Kitüntetés a kultúra és az identitás őrzéséért

Hollós Józsefnek, az ausztriai magyarság kultúrájának és identitásának megőrzéséért végzett több évtizedes sokoldalú munkájáért adományozta Novák Katalin a magyar köztársaság elnöke, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét.

Az átadásra ünnepélyes keretek között a bécsi magyar nagykövetségen került sor.

Laudáció

Engedjék meg, hogy egy személyes történettel kezdjem, közel negyven évvel ezelőttről. Abból az időből, amikor még állt a vasfüggöny, Magyarországon az asszonyok a Közért előtt sorban állva várták, hogy a Robur teherautóról lepakolják a banánt, és Marlboro cigarettát is csak az úgynevezett dollárboltokban lehetett kapni. Ekkor kerültem én ki 17 évesen, érettségi előtt álló sihederként Bécsbe. Édesanyám tudta, hogy a nagy váltás után csak akkor fogom megugrani életem első nagyobb megmérettetését, ha segítséget kapok, ezért tanárt keresett nekem. Küldd el a gyereket a Hollós Jocóhoz, tanácsolták neki – így egy szép napon ott álltam a walfischgasse-i lakás patinás fa bejárata előtt, és a tőle ismert nyugodt derűvel ajtót nyitott nekem az az ember, aki négy évtizeddel később már nem tanárom és mentorom, hanem – és erre különösen büszke vagyok – barátom.

Szerettem ott lenni, a bejárat melletti kis dolgozószobában. Jocó a legunalmasabb tananyagot is érdekesre színezte, hallgattam, ahogy magyaráz, nyerítettem, amikor a legváratlanabb pillanatokban, huncutkás mosollyal eleresztett egy poént, és örültem, amikor hatalmas könyvespolcáról néha lekapott egy kötetet, a kezembe nyomta, majd azzal búcsúzott: ezt olvasd el öreg.

Négy évtized sem kevés, de most tekerjük még visszább az idő kerekét, egészen pontosan egy fagyos januári hajnalra 1957-ben. A burgenlandi Apetlontól nem messze harminc fős magyar csapat didergett egy düledező határőrkunyhó mellett – akkor úgy mondták: disszidensek – akik egy szabadabb élet reményében szöktek Ausztriába. Köztük egy 12 éves fiú, akinek vállát nem csak hátizsákjának pántja nyomta, hanem elmúlt 12 évének olyan terhei, amelyek még egy felnőttnek is sok lennének. Hiszen négy évesen kevés híján járásképtelenné tette a gyermekbénulás járvány, utána szüleitől egy időre elszakítva skarlát és szamárköhögés kínozta, tíz évesen elvesztette édesanyját, 56-ban pedig a kórházban, ahol édesapja dolgozott, közelről kényszerült látni a forradalom borzalmait.

Így érkezett meg 1957 elején Hollós József abba a városba, ahol a gut az leiwand, a Freund Hawara, és a selbstvertändlich pedig eh kloar.

Leiwand viszont nem volt az ungargasse-i új otthon, ahol víz és WC a folyosón volt, Hawara-ja, akivel megoszthatta volna gondolatait még egy sem akadt, eh kloar pedig egyáltalán nem volt, hogy ezt a gyereket egyszer sokan fogják tisztelni, és szülőhazája a magyar érdemrend lovagkeresztjével fogja kitüntetni.

Könnyű életet nem hozott a szabad nyugatra érkezés, hiszen család helyett internátusban töltötte serdülő éveit. Viszont ott találkozott két olyan emberrel, aki meghatározta azt, hogy mivé lett. Az egyik könyveket adott a kezébe, a másik hitet és életcélt segített neki találni. Sosem mondta nekem, de talán ez volt az a fordulópont, amikor a fiatal fiú, akit meggyötört a járvány, elvesztette édesanyját és szülőhazáját, úgy döntött, hogy bár tőle addig jobbára csak elvett az élet, ő mégis inkább arra tesz fel mindent, hogy adjon. Adjon feltétel nélkül, mindenkinek, a sokat citált, de a többség által ritkán gyakorolt, valódi felebaráti szeretettel.

Eredetileg orvos szeretett volna lenni, de pedagógus lett, méghozzá nem is akármilyen. Neki nem az internátusban megélt pofon és megszégyenítés volt a nevelői eszköze, hanem a humor és az empátia. Nincs jobb, mint egy mosolygó arcba belenézni – ez volt pedagógusi krédója, és most már tudom, hogy nem véletlenül szórta nekem a poénokat biológia érettségire készülés közben, ott, a walfischgasse-i dolgozószobában.

Az ausztriai oktatásban a drámapedagógia használatának egyik élharcosa lett, ő a magyar drámapedagógia társaság alapítója és díszelnöke, idővel pedig az osztrák amatőr színházi szcéna megkerülhetetlen alakjává vált. Ő építette fel és vezette a Jugendinfót, és Bécs városának Landesjugendreferentje is volt. Az itteni társadalom elismerte, befogadta és nagyra tartotta; megtehette volna, hogy hátat fordít származásának, de soha nem felejtette el, honnan jött.

Mondják, mi magyarok ha ketten összejövünk, háromfelé kezdünk el húzni. Hollós József számára viszont egyetlen lehetséges útja lehetett magyarságának megélésre Ausztriában: az összetartás. Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége elnökeként, és az ausztriai Magyar Népcsoporttanács vezetőjeként is arra törekedett, hogy ne különbségeik, hanem azonosságaik mentén alkossanak közösséget az itt született, és az ide sodródott magyarok. Most ezért a több évtizedes munkáért kapja a kitüntetést, de az itt egybegyűlteknek végezetül nem arról szeretnék beszélni, hogy mi mindent tett, hanem arról, hogy hogyan tette ezt. Igen arról, hogy ebben a kettészakadó világban milyen példát mutat ez az életút, mégpedig nem csak az itt élő és az anyaországi magyaroknak, hanem mindenkinek.

Hollós József ugyanis úgy magyar, hogy sohasem magyarkodik, úgy viseli hitét és meggyőződését, hogy nem térít, úgy képviseli értékrendjét, hogy elfogadja másokét, a tőle másképpen gondolkodók elé pedig nem árkot ás, hanem hidat épít feléjük.

Kedves tanítómesterem, gratulálok a kitüntetéshez, a világnak nagy szüksége van ilyen emberekre, van mit tanulni tőled.

Balázs Viktor