Háborúval határos az egész világ

Vlagyimir Putyin ukrajnai agressziója nem csak az egész világrendet fogja megváltoztatni, hanem a nyugati világ szerkezetét is. Fordított kondicionalitás? Inkább a valóság tükörképe.

Mire ez a Bécsi Napló eljut az olvasókhoz, vége felé közeledik egy izgalmas, minden oldalon taktikai húzásokkal tarkított időszak, amelyben Magyarország (és Törökország) megkérdőjelezte az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (angol rövidítése: NATO) Észak-európai bővítését. A többi NATO-tagállamhoz képest nagy késéssel, március 27-én szavazta meg az Országgyűlés Finnország tagságát, és még mindig függőben van Svédország belépésének a ratifikációja. Mindkét eddig semleges északi ország az orosz agresszió benyomása alatt kérvényezte a NATO-felvételt. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert Putyin nagyon szeretné úgy beállítani a dolgot, mintha ő lenne az áldozat.

Kína – az egyetlen hatalom, amely képes lenne befolyásolni az orosz diktátort – éppen most bizonyította Hszi Csin-ping elnök moszkvai látogatásával, hogy támogatja az agresszort, de nem hajlandó olyan messzemenő együttműködésre, mint Putyin szeretné. Utóbbi rögtön meg is fordította a dolgot és nem teljesülő kívánságából szemrehányást barkácsolt az Egyesült Államok címére. „Oroszország és Kína nem hoz létre katonai szövetséget, és senkit sem fenyeget, a Nyugat viszont új, globális tengelyeket alakít ki“ – állította Putyin a Rosszija 1 televízióban. Utána közelebb merészkedett a saját valóságához: „Van közöttünk haditechnikai együttműködés (Kínával), nem titkoljuk. … Katonai együttműködés is van közöttünk, gyakorlatokat tartunk. ... Mindezt folytatjuk, minden átlátható, de ez nem katonai szövetség“ – fogalmazott Putyin. Természetesen megmagyarázta, mit ért a Nyugat „új tengelyein“. Azok szerinte hasonlóan épülnek, ahogy azt „Németország és Olaszország fasiszta rezsimje, illetve a militarista Japán“ tette a 30-as években. A „globális NATO“ létrehozására irányuló törekvésekbe Új-Zélandot, Ausztráliát és Dél-Koreát is be akarják vonni, állítja Putyin.

Az orosz diktátor leggyakrabban hangoztatott motivációját mellékesen Magyarországon sem fogadja el mindenki. Marton Péter, a Budapesti Corvinus Egyetem docense a Mandiner podcast-adásában megfordította Putyin “veszélyeztetettségi” magyarázatát: „Mi lett volna, ha a NATO adott volna olyan jelzéseket, hogy amennyiben Belaruszt Oroszország szorosabban a szövetségi rendszerébe vonja, azt mi nem tartjuk elfogadhatónak, mert milyen az, hogy az orosz szövetségi rendszer közelebb jön a NATO határaihoz!? És akkor háborút indíthatok Belarusz ellen, Nyugat-Belaruszt kikanyarítjuk Belaruszból?“ A külpolitikai szakértő szerint „az az orosz narratíva, hogy a Nyugat a Szovjetunió felbomlása után ígéretet tett arra, hogy a NATO nem bővít keletre az orosz befolyási övezet kárára, de ezt megszegte, nagyon gyenge ténybeli alapokon áll“. Marton Péter a konfliktust abban látja, „hogy Oroszország bejelenti, ő nem fogadja el, hogy más országok azt csinálnak, amit akarnak… Azt nem a Nyugat generálja, az van tőle függetlenül.“ Az egyetemi docens szerint „a NATO abban jelent akadályt Oroszország számára, hogy a ,Közel-Külföldjüknek‘ tekintett befolyási övezetükben mit tudnak megtenni.”

