Epidémia, pandémia, vakcina

A történelem során időről-időre bekövetkező pusztító – néha egész országrészeket kiirtó – járványok (epidémia) jól dokumentáltak. A tizennegyedik században a pusztító észak-olasz pestisjárvány érdekes irodalmi illusztrációja Boccaccio Dekameronjának kerettörténete a baj elöl Firenzéből a hegyekbe menekült tíz fiatal, akik egymás szórakoztatására pikáns történeteket meséltek. A kolera és pestis a harmincéves háború alatt valószínűleg több emberéletet kö-vetelt mint a harci cselekmények. Rendkívüli pusztítást végzett a 19. század eleji koleraepidémia és az 1918–19-es „spanyolnátha” is. Ez utóbbi halálos áldozatait kb. 50 millióban adják meg, ami lényegesen több, mint a háborúban elesettek száma. Európa városaiban most is tö-megével találunk pestisoszlopokat a korabeli félelem dokumentumaiként.

Arra korán rájöttek, hogy a betegekkel való érintkezés az egészségesek megbetegedését vonja maga után, úgyhogy már kezdettől fogva igyekeztek a betegeket elkülöníteni, pl. a Velencébe érkező hajók legénységét 40 napig tartották a várostól távol, innen a karantén kifejezés. Voltak az elkülönítésnek igen kegyetlen módjai is pl. várak kútjaiba leeresztették a fertőzötteket, a lelkiismeret megnyugtatására némi kenyeret és vizet helyezve melléjük, egyébként a biztos halálnak kiszolgáltatva őket. Ezeken túl azonban évszázadokon keresztül semmi racionális intézkedés nem történt. Mígnem a 18. század utolsó éveiben egy angol orvos Edward Jenner a himlő megelőzésére himlőben megbetegedett tehenek bőrének hólyagváladékát kaparta egészségesek bőrébe, abból kiindulva, hogy a tapasztalatok szerint a tehénhimlő emberben csak enyhe lefolyású betegséget okoz. Attól kezdve beszélhetünk az első sikeres preventív oltásról, mert bizonyítást nyert, hogy az így beoltott egyének nem betegszenek meg a veszélyes emberi him-lőben vagyis „immunisak” lesznek. (A ma is használt vakcina szavunk a latin vacca = tehén szóból ered).

Utána majd egy évszázadot kellett várni míg a 19. század végén két zseniális – de egymással meglehetősen ellenséges viszonyban lévő tudós, a német Robert Koch és a francia Luis Pasteur kimutatták, hogy a fertőző betegségek egy részét mikroszkopikus élőlények, baktériumok okozzák, melyek tenyészthetők, kenetben festhetők, hő által és bizonyos kemikáliákkal elpusztítha-tók. Ettől az időponttól datálódik a bakteriológia és tágabb értelemben a mikrobiológia, mint tudomány. Náluk kezdődtek azok a kísérletek is, melyek a legyengített vagy elölt kórokozók emberi testbe juttatásával a szervezet fertőzéssel szembeni védekezését „trenírozták”. Természetesen akkor még az immunrendszerről, ennek bonyolult működéséről semmit sem tudtak, minthogy a gének felfedezéséig is várni kellett 1950-ig. A 20. század elején találtak magyarázatot arra a kérdésre, hogy bizonyos egyértelműen fertőző betegségeknél, melyek egy része súlyos járványokat is okozott, a legrafináltabb bakte-riológiai módszerekkel sem találtak kórokozót. Miután a betegek váladékainak baktériumokat nem tartalmazó szűrlete másokat megbetegített, nyilvánvalóvá lett, hogy egy mikroszkóppal nem látható rendkívül kicsi agens a „vírus” a kórokozó. Később az elektronmikroszkóp felfedezése lehetővé tette ezek megfigyelését is.

Az antibiotikumok harmincas évekbeli felfe-dezése után, amikor is a bakteriális betegségek többnyire gyógyíthatóvá váltak, a legveszélyesebb kezelhetetlen és ezért gyakran halálos fertőző betegségek vírusbetegségek lettek. Így van ez a mai napig annak ellenére, hogy a drama-tikusan növekvő bakteriális rezisztencia újabb és újabb antibiotikumok alkalmazását teszi szükségessé. E vírusbetegségek sorában – csak a legismertebbeket említve – a sárgaláz, ebola, influenza különböző változatai, madárinfluen-za, „Schweinegrippe”, AIDS és most a hatvanas évek óta ismert és eddig csak enyhe lefolyású „megfázásos” betegséget okozó koronavírus egy agresszív mutánsa, az „új típusú koronavírus” a Covid 19.Ha a modern orvostudomány utolsó 120 évé-nek eredményeit vizsgáljuk, arra a következte-tésre kell jutnunk, hogy a legsikeresebb része valószínűleg nem a kuratív medicina, a már kialakult betegségek kezelése, hanem a betegség kialakulásának megelőzése, a preventív medicina. Bár igen sok betegség gyógyítására vagy kezelésére van ma mód és a fájdalmak, szenvedések enyhítésére is, ezek kialakulásá-nak megakadályozása nagyobb mértékben járult hozzá a várható életkor radikális kitolódásához világszerte. Gondoljunk bele, hogy a nem túl régi időben még rettegett kórok, mint a himlő, a torokgyík, tetanusz, gyermekbénulás gyakorla-tilag megszűnt. A fertőző májgyulladás több for-mája, a méhnyakrák, a súlyos szövődményekkel járó gyermekbetegségek, mint a szamárköhögés, fertőző bakteriális agyhártyagyulladás, a víru-sos agyhártyagyulladás – a felsorolást lehetne folytatni – lényegesen csökkent. Ezek az ered-mények egyértelműen a védőoltások következményei. Ehhez csak egy adalék: a múlt század súlyos gyermekbénulásai ellen az 50-es években kifejlesztették a Sabin vakcinát. Az NDK-beli be-vezetése 1960-ban történt. Németország nyugati felén sok vita után csak 1962-ben kezdték meg az oltást. Ennek következtében itt a köztes időben évente több ezer megbetegedés következett be, több száz halállal, illetve életre megnyomorodott emberekkel. Ezalatt a kelet-német területen 10 alatti volt az incidencia. Érthető módon a szub-jektív megélés csalóka: ha egy súlyos betegséget meggyógyítottak – különösképpen, ha ez ope-rációval történt – az ember megkönnyebbült, boldog, hálás, de az el nem szenvedett esetleg halálos betegséget nyilván nem vesszük észre.

