Jánosi Zoltán ünnepére

Jánosi Zoltán, az örökifjú irodalomtörténész, esszéista, író, szerkesztő, tanár, egykori főiskolai rektor hetvenéves. Mágikus születésnap: egykori mesterei, Görömbei András, illetve Czine Mihály nem érték meg. Jánosi Zoltán azonban szerencsére itt van közöttünk; hatalmas életművének építménye mögött látni véljük a tanárt, a költőt, a novellistát, a kritikust, a gondolkodót, tudóst, az embert, aki nagy utat tett meg a pályakezdő Életveszély kötet (1984) novelláitól az Antigoné gyűrűi (2022) több mint hétszáz oldalas tanulmánygyűjteményéig. A két kiadvány között eltelt harmincnyolc alkotó esztendőben a magyar irodalomtudomány és -kritika megkerülhetetlen alakja lett. Legfontosabb könyveiben (Nagy László mitologikus költői világa, 1996, Idő és ítélet, 2001, Fűszál és mindenség, 200, Kő alatti fény, 2005, „Szólítlak, hattyú”, 2006, Barbárok hangszerén, 2010, Kutyák a babakocsiban, 2015, Ratkó József, 2016, Oláh János, 2018, Örvénylő himnuszok, 2020) kiforrott az a hasonlíthatatlan értelmezői nyelv és magatartás, amely elidegeníthetetlenül az övé. Mert műveiben úgy beszél az irodalomról, nemzeti-történeti jelenségekről, hogy eszmefuttatásai metaforafényével hatásosan világítja meg a legsúlyosabb kérdéseket is.

Mindig büszkén hirdette, hogy a „debreceni iskola” neveltje: Görömbei András tudósi ethosza személyes példaként jelent meg számára. Művészet-felfogásának alakulásában jelentős szerepet játszott az „élet-elvű”, a „cselekvő irodalom” eszméje. Érzékennyé vált olyan életművek iránt, amelyekben meggyőződését megvalósulni látta. Az évek-évtizedek során Nagy László, Csoóri Sándor, Németh László, Ratkó József, Oláh János példaadó oeuvre-je dimenzióinak felmutatása mellett egyrészt a magyar líra és próza olyan mértékadó alakjainak nyomába szegődött, mint Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, József Attila, Tamási Áron, Weöres Sándor, Pilinszky János, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Tornai József, Nagy Gáspár. Értelmezte Serfőző Simon, Szécsi Margit, Kovács István, Mezey Katalin, Kiss Anna, Iancu Laura, Vári Fábián László művészetét és vallatta Hetek s a Kilencek törekvéseit, illetve Majoros Sándor, Finta Éva, Deák Ernő, Árkossy István, Szentmártoni János munkáit. Az értékelt, recenzált, köszöntött, elő- és utószavazott írók, költők, képzőművészek több tucatra rúgó névsora arról győzi meg az olvasót, hogy lássa: értékkutató, értékfelmutató makacssággal, példaadó alapossággal tartja számon szűkebb-tágabb környezete szellemi életének minden fontosabb alakját.

Munkásságában kiemelkedően fontos helyet foglal el – a magyarság sorskérdéseivel való vívódás mellett – a világirodalmi perspektíva, s az archaikus kultúrák magyar irodalomra való hatásának vizsgálata. Annak a nemzeteken, sőt kontinenseken átívelő, mítoszi ihletettségnek a felismerése, amely – Nagy László költészetéből kiindulva – García Lorca törekvésein át a latin-amerikai prózában is tetten érhető. Jánosi a peremvidékek irodalmát éppúgy beemeli látókörébe, mint a centrumokét. Érdeklődésének homlokterében ott találjuk a „bartóki modell” megvalósulási lehetőségeinek vizsgálatát.

Írásai a magyar esszéhagyomány legjelentősebb alkotóihoz társíthatók: Németh László, Csoóri Sándor, Görömbei András nagy távlatokat átfogó, hatalmas műveltséganyagot görgető, mégis olvasmányos műveit juttatják eszünkbe. Távol áll tőle az irodalomról való beszédet a filozófiai elvontság szférájához közelítő attitűd. Arra törekszik, hogy mondanivalója a reménybeli olvasót ne csak elgondolkodtassa, hanem esztétikai élményt is nyújtson számára.

