Életét sajnos nem kerülték el a tragédiák, elvesztette első feleségét és remek dokumentumfilmes-költő Zoltán fiát, ám második Erikája oldalán, gyermekei és unokái szeretetében megadatott neki a kései boldogság, amelyet – reméljük – még sokáig élvez.

Szerkesztőségünk e rövid írás közreadásával köszönti a közelmúltban 91. születésnapját ünneplő alkotót és kíván neki sok örömet, töretlen munkakedvet és jó egészséget!

Kilencven korty életvíz 

Czigány György kötetéről  

A tavalyi esztendőben, alkotói ünneppé is emelve a személyeset, zeneivel egyenértékű költői életművének kilencven kedves és hangsúlyos darabját rendezte kötetbe Czigány György. A hat egyenlő tételből álló korpusz – a legavatottabb válogatónak, az isteni kegyelemmel megajándékozott ajándékozónak köszönhetően – a lírai oeuvre igazi esszenciáját nyújtja az olvasónak, s noha teljességét nem, e szépen futott, babért érdemlő pálya ívét mégis látni engedi. Ami, miként a kísérőszöveget jegyző Kemsei István értő, találó sorai megerősítik, az elmúlás mélységei felett az öröklét felé vezet. (E tekintetben a művészet útja olyan, akárcsak a hité és a szerelemé.)

A szerző idővel vívott küzdelmében az emlékezés ágyújával lövi a felejtés falát, gyorsan töltve, nehogy elfogyjon a szükséges muníció (Az emlékezés rohamában). Arzenáljának fontos eleme a családi és a saját történelem. Előbbiből idézi elő az atyai nagyanya, Sölétormos Viktória alakját (Sorok eltűnt fejfára), innen származó örökség a rég megállt ingaóra (Órák, szívek). Szerkezetének szíve azonban mesteri kézzel éppúgy beindítható, ahogy a képzelet újraélteti a szeretett szülőket (A nap vége, Riport), kiszínezve, lepergetve az apa egykori vízi képsorait (Amarcord – Apám evezés), szekrénye sziromillatával (Bútor, villanyfényben), Szigliget szobrában (Szigligeti buszmegálló) érezve-sejdítve vissza az édesanyát. Megnyílik a „fertőtlenített folyosók zsákutcája” (Napozó kutya, 95.) és az árnyak honából ideátra tekint a tovatűnt hitves (Euridikém, Reggel sötétült el), gyászkönnyek gyöngyei ékítik a drága fiút, Csoda és Kósza gazdáját, fényesítik emlékét (Chaconne).

A gondolatok, álmok szerelvénye a személyes voltba is visszarobog, ablakából elmosódott tájak, alakok, dolgok látszanak (Vonat-pillanat, Egy vágtató vonat). Helyek, a gyermekkor folyami városától, Győrtől, ahol „már mindég nyár van” (Győri Te Deum, 29.), a tengerpartokig (Krími elégia, A duinói bolt bezár) – akár Szindbád színpadán egymást váltó díszletek (Díszletdarabok Szindbád színpadáról); nők és férfiak, ismerősek és idegenek, köztük olyan szimbolikussá emeltek, mint az isteni hajléktalan (December) vagy a halált „copfos szél-kisasszony”-ként újabb és újabb áldozatához vivő nővér (Suhanás, 61.); valamint az élet megannyi rekvizituma: lábbeli (Amarcord – Lakkcipő) és hangszer (Dallamaink), könyv (Fanni áriája) és virág (Ibolya). 

Ám van, hogy újra felfájnak a veszteségek és a kívül-belül növekvő sötétségtől az emlékek fénye sem véd. Ilyenkor a Révész lehetséges adójaként tűnhet fel a kézközeli telefonérme (Départ), az elközelgőkhöz igazodik a szív lassabb verése (Egy fűszál), s oly jó lenne hagyni, hogy beborítson a megismert homály (Úgy állt ott). Amint a Lacrimosa passzusában áll: „Emlék: a halál mosolya, szemközt / az enyészet hű fegyvereivel. / Megtagadom fölfalt jelen időm / nappalát, éjszakáját. / (…) Ragyog / felettem a teremtés / halottas-háza! Szelíd / mezítelenség gyúlna ott / a fekete-rigók dáridójában.” (101.)

A feladás e megkísértő pillanataiban, a test romlásának tapasztalatával szemben is erőt ad a Fények napjain túl egysorosába foglalt belső parancs: „Menni kéz a kézben, mikor a hervadás is hála.” (114.) Aki így vall, nem a mulandóra, hanem az örökre figyelmez. Teljes mértékben tisztában van saját szólalásra-rendeltségével és a szó súlyával, az alkotó ember közösségi kötelességével is (ennek remek példája a Fiam, Petőfi Sándor), kegyelemként fogadja Isten gondviselő szeretetének kiáradását, a hit ajándékait, amilyen a megváltoztathatatlanban való megnyugvás, és tudja: az emlékezés és emlékeztetés számára kiszemelt útjának végigjárása élethosszig kapott feladat, amelynek elvégzésére csak ő lehet hivatott. S a legszebb és legfontosabb: miként művészi tálentumainak eredményeit, csodaként, fiatal szívvel éli át a kései szerelem boldogságát.

Czigány György poézisének bővizű folyóját ezek a jól látható erek táplálják, teszik tisztává és üdítővé. A Kilencven – a szomjazók örömére – ebből kínál megannyi korty kóstolót.

Czigány György: Kilencven. Válogatott versek. Szent István Társulat, Budapest, 2021. 146 p.)

Szemes Péter