Diktátor – csak egy napra

    Megkezdődött az amerikai elnökválasztás ikampány. Egész pontosan egyelőre csak a republikánus, illetve a demokrata előválasztások startpisztolya sült el, de máris puskaporos a hangulat az Egyesült Államokban. A prímet Trump exelnök viszi, aki kortesutak és bírósági tárgyalások között osztja meg értékes idejét. A rá jellemző arroganciával
Trump durván kiosztotta az ellene indulni merészelő Nikki Halley és Ron de Santis republikánus ellenjelölteket – Ron de Santis már vissza is lépett Trump
javára – de elsősorban úton útfélen Joe Bident ócsárolja. Útszéli, demagóg stílusa nagyon tetszik a MAGA-híveknek (MAGA – Make Amerika Great Again) és látszólag nem más, mint ártalmatlan ripacskodás – néha engem is szórakoztat! – holott komolyan kellene venni.

    Trump szavait komolyan kellene venni, nemcsak azért, mert a stílus maga az ember, ahogy Comte de Buffon 18. századi természettudós bölcsen megfogalmazta, hanem elsősorban azért, mert felelőtlen ígérgetéseit, folyamatos fenyegetőzéseit, ha Trump maga nem is, de egyes követői, háttértámogatói biztosan halálkomolyan veszik. Az újabb választási kampányban Trump szintet lépett és már kifejezetten fasiszta terminológiát használ. Ellenfeleit „kiirtandó férgeknek”, az illegális bevándorlókat az „amerikai vér megfertőzőinek” nevezi. Van még jónéhány ehhez hasonló aranyköpése, nem beszélve arról, hogy a diktatúrát is szó szerint megígérte, igaz, csak elnöksége legelső napjára, mely különleges napot az USA határainak A Julius Caesarnak tulajdonított mondás eredetiben így szól: Si vis pacem, para bellum, azaz Ha békét akarsz, készülj a háborúra, Ha megkésetten is, az Európai Unión belül, különösen Németországban konkrét formákat öltő fegyverkezés ezt a latin-római érvelést juttatja eszünkbe. Két év elteltével nemcsak a békére utaló jelek hiányoznak, hanem egyenesen az orosz-ukrán háború elhúzódásáról szokás beszélni. A békét legfőbb parancsként hirdető Európai Unió mindent megtett annak érdekében, hogy az orosz offenzívából agresszívvá fajult tűzfészek ne váljon világégéssé. A Krím-félsziget Oroszország általi bekebelezése még nem vont komoly következtetéseket maga után, az Ukrajna keleti peremét érintő csatározásokra is csupán szankciók voltak a válasz egyébiránt békés eszközökkel. Aztán bekövetkezett 2021. február 24, és az orosz agresszió felborította a dogmaként kezelt béketervet, mert feltehetően erre épített Putyin is: az EU ugyan tiltakozni fog, esetleg lépéseket is foganatosít, de ennél többre úgysem telik neki. Ukrajna meg nem fejtve ki fegyveres ellenállást, egyszerűen behódol. Másképpen történt, igaz, a villámháború ugyan- Diktátor – csak egy napra azonnali lezárására, illetve az amerikai
kőolajkitermelés instans felpörgetésére használná, mint mondja. „Drill, Baby,
drill” (Fúrj, Babám, fúrj) kiált fel az exelnök hallgatósága eksztatikus ordibálása közepette. A második naptól aztán ismét nem lesz diktátor, ígéri Trump. Higgyünk neki?

   Trump nem maga a kór, csak annak a tünete, a szimptómája. Az amerikai társadalom jó ideje beteg, ez teljesen nyilvánvaló. Hogy lehet az, hogy egy háromszázötven milliós társadalom nem tud jobb elnökjelölteket kitermelni magának, mint egy erélytelen, csetlő-botló globalista-imperialista elnököt, illetve a neki kesztyűt dobó kihívóját, egy nacionalista bohócot? Ha nem vigyáznak az amerikai választók, az amerikai álom könnyen rémálommá alakulhat, és ennek határozott előjelei vannak. Az idén pattanásig feszül majd az amerikaiak idegállapota, és ettől az állig felfegyverzett nemzettől, mely az iskolai lövöldözések világbajnoka, bármi kitelik. A Capitolium elleni, három évvel ezelőtti lázadás jó kóstoló abból, mi várhat a demokrácia  védőbástyájára, az USA-ra, ha veszélyérzete elhagyja. Trump amúgy teljesen
alkalmatlan a szó szoros értelmében vett diktátornak, de az „őrült császárságig” még elviheti. Az igazi kérdés az, hogy mi és ki áll az elnökjelöltek mögött?