Jánosi Zoltán pályáján nem egy nehéz feladatot vállalt: a Kölcsey Társaságnak 2003-tól alelnöke, 2011-től 2018-ig elnöke volt. Számos megbízatása közül kiemelhető, hogy 2017-től 2023-ig a Magyar Napló folyóirat főszerkesztője, s a Magyar Napló Kiadó irodalmi vezetője volt. Reméljük, Isten kegyelméből még nagyon sokáig itt lesz közöttünk és számos írással gazdagítja majd a magyar kultúrát.

*

Drága barátom, Zoltán! Drága hetvenéves barátom!

Csalóka ez az évszám, csalóka! Semmi nem mond el rólad. Te nem öregedtél meg, a fehér haj nem jelent semmit! Ott vagy ma is a Nyíregyházi Egyetem falai között, a Kodály terem színpadán; látlak rektori talárban, és farmerban Rakamazon, Tokajban és Miskolcon, a főiskolai kávéház füstös találkozóin, a vándorszemináriumok vacsoraasztalánál, a szépreményű hallgatók között, az író-költőjelöltek felolvasásain; János Pista, azaz bátyuska korán sírba hulló alakját is látni vélem, a tokaji temető lankáin is látlak: fiatal vagy az ifjak között, Bessenyeit emlegeted és Kölcseyt, Adyt meg Nagy Lászlót, és Katona Béla könyveit lapozgatjuk; aztán már csak a szobra néz ránk, kérdőn, ám biztatón, Krúdy csézájával szemben, a Móricz Zsigmond Színház előtti téren.

Drága barátom, Zoltán! Hetek óta a könyveidet forgatom. Sok dolgozatodat olvasom újra, másokat most először: magával ragad az a szemlélet, amely belőlük sugárzik, és az a nyelv, amelyen megszólalsz. Az az esszényelv, amely hatalmas háttérismeret birtokában, a magyar s a világirodalom számos paralel jelenségének felismerésében és felismertetésében nyerte el igazolását. A Németh László, Tornai József, Csoóri Sándor, Czine Mihály, Domokos Mátyás, és mindenekelőtt Görömbei András által magas szintre fejlesztett esszé vált kedves, noha nem kizárólagos megszólalási formáddá. Az a beszéd, amely a nemzeti kultúra, a nemzeti irodalom legjelentősebb kérdéseiről, leginkább példaadó alakjairól és műveiről is képes meggyőződésedet a nyelvművészet árnyaltságával kifejezni.

Tanulmányidat lapozgatva olyan bekezdésekre bukkantam, amelyek a leggazdagabb módon mutatják szépírói ihletettséggel készített munkáid értékeit. Így írtál például Kölcseyről 2008-ban: „»Hol van hon?«, »Mi a haza?« teszi fel (…) százszorosan, ezerszeresen is Kölcsey Ferenc a kérdést, és mert alig találja, vagy csupán csak romjaiban leli föl ezt a történelem nagy áradásaiban szétesett, szétzúzódott, a múltban rekedt, már-már csak a legjobbjai elméjében létező hazát, megkísérli hát visszaperelni a történelemtől – s a maradék haza darabkáit is felélő fiaitól.

Vékonyan, magányosan, félig vakon, feljelentő szemektől és gyanakvástól kísérve, de páratlan akarati és gondolati erővel, hogy soha többé ne legyen kimondható a kegyetlen mondat: »Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában.«

És hogy a hazáját megtalálja, vagy ha nincs, hát akkor megalkossa, Kölcsey oknyomozó történelmi analízisbe fog – s a korszerű magyar történelmi tudat alapvonásait is megteremtve – a legnagyobb tanulságokat vonja le.”

