Az erdélyi nyomtatott magyar sajtó

Kő, papír, olló

Szóval bezárják a Krónikát! Annyi év után! És a Székelyhont is! Vége. Mindennek a teteje, a Székely Hírmondó! Csak most állt be a sorba – Kovászna megye legolvasottabb napilapja! - és máris ejtik. És vannak még. Például a Nőileg magazin is…

Férfiasan valljuk be: gazdasági válság van és a csúnya előjelek szerint nem is rövidtávon, de bizony hosszon… Papírköltség, tinta, miegymás… tördelés – a lapé, nem a kézé, mert az ingyen van! - lapterjesztés, stb. Drága az élet, sőt még annál is drágább, ki tudja mi lesz?...

A dolgok ugyan nem függnek össze, de nem rég a Moldvai Magyarságot és a Szatmári Friss Újságot temettük. Most pedig itt van ez a - hívjuk csak nyugodtan annak, ami - erdélyi nyomtatott sajtó hekatomba. Olvasom, hogy megnevezett sajtótermékek szerkesztői, mindennemű és rangú munkatársai nagyon meglepődtek a hírre. Nincsenek egyedül, mert mi is, az Olvasók bizony nagyon meglepődtünk! Ki gondolta volna, hogy telepestől, egyszerre féltucatjával lövik a varjút mifelénk…

Ne kerülgessük a forró kását és valljuk be, hogy ha nem is a teljes erdélyi magyar sajtót, de legalább a Krónikát és lapcsaládját biztonságban éreztük. Ha valaki, hát ők aztán túlélik a nehézségeket, hiszen nekik biztos gazdasági anyahátországuk van. Legalábbis annak hittük. Tudjuk, hogy ideális esetben a szerkesztők, az újságírók, általában a lapok kenyerét az Olvasók sütik, de hát hol van ideális helyzet manapság a világon? Kevés lap tud megélni pusztán saját bevételeiből, tájainkon ez pedig teljeséggel reménytelen. Tartozni kell valahová és minden valahová tartozásnak ára van. Ezzel nincsen baj.

A baj a helytelen hipotézisekkel és az át nem gondolt stratégiákkal van. Azzal a tévképzettel, hogy pusztán az összetartozás jegyében minden szépen és örökre működik. Mert tessék, a megnövekedett újságelőállítási költségek hatására most aztán egyik percről a másikra asó, kapa és a nagyharang! Annak idején, nem is olyan régen, nem szabadott volna a Hargita megyei lokális kisújságokat a helyi olvasók kezéből kihúzni – elégedetlenkedtek akkor elegen - , hogy aztán egy központosított újságot nyomjanak a kezükbe, mindezt csak azért, hogy most, alig néhány évre rá, azt is a kezükből kihúzzák. Ezek az Olvasók az igazi vesztesei ennek a bezárósdinak!

Jövőtől nem nyomtatják és terjesztik a Krónikát, a Székely Hírmondót és a Székelyhon nyomtatott verziója is odapiszkol. Azzal biztatnak, hogy minden tartalom elérhető lesz onlájn. Aki ismeri a Szekelyföldet, tudja, hogy a Székely bácsi és felesége, Mári néni nem szörfözik a neten és nem fogyaszt médiatartalmakat sem onlájn –, hogy nagyon csúnyán fogalmazzunk. Mert az újság az újság, úgy illik, hogy papírra legyen nyomva – az se baj, ha csomagolópapírra, mint azt Kós Károlyék tették a Transzilván újrakezdés idején - és a postás hozza. Ez még az átkos kommunizmusban is így volt, még ha sokszor nem is volt benne sok köszönet. Meg is ugatta rendesen a kutya – a postást.

Sokan, így én is, eddig is a neten olvasgattam a Krónikát. Továbbra is megtehetem, nem veszítek semmit. De a Székelyföldön és Erdélyben sokfelé, újság nélkül maradnak. Különösen fájdalmas, sőt abszurd a Székely Hírmondó helyzete! Emlékezzünk: még Bem apó alapította! Nem rég állt be a bizalmi körbe, nem rég tagolódott be szépen a sorba, csak azért, hogy most a nyakát kitekerjék. Olyan ez helyzet, bocsánattal legyen mondva, mint a „felcsinálták s otthagyták” családi drámája! Őszintén fájlalom eltűn(tet)ésüket, remélem valami csoda folytán mégis megmentik őket.

Ez az amit sehogy sem lehet megérteni. Mert, hogy a támogatásoknak ára van, az mindenütt így van a világon, de még ha a jó szolgálatokat is ilyen mostoha módon honorálják, az bizony nagyon kiábrándító lehet mindazoknak akik hittel-érdekkel ezen szolgálatokat megvalósították. Úgy látszik, nincs már szükség rájuk, vagy egyszerűen nem éri meg a ráfordított befektetés? Nincsen már tétje? Tanácstalanul találgatom.

Egy ideig úgy tűnt, hogy dől pénz a Tündérkerti sajtó egy részébe. Sok minden jól működött, sok minden nem. Egy baj van csak az ilyen „külső” támogatással, felülről jövő mannával: elaltatja az embereket. Nem kemény munka, nem a való világban megküzdött harc és erőfeszítés, vértizzadó teljesítmény, „csak” az intézményesített, különböző természetű összetartozási érzet és az általa kiállított csekk van mögötte. Már ameddig ott van, amint láthatjuk. Bármi lett légyen is az eredetileg meglehet dicséretes szándék, de soha nem jó a túlközpontosítás, nem jó mindent egy lapra feltenni. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

Szóval vége! Nincs többé nyomtatott Krónika, Székelyhon, Székely Hírmondó és a többiek. Elcsitulnak a nyomdagépek, elhallgatnak a rikkancsok, nem ugatja meg többet a kutya (se) a falvakban a lapkihordót. Hétmérföldes léptekkel pusztul a (nyomtatott) erdélyi magyar sajtó, nem tud vigyázni magára. Mindig is túlságosan jóhiszeműek voltunk mi, erdélyiek, nyugodtan azt is mondhatom, hogy sokszor nagyon naivak… Játszuk hát csak nyugodtan tovább a kő, papír, ollót és énekeljük hozzá: „Édes Erdély itt vagyunk / Érted élünk és halunk / Győz a szittya fergeteg: a ballagó sereg” (Vitéz Somogyváry Gyula: Erdélyi induló)…

Másréti Kató Zoltán (Brassói Lapok 2022.október 27., 34.évfolyam 43.szám)