Az immáron 14. hónapja tartó koronavírus-járvány egyedülálló sok szempontból. Egyrészt a globalizációval együtt járó rendkívül gyors elterjedése és pandémiává (világjárvánnyá) válása, az a rendkívüli tömeges érdeklődés és laikus véleménynyilvánítás, ami megint a modern kommunikáció következménye, másrészt a világméretű többé kevésbé összehangolt szigorú intézkedéssorozat. A leglényegesebb kü-lönbség az eddigi nagy járványokkal szemben mégis az oltóanyagok rendkívül gyors kifejlesztése különböző országokban. Ha nehezményezzük is, hogy majd egy év telt el az első oltások megkezdéséig, nem beszélve a piaci érdekek időnkénti előtérbe helyezéséről, az oltás körüli szervezési káoszról, meg a politikai jellegű nézeteltérésekről, tudnunk kell, hogy egy vakcina kifejlesztése eddig legalább egy évtizedet vett igénybe. Lényeges különbség még a tudomány szempontjából a vakcina kialakításának tudományos technológiája. A klasszikus és már fentebb idézett módszer, hogy a kórokozó elölt vagy gyengített változatát juttatták be a szervezetbe, az adaptív immunrendszer aktiválására és így a jövőbeli igazi fertőzés leküzdésére. A forradalmi újítás, hogy most egy, a múlt század 90-es éveiben kísérletileg kifejlesztett módszerrel nem a kórokozót, nem is ennek külső fehérjeburkát juttatják a testbe. Egy, a genetikus rendszerhez köthető nagy molekula az mRNS (küldönc vagy messenger ribonukleinsav) behatol a sejtplazmába és információs rendszere révén átveszi a gazdasejt fehérjeszintézisének irányítását, „legyártva” ily módon a koronavírus külső burkának „tüskefehérjéjét”. Ezt aztán az immunrendszer észleli és az ismert módon be-indítja a védekezési folyamatot. Ez a szellemes megoldás lényegesen hozzájárult a vakcinák előállításának felgyorsításához is.

Az Európában szerepet játszó oltóanyagok kö-zül a legtöbb ilyen, vagy kissé módosítottan ezt a módszert követi. A Biontech/Pfizer és a Moderna csupán mRNS-t juttat be a szervezetbe, míg az AstraZeneca és az orosz Sputnyik egy emberre nem veszélyes vírust használ transzportőrként ennek bejuttatására. Ezek az ún. vektor vakcinák. Egyedül a kínai Sinovac dolgozik a klasszikus módszerrel: elölt vírust juttat a szervezetbe.

A részben vagy egészében különböző techni-kák ellenére úgy tűnik, az összes használt oltó-anyag a hatást és a mellékhatásokat tekintve, jól összemérhető. Mindegyik 80–90 %-ban csök-kenti a fertőzés kockázatát és ami még fontosabb, a súlyos kórlefolyást és a halálozás valószínűsé-gét 1% alá csökkenti. A mellékhatások tekintetében meg kell jegyezni, hogy véleményem szerint hibás volt a kezdeti hivatalos kommunikáció, ami azt a tévhitet keltette, hogy az oltásoknak áldásos hatásaival szemben semmilyen mellék-hatása sincs. Mindenki tapasztalta, hogy még a recept nélkül kapható gyógyszerek mellé is használati utasítást csomagolnak, amely a lehet-séges mellékhatások hosszú listáját tartalmaz-za, melyek közül nem egy súlyos komplikáció.

Nincs ez másként az oltásoknál sem, azzal a különbséggel, hogy a potenciális veszélyezettség foka nagyságrendekkel csekélyebb. Ha a várható hatást – a súlyos fertőzés megakadályozását – összemérjük a ritka és többnyire csekély mel-lékhatásokkal, megállapíthatjuk, hogy az oltás folyamata az orvostudomány „sikerágazata”, mely tízmilliók életét mentette meg.

dr. Bartos Dénes belgyógyász