2017-ben szintén Kölcseyről ezt mondtad: „Bornemissza Gergelynek a egri várfal alatti dombról az ellenség közé törő tüzes kereke éppen olyan emlékként élhet a magyar irodalmat olvasók többségében, mint az Illés prófétát elragadó tüzes szekér látomása Ady Endre Az Illés szekerén című versében. A küllőivel a sorsot, a történelmet forgató, fénylő kerék metaforája a magyar kultúra ünnepén kivételes tisztasággal sugározza fel Kölcsey Ferenc életművét. A szikár, érzékeny, a magyar lét perifériájára sodort, mégis parancsolatszerűen élő ember alakját, aki a 19. század első harmadában munkáinak küllőivel – esztétikai, irodalmi, jogfilozófiai, műfordítói, anyanyelvét újító, retorikai, történelemértelmező, politikusi s az Isten felé tekintő, morális természetű ágaival – a magyar bölcseleti kultúra és a történelmi tudat egyik legerősebb formálója lett.”

Nemcsak költőkről, írókról rajzoltál felejthetetlen arcképeket, hanem festőkről, szobrászokról, zenészekről is. Bartók Béláról így emlékeztél meg 2006-ban: „Bartók: az igazság – boldog tisztasága, és az igazság magánya s szomorúsága egyszerre. Fölszárnyaló, szabad és nyitott gondolat a lét zsákutcáival telerakott föld felett. Érzékeny, sápadt és vékony arca torok nélküli ének az időn, fecskevillanás a hóesésben. A hegycsúcsok pörlekedése az éggel, a hold és a halálra készülők kibékülése Istennel a diszharmóniák Waterloo-földjén, a világ Világosán és nagymajtényi síkján, ahol előbb vagy utóbb a győztes is a »letörött zászló« és áldozat mellé zuhan.”

Irodalom-felfogásod, amelyben hangsúlyozott szerepet kap a küldetéses, a mindenkori alulsó Magyarország riasztó szellemi és fizikai állapotát panaszló, de a sérelmeket az esztétikum szférájába emelő hang, a posztmodern kaland idején is érvényes volt, és az ma is. Miként tanulságos mindaz, amit a primitív és archaikus költészet, s a folklór megtermékenyítő hatásait asszimiláló irodalomról gondolsz.

Drága barátom, Zoltán! Nagy ívű munkáid között van két olyan esszé, amely engem személyesen mélyen megérintett. Az egyik a Miskolcról szóló Szülővárosom, a másik a Miskolc irodalmi életét taglaló Égő provincia. Magam is miskolci lévén, mindazon helyszíneket sejtjeimben őrzöm, amelyekről szólsz. Az a vasszagú város, amelyet emlegetsz, valóban már csak az emlékeimben, az emlékeinkben létezik.

A szegénység, amelyből jövök, a városperem, ahol gyerek voltam, a füstokádó tolatómozdonyoktól hangos sikátorok is megelevenedtek ötvenöt-hatvan év távlatából a lelkemben, amikor soraidat olvastam. És fölrémlettek előttem a Napjaink folyóirat hajdani számai, amelyek nekem is először hoztak hírt az élő irodalomról, s adták kezembe Serfőző Simon, Szabó Lőrinc, Bari Károly, Kalász László, Ratkó József, Páskándi Géza, Bihari Sándor, Baka István, Kiss Benedek, Mezey Katalin, Ladányi Mihály, Bella István, Zimonyi Zoltán, Raffai Sarolta, Ószabó István, Rózsa Endre, Oláh János, Utassy József, Csanádi Imre, Fecske Csaba, Ördögh Szilveszter, Ágh István, Végh Antal, Fekete Gyula, Ladik Katalin, Féja Géza, Szauder József, Bata Imre, Tarján Tamás, Kabdebó Lóránt, Görömbei András írásait. A Napjaink láttatta meg velem először, hogy ki lehet emelkedni a Lenin Kohászati Művek, a Diósgyőri Gépgyár, a December 4. Drótművek gyomrában vigasztalanul robotoló, olajos ruhákban küszködő, reménytelen sorsú ezrek közül. Esszéid ezeket az eltemetett emlékeket is előhívták belőlem. Nem tudtam megrendülés nélkül olvasni őket.

Drága barátom, Zoltán!

Köszönöm neked, hogy könyveiddel nemcsak irodalmunk hallatlan gazdagságára figyelmeztettél, hanem közelebb hoztál önmagamhoz is. Születésnapod alkalmából kívánom neked, hogy még nagyon sokáig írj olyan esszéket, amelyek egyszerre képesek a nemzeti és a személyes önismeret elmélyítésére.

Isten éltessen sokáig!