Nézzük csak közelebbről, mit jelent az eddig amerikai védelmi ernyő alatt élő Európa részére a szomszédok háborúja. Ausztria (passzív) és Magyarország (békekövetelésekkel) fontos mellékszereplői annak a drámának, mely után semmi nem lesz olyan, amilyen a Szovjetunió feloszlatása óta több mint harminc évig volt: unipoláris világ az Egyesült Államok jóvoltából. A világ persze az utóbbi években már úgysem volt „uni“, mert Kína (és gazdasági-technológiai területen India) fokozatosan feloldotta, aláásta az észak-amerikai hegemóniát.

De a háború mindent fejtetőre állít. Mind a 30 NATO-tagország elkezd fegyverkezni – olyannyira, hogy a német kormány nagyméretű fegyvergyártással bízta meg a Rheinmetall céget, amely Magyarországon is érdekelt. Az eddig semleges Finnországnak és Svédországnak, valamint a továbbra is semleges Svájcnak mindig is magasabbak voltak a védelmi kiadásaik.

Nem érdemes túl részletesen visszanézni a legutóbbi hónapok magyar taktikázására, mert nem éppen stratégiai tudatosságra vallanak az akciók. Kövér László például március elején a Hír TV adásában még arról beszélt, hogy a NATO-bővítés „az ukrajnai háború eszkalációját növeli“. Ezen kívül tévesen arról beszélt, hogy „a NATO-nak eddig Oroszországgal gyakorlatilag nem volt határa, most Finnország csatlakozásával 1340 kilométernyi közvetlen szárazföldi határ jön létre." Csak pontosításként: öt eddigi NATO-tagállam összesen ugyanilyen nagyságrendben határos Oroszországgal.

Kövér László három hét alatt „megfordult”, ami Finnországot és Svédországot illeti. Egy Izland-látogatáson „erkölcsi kötelezettségnek” nevezte a két ország elfogadását. „A finn csatlakozás magyar parlamenti ratifikálására március 27-én sor került, Svédországé pedig a közeljövőben megvalósul, de nem Magyarország lesz az utolsó a sorban”, ígérte a házelnök, pedig akkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy mire szavaznak a képviselők. Márciusban ugyanis egy Fidesz-delegáció információs túrán tartózkodott az északi országokban, hogy kitudakolja, azok megérdemlik-e a NATO-felvételt…

Két másik fejlemény is az atlanti szövetséggel függ össze. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár áprilisban a magyar ellenkezés ellenére is összehívta a NATO-Ukrajna bizottság miniszteri szintű ülését. Sokan úgy értelmezik ezt a lépést, hogy Stoltenberg megelégelte az Orbán-kormány politikáját, amely kisebbségvédelmi kérdésektől tette függővé az ukrán NATO-integráció támogatását. Az ukrajnai nyelvtörvénynek – ami miatt bojkottálja Magyarország az üléseket – tényleg nincs köze egy háborúban álló állam biztonságpolitikai érdekeihez. Stoltenberg megígérte, hogy a NATO júliusi litvániai csúcstalálkozóján – ahova Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt is meghívták – „Magyarország kisebbségi aggályait is megvitatják”.

Stoltenberg a következő hónapokban egy másik témában sem panaszkodhat túl kevés munkára. A norvég politikus, aki minden bizonnyal ősszel átadja a főtitkári tisztséget, júliusig megállapodásra akar jutni a védelmi kiadások mértékéről. A 2014 óta érvényben lévő célkitűzés szerint a NATO-tagországoknak 2024-ig közelíteni kell védelmi kiadásaikat a bruttó nemzeti termék (GDP) két százalékához. Stoltenberg nagy fába vágta a fejszéjét: Szeretné ezt az “önkéntes” célt kötelességre váltani. Ha ez sikerül, akkor a 64 éves kétszeres norvég miniszterelnök joggal vonulhat nyugdíjba.

Hogy ezt a sikert megköszöni-e majd Vlagyimir Putyinnak?

Martos Péter