Engesztelés vagy megváltás?
Talán furcsa kérdés, de felteszem: Jézus Krisztus kereszthalála lényegi célját tekintve vajon engesztelés vagy megváltás volt? És rögtön meg is válaszolom, bár még a kérdés sem biztos, hogy érthető: természetesen mindkettő. Pál ezt írja a rómaiaknak: „Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság (ἀπολύτρωσις) által. Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul (ἱλαστήριον) az ő vére által azoknak, akik hisznek.” (Róm 3,24-25) Itt nem csupán egyetlen levélen, de egyetlen mondaton belül olvassuk Krisztus halálával kapcsolatban, hogy az megváltás (váltság) és engesztelés, tehát mindkettő. A két kifejezést különböző formákban máshol is bőségesen megtaláljuk az Újszövetség lapjain, nem egyedi esetről van szó. De miért merül fel egyáltalán a kérdés, hogy válasszunk a két cél – a megváltás és az engesztelés – közül?
Az ok az, hogy az engesztelő áldozat magvában meghúzódó isteni harag idegenné és taszítóvá vált a mai terapeutisztikus kultúrák számára. A megváltás gondolata viszonylag könnyen érthető, hiszen a szabadulás és a szabadítás eszközeként kifizetett váltságdíj ismerős és pozitív csengésű fogalmak. Egy ember fogságból való megváltása kulturálisan ma is értelmezhető, és ha Krisztus ezt tette a kereszten, az nem igényel nagyon mély indoklást. Az engesztelés azonban haragot feltételez, ráadásul Isten részéről, így a harag lecsillapítására irányuló áldozat inkább valamiféle ősi, primitív kultusz lenyomataként hat, amelytől jobb mihamarabb megszabadulni. Kortárs teológiai környezetben ezért tevődött át a hangsúly az engesztelésről a megváltásra, gyakran akár az előbbi ellenpontjaként is.
Azonban ahogy a fenti igében is látjuk, a két koncepció egyáltalán nem áll szemben egymással, sőt, valójában feltételezik egymást. A megváltás metaforája a rabságra utal, amelyből Isten kivált bennünket Jézus Krisztus által. A szóban forgó rabság a Sátán, a bűn és a halál szolgasága (ApCsel 26,18; Kol 2,13-15; Zsid 2,14-15). Krisztus azért halt meg, hogy megváltson bennünket ebből az állapotból. Ebben az értelemben a vére (vagyis az értünk adott élete) a váltságdíj (Róm 3,24). Azzal, hogy Jézus kifizette ezt a váltságdíjat, megnyílt előttünk a szabadulás útja (Gal 1,4). A Sátán elveszítette felettünk az uralom jogát, kijöhetünk a világosságra, Isten fiainak dicsőséges szabadságára (Kol 1,14). Megtörik felettünk a sötétség ereje, a bűn hatalma, és az evangélium által világosságra kerül az elmúlhatatlan élet (2Tim 1,10).
De hogy kapcsolódik ehhez az engesztelés, és miért van szükség egy külön fogalomra a megváltás mellett? A kapocs a bűn. A bűn miatt jött be ugyanis a világba az emberi halál (1Móz 3; Róm 5,12.17), a Sátán pedig a halál által uralkodik az embereken (Zsid 2,14-15). A Sátán egyetlen jogalapja, hogy az emberen hatalma legyen, az ember Istennel szembeni engedetlensége és az emiatt rajta lévő isteni harag (Jn 3,36). Amíg ez a harag nincs kiengesztelve, addig az ember a bűn – és ebből következően a halál és a Sátán – uralma alatt lesz (Ef 2,1-2). Isten azonban „szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért” (1Jn 4,10). Az engesztelés Istennek szól, mint jó illatú áldozat (Ef 5,2), és Isten adja, aki ellen vétkeztünk. Luther helyesen mondta, hogy ha Isten szeretetéből valamit is meg akarunk érteni, meg kell állnunk e rejtély előtt: szabadulásunkért önmagát vádolja! Sőt, bünteti. Már a mózesi szövetségben is Isten adta a vért az oltárra engesztelésül (3Móz 17,11), de az evangélium által jött világosságra a megdöbbentő igazság, hogy ez a vér valójában az emberré lett Isten vére (ApCsel 20,28). „Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.” (Kol 1,19-20)
Nem kell tehát választanunk megváltás és engesztelés között, és nem is szabad. A kettő szétválasztása magát az evangéliumot roncsolja annak legbelső magjánál. Az apostolok által hirdetett evangélium szerint Isten azért adta Fiát engesztelő áldozatul, hogy a bűn miatti haragját irántunk való szeretetből kiengesztelje, és ezáltal megszabadítson bennünket a bűn, a halál és a Sátán hatalmából. Ezt az isteni áldozatvállalást ünnepeljük minden Nagypénteken, illetve minden alkalommal, amikor a szentek közösségében megtörjük a kenyeret, hogy Krisztus halálára emlékezzünk (1Kor 11,26).
Szabados Ádám
