Hóhegy-túra

 2022. július 10-11.

Kinyitom az ablakot. Három holló játszik előttem a süvítő szélben. Kődarabként zuhannak az elém táruló szakadék mélye felé, aztán az éles szikláktól még éppen biztonságos távolságban lefékeznek és visszarántják magukat a magasba. Élvezik nagy, fekete szárnyaik erejét, minden káröröm nélkül, szabadságtól mámorosan kárognak. Kisebb testű rokonuk, egy csapat alpesi csóka is ott szemtelenkedik körülöttük a hol erősödő, hol gyengülő szélben. Egy hegyibillegető beéri szerényebb élvezettel is: ott illegeti magát a Berghaus am Hochschneeberg menedékház előtti egyik nagy pocsolya szélén.

Elfordítom szemem az alpesi madárvilág e vidám képviselőiről és a távolba nézek. Pillantásom akadálytalanul szárnyalhat ma, nem ütközik nehéz esőfüggönybe, sűrű ködfalakba, mint tegnap ilyenkor, amikor a Salamander-Bahnnal a Hóhegyre megérkeztünk. Felhős-napfoltos tarka idő van most, a teljes Schneebergland-ot belátni és a Fertői-tó víztükre ezüst szalagként csillog a lenyűgöző tájkép hátterében.

Tárt ajtókkal vár a Salamender

Nem ilyen időjárás volt tegnap, amikor Őfelsége, I. Ferenc József császár után pontosan 120 évvel és 22 nappal, a Bécsi Napló szerkesztőiből és barátaiból összeálló tizenhárom tagú csapatunk a fogaskerekű vonattal a Hóhegyre felérkezett. Mindenki annak örül, ha ragyogó napsütésben járhatja a hegyi ösvényeket, így jómagam is, de számomra annak is megvan a varázsa, amikor szitál a köd a hegyen, és az ember csak az orráig, illetve az orra alatt még a szürke ködben is hihetetlen színpompában virító kis alpesi virágokig lát el, majd latin neveket ordít az őt körülálló társainak a sziklaperemeken fütyülő szélben. 

Esőben, szélben...

A tapasztalt hegyrejárók tudják, hogy a hegyi időjárás ingatagabb minden asszonynál és bizonytalanabb még a kutya vacsorájánál is, ilyen morcos időjárásban pedig ne várja senki – mi sem vártuk el magunktól! –, hogy a Berghaustól egyenesen és megállás nélkül a Fischerhüttének vegyük az irányt, amikor éppen útba esik és melegen hívogatja a turistát a Damböckhaus, melybe betértünk mi is, és körülültük a hegyi csárda egyik nagy asztalát.   

                      kenyéren...                            ... és pálinkán                         ebéd a Damböckhaus-ban

Hamar jókedv kerekedett, melynek egyik, ha nem is egyetlen nyilvánvaló oka az asztal közepére helyezett apátújfalusi Jámbor-féle almapálinka volt. Az egyik pincérmenyecske nem sokat kérette magát, mikor tizennégy pálinkáspoharat kértünk tőle, máris hozta, igaz akkor sem szabódott, mikor megtudta, hogy az egyik pohár pálinka őt illeti: egy hajtásra bekapta a pálinkát, mint kutya a legyet. Ez a különbség a hegyi és a nagyvárosi pincérlányok között – a hegyiek javára! Ilyen ígéretes kezdetek után volt, aki sört rendelt, volt, aki teázott, és a csapat jelentős része meg is éhezett. Hozták is gyorsan az „Eintopf”-ot meg a gombócos lencsefőzeléket. Mivel először voltam a Hóhegyen, párommal feltett szándékunk volt, hogy mindenképpen felkapaszkodunk a Fischerhütté-ig – ha esik, ha havaz – ezért nem ettünk, nem söröztünk, ugyanis meggyőződésem, hogy telihassal nem lehet a hegynek nekiindulni, szigorúan csak négy-öt pohárka pálinkát szabad fogyasztani, semmi mást. Ezt a szívmelengető sorozatot toldotta még meg egy pohárka cirbolyafenyővízzel a ház részéről a menedékházas gazda, úgyhogy a legkevésbé sem fáztak azok, akik végül kiléptek a jegesen süvítő szélbe.