Karádi Zsolt

Jánosi Zoltán ünnepére

Jánosi Zoltán, az örökifjú irodalomtörténész, esszéista, író, szerkesztő, tanár, egykori főiskolai rektor hetvenéves. Mágikus születésnap: egykori mesterei, Görömbei András, illetve Czine Mihály nem érték meg. Jánosi Zoltán azonban szerencsére itt van közöttünk; hatalmas életművének építménye mögött látni véljük a tanárt, a költőt, a novellistát, a kritikust, a gondolkodót, tudóst, az embert, aki nagy utat tett meg a pályakezdő Életveszély kötet (1984) novelláitól az Antigoné gyűrűi (2022) több mint hétszáz oldalas tanulmánygyűjteményéig. A két kiadvány között eltelt harmincnyolc alkotó esztendőben a magyar irodalomtudomány és -kritika megkerülhetetlen alakja lett. Legfontosabb könyveiben (Nagy László mitologikus költői világa, 1996, Idő és ítélet, 2001, Fűszál és mindenség, 200, Kő alatti fény, 2005, „Szólítlak, hattyú”, 2006, Barbárok hangszerén, 2010, Kutyák a babakocsiban, 2015, Ratkó József, 2016, Oláh János, 2018, Örvénylő himnuszok, 2020) kiforrott az a hasonlíthatatlan értelmezői nyelv és magatartás, amely elidegeníthetetlenül az övé. Mert műveiben úgy beszél az irodalomról, nemzeti-történeti jelenségekről, hogy eszmefuttatásai metaforafényével hatásosan világítja meg a legsúlyosabb kérdéseket is.

Mindig büszkén hirdette, hogy a „debreceni iskola” neveltje: Görömbei András tudósi ethosza személyes példaként jelent meg számára. Művészet-felfogásának alakulásában jelentős szerepet játszott az „élet-elvű”, a „cselekvő irodalom” eszméje. Érzékennyé vált olyan életművek iránt, amelyekben meggyőződését megvalósulni látta. Az évek-évtizedek során Nagy László, Csoóri Sándor, Németh László, Ratkó József, Oláh János példaadó oeuvre-je dimenzióinak felmutatása mellett egyrészt a magyar líra és próza olyan mértékadó alakjainak nyomába szegődött, mint Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, József Attila, Tamási Áron, Weöres Sándor, Pilinszky János, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Tornai József, Nagy Gáspár. Értelmezte Serfőző Simon, Szécsi Margit, Kovács István, Mezey Katalin, Kiss Anna, Iancu Laura, Vári Fábián László művészetét és vallatta Hetek s a Kilencek törekvéseit, illetve Majoros Sándor, Finta Éva, Deák Ernő, Árkossy István, Szentmártoni János munkáit. Az értékelt, recenzált, köszöntött, elő- és utószavazott írók, költők, képzőművészek több tucatra rúgó névsora arról győzi meg az olvasót, hogy lássa: értékkutató, értékfelmutató makacssággal, példaadó alapossággal tartja számon szűkebb-tágabb környezete szellemi életének minden fontosabb alakját.

Munkásságában kiemelkedően fontos helyet foglal el – a magyarság sorskérdéseivel való vívódás mellett – a világirodalmi perspektíva, s az archaikus kultúrák magyar irodalomra való hatásának vizsgálata. Annak a nemzeteken, sőt kontinenseken átívelő, mítoszi ihletettségnek a felismerése, amely – Nagy László költészetéből kiindulva – García Lorca törekvésein át a latin-amerikai prózában is tetten érhető. Jánosi a peremvidékek irodalmát éppúgy beemeli látókörébe, mint a centrumokét. Érdeklődésének homlokterében ott találjuk a „bartóki modell” megvalósulási lehetőségeinek vizsgálatát.

Írásai a magyar esszéhagyomány legjelentősebb alkotóihoz társíthatók: Németh László, Csoóri Sándor, Görömbei András nagy távlatokat átfogó, hatalmas műveltséganyagot görgető, mégis olvasmányos műveit juttatják eszünkbe. Távol áll tőle az irodalomról való beszédet a filozófiai elvontság szférájához közelítő attitűd. Arra törekszik, hogy mondanivalója a reménybeli olvasót ne csak elgondolkodtassa, hanem esztétikai élményt is nyújtson számára.

