HA NYÁR, AKKOR HURRIKÁN

Emlékezés Katrinára

   Amerika déli államaiban és keleti partján június1-től kezdődik a hurrikán szezon, a nyugati parton pedig az eddig szokatlan felmelegedés miatt az erdőtüzek (jelenleg 62) tombolnak szintén már júniustól. A Midwesten, Amerika közepén sincs nyugalom, ott a tornádók elől kell menedékbe vonulni a koranyári viharokban.

   1990-től 15 éven át több hurrikán is megviselte idegeinket, az Andrew, George, Frances, Juan, Lilly és Ivan nevezetűek mind elkerülték a városunkat, New Orleanst. Felsorolni is nehéz, nemhogy átélni, hogy ilyenkor benzinért, élelmiszerért, vízért, elemlámpákért, ablakokat betakaró farost-lemezekért kell sorban állni. A felkészülés azért fontos, mert ezek a hurrikánok, ha nem is csaptak be, de olyan esőket hoztak, hogy napokra megszűnt az áramszolgáltatás, a közlekedés leállt, az alacsonyan fekvő utcákat, házakat elöntötte a víz. Hurrikán előtt a város lakói bedeszkázzák az ablakokat, és elmenekülnek, ami szintén nehéz feladat, hiszen a várost víz veszi körbe, csak három úton lehet északra kimenekülni a Pontchartrain (a magyar tenger hatszorosa) tavat átszelő 40 km hosszú cölöphídon keresztül.

   A 2005-ben váratlanul a szezon első estéjén az egyes erősségű Cindy csapott le ránk, sok szép fát kidöntött, és két napra megállt az élet. Intő jelek voltak bőven, de mégis elhessegettük a gondolatát annak, hogy hátha nem lesz mindig szerencsénk, és egyszer hozzánk vág be a nagyobb hurrikán. Ez a sejtésünk 2005 augusztus végén be is igazolódott.

   Már egy héttel a megérkezése előtt tudtunk Katrina hurrikánról, de hogy merre fog tartani, azt csak három nappal korábban lehetett sejteni.

   Megint sorbaállás, megint menekülés. Ez alkalommal azonban kötelező volt a város elhagyása, ezt egy nappal a becsapódás előtt jelentette be a polgármester; tehát mi is elindultunk.

   A korábban indulók Houstonba nyugat felé menekültek, mi északnak indultunk, ott találtunk még szabad szállodai szobát 320 kilométerre, a történelmi Vicksburgban, de épp a hurrikán irányában. Az evakuációs utat amerikai módra, ahogy azt kell, úgy szervezték meg. Minden út észak felé vezetett. A fegyelmezett sorok lassú vonulásában volt valami impozáns, de egyben félelmetes.

   A helybeliek, Mississippi államban a sztráda feletti hidakról lepedőket lengettek nekünk ezzel a felirattal: May God bless you and keep you safe, (Isten áldjon és óvjon meg). Milliós lehetett a mekkai zarándoklatra emlékeztető tömeg, hiszen nemcsak New Orleansból és környékéről menekültünk, hanem Mississippi és Alabama tengerparti részéről is. Pihenőre nem gondolhattunk, megállás nélkül lassú sorokban tíz óra volt az út.

   A Florida nagyságú Katrina hurrikán óriási volt, Mississippi államban csapott le, de a kb.60 km-re lévő New Orleansban is még hármas erősségű volt, mely a város keleti szegélyét kapta el, tetőket vitt le, károkat okozott. Az igazi baj csak később jött. A városban, amely a tengerszint alatt fekszik, kiszakadtak az esővíz levezető csatornák, ezáltal a Mexikói öböl vize elárasztotta New Orleans területének 80 százalékát. Csak az eredeti régi városrész maradt épen.