Néhányan, akik már sok éve a Hóhegyre járnak, bölcsen a Damböckhaus vendégszerető melegében maradtak, de a Fischerhütte felé elindulók közül is volt, akit hamarosan visszakergetett a fagyos-esős szél.

Akik kitartottunk – vitt az élmény újdonsága és a pálinka! – fel is értünk szerencsésen a Fischerhütte menedékházba, ahol megtudtuk, hogy milyen felségesen ízlik a krémestészta 2049 méteres tengerszint fölötti magasságban.

A köddel és a minket majdnem feldöntő széllel dacolva feltettük kirándulásunkra a koronát: a menedékházból felkapaszkodtunk a 2076 méteren levő csúcskeresztig, a Klosterwappen-ig, néhány fotóval megörökítettük jelenlétünk, aztán gyorsan a völgy felé vettük az irányt, mert a sűrű jégdara sörétje fájdalmasan csipkedte arcunkat. A völgy szélvédettebb ösvényein ismét kiváló lehetőség kínálkozott az alpesi flóra képviselőivel való ismerkedésre, és végül a túravezetőnk a havasi gyopár kolóniát is megmutatta. Csodaszépek voltak a havasi gyopárok!

A menedékházba visszatérve előbb a pihenés, aztán a baráti együttlét órái következtek a vacsoraasztal körül. A kiváló, baráti hangulat mellett itt első kézből megtapasztalhattuk, mennyire igazak a hírek a vendéglátóipar szakács- és pincérhiányát illetően. Az ételre nem panaszkodom, mert elérte egy jobbféle menza színvonalát, de még a pincéreket se szidom. Fiatal, tapasztalatlan és sajnos nyelveket sem igen beszélő fiatal gyerekek, bizonytalan próbálkozásaik ellenére sem volt a kiszolgálás döccenésmentesnek mondható. Majd belejönnek, ha a szakmában maradnak – néhány év alatt.

A reggeli után, a fogaskerekű indulása előtt, még volt idő egy rövid búcsúsétára: megcsodáltuk az Elisabethkirche (Kaiserin Elisabeth Gedächtnisskirche) különleges épületét. A szecessziós stílusú alpesi kápolnában, I. Ferenc József elhunyt felesége, Erzsébet királyné, a havasi gyopárok Sisijének a lelki üdvösségéért imádkozott, 1902-ben.

A hegyről lefelé menet már úgy telítve voltunk élményekkel, hogy nem szállt ki senki a Baumgarten-féle bukta-megállónál – nem úgy, mint felfelé menet! Puchberg am Schneeberg vonatállomásán búcsút vettünk egymástól, és hazaindultunk – akkor még nem tudtuk: gyógyulni. Másnapra, harmadnapra derült csak ki, hogy nagy részünk összeszedte a koronavírust! Minket is utolért az Ischgl-jelenség: a hegyi menedékházak különösen alkalmasak a koronafertőzés megszerzésére. Ezt az élménybeszámolót most én is karanténban ülve-gyógyulgatva írom, és van köztünk olyan, aki a Hóhegy-túra után most használt papírzsebkendőkből épít nem kívánt hóhegyet otthon magának. Amennyire tudom, azért mindannyian tűrhető állapotban vagyunk a csapatból és – habár elmaradhatott volna – senki nem sajnálja a történteket. A Hóhegy varázsa, lenyűgöző szépsége kárpótol minket a későbbi kellemetlenségekért. Jövőre ismét találkozunk a Hóhegyen!

Másréti Kató Zoltán