    Semmi, senki más, csakis a kapitalista tőke és annak kézbentartói, birtoklói
a milliárdosok. Hogy ki, melyik elnökjelölt mögé áll be, az tulajdonképpen
mellékes, hiszen mind ugyanazt a lelketlen, minden emberi és társadalmi
Ha békét akarsz... csak tartja magát, s Oroszország nem tudni hány éves fegyveres csatározásra kényszerül. Igen, így legalább vannak és nem kevesen olyanok, hogy az ellenállásnak tulajdonítják a hosszúra nyúlt háborút. Ennek alátámasztására nagyon sok magyarázat kap lábra, ezek között a leghatásosabbnak mutatkozik: az Orosz Medve nem győzhető le fegyverrel. Nyugat eddig beérte fegyverszállításokkal, kerülve a katonai beavatkozást. A jelek szerint viszont ez egyre inkább az orosz fél szívósságának, mi több, egyre nyilvánvalóbb erőfölényének kedvezett.
Ukrajnában nem csupán a muníció bizonyul elégtelennek, de az „emberi források” is a kimerülés jeleit mutatják. Mindebből az következtethető ki, hogy a háború csakis orosz győzelemmel végződhet. Szinte elképzelhetetlen, hogy ez Ukrajna állami fennállásának eltörlése mellett milyen kihatással lenne az Európai Unió létére. Ezért nem csoda, de meglepő, hogy Nyugat-Európa államai, ha nem is adták fel a békébe vetett feltétlen hitüket, egyre másra átértékelik eddigi politikájukat, legalábbis Oroszország vonatkozásában.
Szintén nem megy csodaszámba, de érték iránt közömbös nagytőkés érdeket
képviselik. A két elnökjelölt összecsapása csak látszólag az értékrendek
– demokrácia, emberi szabadságjogok, jogállamiság – összecsapása, mivel gyakorlatilag a pénzügyi körök versengése, semmi más. Talán még ez is túlzás, hiszen szép számmal vannak olyan milliárdosok, akik mind a két pártot támogatják, így biztosítva be magukat, hogy bárki kerekedjen is felül a választásokkor, ők mindenképpen a nyertes oldalán álljanak. Ez persze egyáltalán nem új jelenség, ami viszont új, az egyrészt a társadalmi médiákban és mesterséges intelligenciában rejlő hihetetlen manipulációs
és propagandalehetőségek, illetve a monopóliumok dominanciája.
A sokáig valódi demokráciaként működő Amerikai Egyesült Államok mára
már egy szépen alakuló áldemokrácia, vagyis igazi plutokrácia. Egyébként ez a jelenség nyomokban az EU-ban is fellelhető, de itt nehezebben ver talajt a rendszer sokkal összetettebb jellege által.

    Végezetül juttassuk eszükbe az amerikaiaknak, hogy egykor ők kik voltak.
George Washington és köre 1783-ban, az Amerikai Függetlenségi háború végén megalapította a ma is működő Society of the Cincinnatit, mely társaság eszménye az a Lucius Quinctius Cincinnatus római patrícius volt, akit a korai Római Köztársaság i.e. 458-ban diktátornak kért fel, hogy megszervezze a Köztársaság védelmét a rájuk törő aequusok ellen. Cincinnatus teljesítette kötelességét és földjét otthagyva élet és halál uraként a támadást visszaverte. Munkáját rövid idő alatt elvégezve, diktátori „megbízását”
gondolkodás nélkül visszaadta, és visszatért földjére az eke szarvához. Így is ábrázolják a történelem egyetlen szépemlékű diktátorát a köztéri szobrokon.
Cincinnatus a kötelességtudat, a haza iránti hűség és a polgári öntudat
jelképe lett!

    A sors fintora, hogy nem csak társaságot, de várost is neveztek el Cincinnatusról – az Ohio államban fekvő Cincinnatit – mely várost a 19. században az Amerikában legjelentősebbé vált sertéskereskedelme miatt a jellemző, de talán kevésbé jól hangzó Porkopolisnak is hívtak... Szegény Cincinnatus! Szegény Amerika!

Másréti Kató Zoltán