   A hurrikán viszont egy nap múlva utolért bennünket Vicksburg, MS-ben áramkimaradást okozva és gyönyörű, öreg tölgyfákat döntve ki. A következő állomásunk meg Lake Bruin volt, ahol a sok áramkimaradás miatt kigyulladt a motel, ahol laktunk. Igy onnan is el kellett mennünk.

   Telefonösszeköttetés és áram nélkül nem tudtuk kivel, mi történt és mi lett New Orleansban a házunkkal, három nap múlva sikerült rokonoknak felhívni bennünket, ők látták szatelit képekből, hogy házunknak a teteje van csak kint a vízből. Egy hétig tartott míg feljutottunk hozzájuk New Jerseybe, volt, hogy késő éjjelig mentünk, mire szállodát találtunk; benzinért és ételért hosszú sorok álltak. Kis kannákban benzint vittünk magunkkal – ha visszagondolok rá, ma is ráz a hideg.

   Ugyan kötelező volt elhagyni a várost, de ezt sajnos sokan nem vették figyelembe, a következménye ennek 1700 halott volt, többségükben idős emberek.

   120 ezer családnak nem volt autója, viszont 200 ezer autó elsüllyedt az árvízben.

   A halottak száma tovább emelkedett, arról nem is beszélve, hogy amikor visszaértünk a városba, a sok penész, a tönkrement hűtőgépek, a parkokban hegymagasságú szemétdombok és a vízbe került mérgező anyagok betegségeket okoztak: tüdőgyulladás, stressz, szívaritmia, penészmérgezés, és ez legalább megduplázta a halottak számát; és az öngyilkosság sem volt ritka.

   A balesetek többsége az újrakezdésnél van, áramütés, kidőlt fák, a láncfűrészek avatatlan kezelése; a beindított generátorok és gáztűzhelyek tüzet okozhatnak.

   A halottak között volt egy magyar filmrendező, Stevenson Palfi. A New York Times is megemlékezett róla, öngyilkos lett, mert mindene és minden munkája elveszett. Pár év múlva Three Pianoplayers Rarely Ever Play Together c. filmjét restaurálni tudták, amelyben három New Orléans-i híres jazz zongorista közös koncertjét láthattuk: “Tuts” Washington (1907-1984), Professor Longhair (1918-1980) és Allen Toussaint (1938-2015) játszik együtt.

   Leírhatatlan, milyen volt megérkezni a sárral teli penészes lakásba, ahol semmi, de semmi nem volt a helyén. A házunkban 2 méteres magasságot is elért a beáramló szennyvíz, melyet 4 hét múlva nemzetközi segítséggel lecsapoltak. Kórházak, egyetemek, koncerttermek és színházak mind víz alatt álltak.

   Az első hűtőszekrény szállítmány januárban érkezett meg, bútorért a 7 órára fekvő Houstonba kellett autózni. November, december hónapokban az Üdvhadsereg rizses húsán és a férjem kórházának konyháján éltünk, de osztogattak MRE-t (meals ready to eat) ezek olyan vízhatlan barna zacskók, amiket az amerikai katonák kapnak a sivatagban, nyitáskor magától felmelegszenek. Minden volt bennük, még sütemény is.

   Az első hálaadási vacsorát november végén egy olyan családnál ünnepeltük, ahol csak 11 cm esővíz áztatta el a házat, az asztalból és a székekből levágták az elkorhadt részt, a falakat pedig kiszedték; felejthetetlen élmény, az estét azzal töltöttük, hogy mindenki elmesélte, hogyan segítettek nekik ismerősök és ismeretlenek, kinek milyen életre szóló jó emléke maradt a Katrina után.

   Nyugdíjba vonulásunk után mi, ahogy velünk egyidős barátaink is, elköltöztünk New Orleansból, abból a városból, ahol az építészet, a gyönyörű sugárutak, a buja növényzet, a tölgyfák, a gasztronómia, a kreol, a francia és a spanyol kultúra kavalkádja nem hasonlítható semmilyen más amerikai városra.

Bika Julianna, USA