Kultúra és Közép-Európa

Kundera nyomán 

„Közép-Európa nem egy állam, hanem egy kultúra, vagy ha úgy testszik, egy sors. A határai képzeletbeliek, és minden egyes új történelmi helyzetben újra kell rajzolni őket. […] Ebből adódóan nem az önkényesen megrajzolt, egy-egy inváziót, hódítást, megszállást követően kényszerként megszülető politikai határok azok, amelyek alapján leírható, meghatározható a közép-európai egység, hanem mindig a jelentős, közösen átélt események, élmények teremtették meg ezeknek a népeknek az alkalomról alkalomra eltérő módon felálló egységét olyan képzeletbeli és folyton változó határok között, amelyeken belül ugyanazok az emlékek, tapasztalatok, ugyanazok a közös hagyományok hatottak.”

„Meghalt Milan Kundera cseh születésű francia író” – adta hírül a Telex nevű világhálós felület. Cseh, francia, közép-európai, európai – a szóhasználat nem szőrszálhasogatás, a fogalmazásmód különbözőségei mögött világok húzódnak. Kunderánek lehetett francia állampolgársága, élhetett Párizsban, kultúrája – amelyre, nevezetes, fent is idézett esszéjében „a nemzetek személyi igazolványaként” hivatkozott – Csehországhoz és Közép-Európához kötötte. 1983-ban írt, Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája című – más írásaival együtt 2022-ben, az Európa Kiadó által újra kiadott –, Európa-szerte nagy hatást keltő írásában pontosan Közép-Európa, e Nyugattól erőszakkal elszakított térség aktuális és történeti problematikáját állította középpontba. A nemzetként való megmaradásét – mert a közép-európai népeknek, ahogy egy 1967-ben, a Csehszlovák Írókongresszuson elhangzott, e kötetben szintén közölt beszédében fogalmazott, identitásuk részévé vált, hogy létük „nem-magától értetődő”, „semmi nem volt kétségbevonhatatlan, sem a nyelvük, sem az Európához való tartozásuk”. És mindenekelőtt és – fölött központi „szereplője” az írásnak a kultúra, amelynek funkciója nemcsak a kisnépek létigazolása, de az „értékek legfőbb megtestesülése” is, „amelyek révén az európaiak megértették egymást”.

A múlt idő nem véletlen. Kundera nemcsak azt állította, hogy Közép-Európa Nyugatról való lekapcsolása utóbbinak legalább ugyanakkora veszteség, mint előbbinek – úgy, hogy mindezt talán észre sem vette –, de azt is, hogy a kultúra központi szerepe megszűnőben van. Hogy gondolatai mennyire nem csak a negyven évvel ezelőtti kornak szólnak, idézzük egy újabb fontos megállapítását: „Ugyanúgy, ahogy egykor Isten adta át a helyét a kultúrának, az is meg fogja tenni ugyanezt. De kinek és minek? Melyik az a terület, ahol az esetlegesen Európát egységesíteni képes legfőbb értékek kifejeződhetnek? A technológiai csúcsteljesítmények? A piac? A média? […] Vagy talán a politika? De melyik? A jobb- vagy a baloldali? […] A tolerancia elve, a mások hitének és eszméinek tiszteletben tartása lenne az? De nem válik-e üressé és haszontalanná ez a tolerancia, ha nincs már egyetlen olyan értékes alkotás és egyetlen erős gondolat sem, amelyet védelmezhetne? Vagy felszabadulásként kell értelmeznünk a kultúra letűnését, és mámoros örömmel átadni magunkat az ünneplésnek? Vagy vissza fog térni a rejtőzkődő Isten, hogy elfoglalja a megüresedett helyet, és ismét láthatóvá váljon?”

Az ember sokszor érzi, hogy mintha megállt volna az idő. Konfliktusaink mintha egyazon mintázat alapján rendeződnének. A kor, a mindennapi életünk és a globális díszlet is változott ugyan, de önmagunkért folytatott harcunkról ma sem mondhatunk le. A tapasztalatunk és ezáltal az előnyünk adott. Ahogy Kundera 1967-ben (!) a cseh nemzetre vonatkoztatva fogalmazott, az „minden bizonnyal több próbatételt állt ki a 20. század folyamán, mint sok más nép, és ha sikerült megőriznie a szellemiségét, jelen pillanatban jóval többet is tudhat e korról…”. Mindez igaz Közép-Európa többi népére is. És hogy mi következik a kultúra után? A rendszerváltás, majd az európai bővítés utáni piacszerzést már láttuk – mintha a Nyugat nagy része ezt, és nem valami valódi újraegyesítést, a kommunizmus alól felszabadult nemzetek történelmi igazságtételét látta volna a folyamatokban. Sokunk számára tűnik úgy, hogy a nyugati politika akkor és ma sem kíváncsi a mi tapasztalatainkra, inkább szolgájává szegődött egy olyan folyamatnak, amelyet Ferenc pápa legutóbb „ideológiai gyarmatosításnak” nevezett. És tette mindezt – ahogy Kundera tulajdonképpen megjósolta – az egyébként nemcsak üressé és haszontalanná vált, de szelektíven értelmezett „tolerancia” nevében is. Az eszközök persze mások, mint a kommunizmus alatt voltak – kivégzés és börtönbüntetés helyett csak kirekesztés, megbélyegzés és elhallgattatás a máshogy beszélők osztályrésze. (Emlékezzünk meg itt egy mondattal a szintén az elmúlt hetekben elhunyt nagyszerű jezsuitáról, a Magyarországon többször előadó és a magyar állampolgárságot is megkapó Henri Boulad atyáról, aki a többek között a radikális iszlámot bíráló mondatai miatt a sajtószabadság „mintaországaiban” – mint Kanadában és Franciaországban – már nyilvános helyen, így egy katolikus templomban sem oszthatta meg gondolatait.)

Egy Egyesült Államokban élt magyar író-politikus, Kovács Imre gondolatai jutottak akaratlanul is eszembe, 1951-ből. „Ideológia? Szellem? Lélek? Végzetesen európai dolgok, s egyszerre iszonyatos honvágyam támad, nem Magyarország vagy Budapest, Gyoma vagy Fejér megye, hanem Svájc és Zürich, Franciaország és Párizs, Európa után…” A világban zajló egységesülési törekvéseket már ő is érzékelte – de a valódi egységet csak annyival szolgálhatjuk, „amennyit a sajátunkból, a hagyományainkból és a kultúránkból abba beleviszünk”. A közép-európai nemzeteknek, olykor-olykor átrendeződő és „újrarajzolódó” keretek között, ma is ez, a megmaradás és megőrzés a legfőbb erkölcsi kötelességük.

Nagymihály Zoltán