Hogy a hétköznapok is ünnepek lehessenek 

A Karácsony, amire készülünk, elsősorban családi ünnep, de az egyéni szempontokon és dimenzión túl érdemes közösségre ható vonatkozásaira is reflektálni. Ezért innen indítok, mert érdemes egységben látni magunkat a közösséggel, a földi közösséggel és azokból is azokkal, akik nem a földön élnek, de hozzánk tartoznak (elhunytjaink), illetve akikhez mi tartozhatunk a meghívás által szentjeink és példakép Elődeink.

Jeremiás próféta még az ószövetségi várakozás, a történelmi Advent idején így ír: „Hallgassatok Uratok, Istenetek szavára, és akkor ő visszavonja sújtó kezét rólatok.” Jer 26, 13

Neki és általa pedig így válaszolt az Úr: „Ha visszatérsz hozzám, engedlek visszatérni, és színem előtt állhatsz; és ha előhozod az értékest az értéktelenből, akkor mintegy az én szám leszel. Nekik kell hozzád visszatérniük, te ne térj az ő útjukra semmiképp!” Jer 15, 19

Fontos éppen a jelenlegi sanyarú állapotunkban a szeretetről és a jóságról beszélni. Tulajdonképpen az egész Karácsony, de már Advent is erről szólna.

Sőt, úgy kellene telnie ennek az időnek, amikor az ideálisra vonatkozó vágyainknak utána megyünk, hogy aztán egész évre kitartson az öröme…Sokszor pedig az ünnepet sem ez jellemzi.

Pedig azért kaptuk a Karácsonyt, magát Jézust, hogy sikerüljön jónak lenni, szeretni, jól szeretni…

Az egyik véglet, hogy mindenki jó… mindenki azt tesz, amit akar, ami neki – éppen – tetszik, nem tudunk hibázni, nincs felelősség, nincs bűn. Persze, ez is a szokásos kettős mércével mérve, ki-ki magát mentegetve, másokat megítélve, alkalmasint megbélyegezve.

A másik a keserű tapasztalat, hogy bár mindenki a jóra törekszik, a szeretetre hivatkozik, mégis annyi minden nem elég jó, rossz, elviselhetetlen… lelki beállítottság és olykor pillanatnyi hangulat kérdése, ki hogyan ítéli meg a jelenkori helyzetét. Innen csak egy lépés a leegyszerűsített másik véglet: mindenki rossz, mindenki egyformán bűnös. A helyzet ennél összetettebb – mondjam, ne mondjam?

A prófétákat fel szokták osztani két kategóriára: ítélet és üdvösség-próféták. Általában keveredik is…

Ki jó ember, aki kritikus, és szól, ha valami rossz, vagy az udvarias, „polite”, aki mindenre bólogat, mindenkinek mindenre igent mond? És ki az igazabb, reálisabb, főként, ki a hasznosabb??

Szerintem mondani kell… Egy új időszak: új egyházi év, Advent, Karácsony, majd az Újév jó alkalom lehet a változásra. Az igazi ajándék, Isten minket alakító kegyelmének elfogadására. Egyénileg és közösségileg. A kettőnek erős egymást erősítő hatása van.

„Mint tükröd vagyok leghűbb barátod” – írja Weöres Sándor. A képért, amit mutat, nem a tükör a hibás, és nem is az, aki a tükröt tartja.

„Akit azzal bíztak meg, hogy az egész közösségre legyen gondja, az úgy viselkedjék, mint aki annak minden tagjáért felelős.” Nagy Szent Vazul (Szabályzat)

„Még a szövet sem szívja magába oly gyorsan a festéket, a közeli tárgy sem a másik bűzét vagy illatát, az ártalmas gőzök sem szállnak fel oly könnyen a légbe, és a párák sem kerülnek oly gyorsan kapcsolatba az élőlényekkel a levegő közvetítésével, ami járvány és így is nevezik, ahogyan mindenekelőtt az elöljáró gonoszsága szokta elárasztani az alattvalót, és sokkal gyorsabban, mint az azzal ellentétes erény. […] A jó megszerzése ritka és nehéz annak ellenére, hogy annyi minden vonz hozzá és ösztönöz rá.” írja Nazianzoszi Szent Gergely (Számadás/Apológia 18.)

Kemény mondatok ezek. Érvényes nem csak az államilag kirendelt, vagy megválasztott vezetőkre, hanem mindazokra, akik egy közösség életében kiemelt helyzetben vannak, felelősségük van valamire, azaz felelősek valamiért, végső soron valakiért, valakikért. Ugyanakkor mindannyiunknak szól ez, hiszen felelősek vagyunk egymásért…

Nem általános szeretetről van szó, valami elméletről, vagy filozófiai kategóriáról, hanem a konkrét, személyes, áldozatos szeretetről.