Jánosi Zoltán pályáján nem egy nehéz feladatot vállalt: a Kölcsey Társaságnak 2003-tól alelnöke, 2011-től 2018-ig elnöke volt. Számos megbízatása közül kiemelhető, hogy 2017-től 2023-ig a Magyar Napló folyóirat főszerkesztője, s a Magyar Napló Kiadó irodalmi vezetője volt. Reméljük, Isten kegyelméből még nagyon sokáig itt lesz közöttünk és számos írással gazdagítja majd a magyar kultúrát.

*

Drága barátom, Zoltán! Drága hetvenéves barátom!

Csalóka ez az évszám, csalóka! Semmi nem mond el rólad. Te nem öregedtél meg, a fehér haj nem jelent semmit! Ott vagy ma is a Nyíregyházi Egyetem falai között, a Kodály terem színpadán; látlak rektori talárban, és farmerban Rakamazon, Tokajban és Miskolcon, a főiskolai kávéház füstös találkozóin, a vándorszemináriumok vacsoraasztalánál, a szépreményű hallgatók között, az író-költőjelöltek felolvasásain; János Pista, azaz bátyuska korán sírba hulló alakját is látni vélem, a tokaji temető lankáin is látlak: fiatal vagy az ifjak között, Bessenyeit emlegeted és Kölcseyt, Adyt meg Nagy Lászlót, és Katona Béla könyveit lapozgatjuk; aztán már csak a szobra néz ránk, kérdőn, ám biztatón, Krúdy csézájával szemben, a Móricz Zsigmond Színház előtti téren.

Drága barátom, Zoltán! Hetek óta a könyveidet forgatom. Sok dolgozatodat olvasom újra, másokat most először: magával ragad az a szemlélet, amely belőlük sugárzik, és az a nyelv, amelyen megszólalsz. Az az esszényelv, amely hatalmas háttérismeret birtokában, a magyar s a világirodalom számos paralel jelenségének felismerésében és felismertetésében nyerte el igazolását. A Németh László, Tornai József, Csoóri Sándor, Czine Mihály, Domokos Mátyás, és mindenekelőtt Görömbei András által magas szintre fejlesztett esszé vált kedves, noha nem kizárólagos megszólalási formáddá. Az a beszéd, amely a nemzeti kultúra, a nemzeti irodalom legjelentősebb kérdéseiről, leginkább példaadó alakjairól és műveiről is képes meggyőződésedet a nyelvművészet árnyaltságával kifejezni.

Tanulmányidat lapozgatva olyan bekezdésekre bukkantam, amelyek a leggazdagabb módon mutatják szépírói ihletettséggel készített munkáid értékeit. Így írtál például Kölcseyről 2008-ban: „»Hol van hon?«, »Mi a haza?« teszi fel (…) százszorosan, ezerszeresen is Kölcsey Ferenc a kérdést, és mert alig találja, vagy csupán csak romjaiban leli föl ezt a történelem nagy áradásaiban szétesett, szétzúzódott, a múltban rekedt, már-már csak a legjobbjai elméjében létező hazát, megkísérli hát visszaperelni a történelemtől – s a maradék haza darabkáit is felélő fiaitól.

Vékonyan, magányosan, félig vakon, feljelentő szemektől és gyanakvástól kísérve, de páratlan akarati és gondolati erővel, hogy soha többé ne legyen kimondható a kegyetlen mondat: »Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában.«

És hogy a hazáját megtalálja, vagy ha nincs, hát akkor megalkossa, Kölcsey oknyomozó történelmi analízisbe fog – s a korszerű magyar történelmi tudat alapvonásait is megteremtve – a legnagyobb tanulságokat vonja le.”