Jézus, Aki a világba jött a Próféta, üdvösségre, tökéletes boldogságra hív és vezet, de beszél az ítéletről is…: ítélet és üdvösség-próféta egyszerre. Ő nem csak egyszerűen a jelenben beszél a jövőről, azaz jövendöl, hanem képes a jelent megváltoztatni. Az én jelenemet… az én életemet, engem…

A Megváltás műve nem a múltban zajlik, hanem a mindenkori jelenben. És nem csak performatív, azaz a kimondással egy időben a cselekvést is végrehajtó, hanem transzformatív, átalakító jellege van.

Az egyházatyák évszázadok óta élő és érzelmi, azaz szeretet kapcsolatra hívnak. Hangsúlyozzák, hogy nem elég az értelmi megközelítés, a megváltás személyes.

Akkor alakít engem, ha belemegyek ebbe a szeretetkapcsolatba. Aránytalanul, de mégis a kölcsönösség alapján.

November során a napi imában az Egyház így könyörög: „hatolj be érzéseink világába Urunk, hogy parancsaid világosságánál járva, mindig téged kövessünk, mint vezérünket és fejedelmünket.”

Szabadon engedelmeskedni csak örömmel és szeretetben, szeretetből lehet…

Ne féljünk szeretni azt, aki szeret minket, és akkor talán sikerül majd azt is szeretni, aki nem szeret minket, más véleményen van, vagy akár ellenséges velünk. Így változhatna, változna a világ, legalábbis köreinkben, közös ügyeinkben.

Jézust és magát Istent is az emberiség, és a konkrét személyek – ne szépítgessük a dolgokat és ne keressünk mentséget – megpróbálják redukálni. A saját elképzeléseik, képzelőerejük, érzéseik szintjére lehúzni. Evvel csak ők veszíthetnek. Isten változhatatlan, „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13, 8)

Ez a korlátozási kísérlet gyakran a szóhasználatban is megnyilvánul.

Karácsonnyal kapcsolatban szokásos elnevezés a Jézuska… De ő a világmindenség Ura és Megváltója. Ha életem Urának akarom elismerni, akkor úgy is kell viszonyuljak Hozzá.

Ha egy nagy királynak gyermeke születik, trónörökös és a pórnép is bemehet hozzá „megnézni a kisdedet”, akkor azért viselkedni kell, nem lehet „ügyülü-bügyülü”-zni, vagy áradozni, hogy „jaj de cuki!”, hanem illő tisztelettel kell irányában lenni.

Középkori dalok tudták ezt szépen megénekelni, gyengéd szeretettel, de kellő tisztelettel/tisztelet megadásával:

A kis Jézus aranyalma, Királynemből Méltóság, Dicsőség Királya, Minden szeretet Fejedelme! Édes Jézus! nagy Úr, erős Király, drága Üdvözítő, ki kevésre becsüli a földi ragyogást!

Jézus is ezt várja, hogy lássuk benne azt, Akivé az időben lett, Aki mindig is volt. Mi, akik ismerjük a teljes „story”-t, az üdvösségtörténetet, csodáljuk meg azt az Érkezőben, készüljünk a vele való találkozásra.

Ez nem papolás, ez és csak ez a Karácsony értelme.

Lehet nevezni fenyőfa ünnepének. a szeretet ünnepének stb., lehet a téli napfordulót látni benne, hogy hosszabbodnak a nappalok, győz a fény, jön a tavasz, majd minden újjáéled… remény, vagy lehet Kellemes Ünnepeket, Seasonal Greetings képeslapokat küldeni…

„Vizsgáljátok meg magatokat, hogy a hitben éltek-e. Tegyétek csak próbára magatokat. Felismeritek-e, hogy bennetek él Jézus Krisztus? Ha nem, akkor nem álltátok ki a próbát.” 2 Kor 13, 5

Befogadni Krisztust. Mint Kisdedet, Aki Felségként érkezett övéi közé, átölelni, mellette virrasztani, aztán a templomban való bemutatáskor Simeonnal örömmel fogadni, és mondani „most már elbocsáthatod Uram szolgádat…”, de még nem, mert még van lehetőséged hallgatni tanítását, majd látni csodáit, és a kereszt mellett is ott állni Máriával és Jánossal, sőt – jó esetben – jobb latorként ott függni a kereszten, szenvedéseinkben mellettünk tudni Jézust, aki azért jött, hogy közel legyen hozzánk, hogy egy legyen velünk.

„Ő nem gyönge veletek szemben, hanem hatalmas köztetek.” 2 Kor 13, 3-4

„Boldog a nép, amely tud ünnepelni” (89. zsoltár), és akinek az ünnepéből élet fakad – mindennapi öröm és tartós szeretet… Újabb Karácsonyt kapunk ajándékba, hogy mindezt megtanuljuk.

Először legyen szép, nem feltétlen kellemes, de áldott, lelki gyümölcsöket termő Adventünk, hogy aztán boldog legyen a Karácsony, és a folytatás, mindaz ami a születésből fakad, egészen a halálig és azon túl…
Áldott, békés ünnepeket kívánok!

Varga János, a Pazmaneum rektora