2017-ben szintén Kölcseyről ezt mondtad: „Bornemissza Gergelynek a egri várfal alatti dombról az ellenség közé törő tüzes kereke éppen olyan emlékként élhet a magyar irodalmat olvasók többségében, mint az Illés prófétát elragadó tüzes szekér látomása Ady Endre Az Illés szekerén című versében. A küllőivel a sorsot, a történelmet forgató, fénylő kerék metaforája a magyar kultúra ünnepén kivételes tisztasággal sugározza fel Kölcsey Ferenc életművét. A szikár, érzékeny, a magyar lét perifériájára sodort, mégis parancsolatszerűen élő ember alakját, aki a 19. század első harmadában munkáinak küllőivel – esztétikai, irodalmi, jogfilozófiai, műfordítói, anyanyelvét újító, retorikai, történelemértelmező, politikusi s az Isten felé tekintő, morális természetű ágaival – a magyar bölcseleti kultúra és a történelmi tudat egyik legerősebb formálója lett.”

Nemcsak költőkről, írókról rajzoltál felejthetetlen arcképeket, hanem festőkről, szobrászokról, zenészekről is. Bartók Béláról így emlékeztél meg 2006-ban: „Bartók: az igazság – boldog tisztasága, és az igazság magánya s szomorúsága egyszerre. Fölszárnyaló, szabad és nyitott gondolat a lét zsákutcáival telerakott föld felett. Érzékeny, sápadt és vékony arca torok nélküli ének az időn, fecskevillanás a hóesésben. A hegycsúcsok pörlekedése az éggel, a hold és a halálra készülők kibékülése Istennel a diszharmóniák Waterloo-földjén, a világ Világosán és nagymajtényi síkján, ahol előbb vagy utóbb a győztes is a »letörött zászló« és áldozat mellé zuhan.”

Irodalom-felfogásod, amelyben hangsúlyozott szerepet kap a küldetéses, a mindenkori alulsó Magyarország riasztó szellemi és fizikai állapotát panaszló, de a sérelmeket az esztétikum szférájába emelő hang, a posztmodern kaland idején is érvényes volt, és az ma is. Miként tanulságos mindaz, amit a primitív és archaikus költészet, s a folklór megtermékenyítő hatásait asszimiláló irodalomról gondolsz.

Drága barátom, Zoltán! Nagy ívű munkáid között van két olyan esszé, amely engem személyesen mélyen megérintett. Az egyik a Miskolcról szóló Szülővárosom, a másik a Miskolc irodalmi életét taglaló Égő provincia. Magam is miskolci lévén, mindazon helyszíneket sejtjeimben őrzöm, amelyekről szólsz. Az a vasszagú város, amelyet emlegetsz, valóban már csak az emlékeimben, az emlékeinkben létezik.

A szegénység, amelyből jövök, a városperem, ahol gyerek voltam, a füstokádó tolatómozdonyoktól hangos sikátorok is megelevenedtek ötvenöt-hatvan év távlatából a lelkemben, amikor soraidat olvastam. És fölrémlettek előttem a Napjaink folyóirat hajdani számai, amelyek nekem is először hoztak hírt az élő irodalomról, s adták kezembe Serfőző Simon, Szabó Lőrinc, Bari Károly, Kalász László, Ratkó József, Páskándi Géza, Bihari Sándor, Baka István, Kiss Benedek, Mezey Katalin, Ladányi Mihály, Bella István, Zimonyi Zoltán, Raffai Sarolta, Ószabó István, Rózsa Endre, Oláh János, Utassy József, Csanádi Imre, Fecske Csaba, Ördögh Szilveszter, Ágh István, Végh Antal, Fekete Gyula, Ladik Katalin, Féja Géza, Szauder József, Bata Imre, Tarján Tamás, Kabdebó Lóránt, Görömbei András írásait. A Napjaink láttatta meg velem először, hogy ki lehet emelkedni a Lenin Kohászati Művek, a Diósgyőri Gépgyár, a December 4. Drótművek gyomrában vigasztalanul robotoló, olajos ruhákban küszködő, reménytelen sorsú ezrek közül. Esszéid ezeket az eltemetett emlékeket is előhívták belőlem. Nem tudtam megrendülés nélkül olvasni őket.

Drága barátom, Zoltán!

Köszönöm neked, hogy könyveiddel nemcsak irodalmunk hallatlan gazdagságára figyelmeztettél, hanem közelebb hoztál önmagamhoz is. Születésnapod alkalmából kívánom neked, hogy még nagyon sokáig írj olyan esszéket, amelyek egyszerre képesek a nemzeti és a személyes önismeret elmélyítésére.

Isten éltessen sokáig!

Karádi Zsolt