„…lassan kiolvad a napút…”

Bánfai Zsolt első kötetéről

Elsődleges élményünkké a szóképfestés átélése válik Bánfai Zsolt verseinek olvasása közben. A festményvilág felől indulva a hiperrealizmus juthat eszünkbe, Lakner, Csernus például, ugyanakkor megérezzük azt a többletet, amit igazán csak szavakkal lehetünk képesek megközelíteni. Nem elérni, mert az lehetetlen; örök igazság, hogy minden alkotóművészet alfája és ómegája a szavakon előtti és azokon túli világ megfejtésének kísérlete, az összhang létesítése a belső és külső vizualitás, a látványon túli érzelmi kötődések föllelése, avagy hiábavalósága; ezért nem közhely az, hogy a nagy művészek majd mindegyike egyszer-egyszer kimondja: nincs tökéletes alkotás, nincs befejezett mű; nos, ezt egyszerre cáfolja és megerősíti Bánfai poézise. Tulajdonképpen egyszerű módszerrel teszi ezt: versei, azok sorai, egyes szavai, noha önálló egészként értelmezhetőek, mégis a kötet összességét nézve egy hatalmas pannó részletgazdag egységei, a lélek s a szellem által előhívott apokaliptikus genezis festményfotográfiájának pixelei; ama bosch-i fölleltározása mindama ekfrázisos immoralitásnak, amit majd a kötet végére a hiperrealizmus eszköztára éget freskóvá az olvasóba. (Vagy arra – nulladik gyöngyként.)

Szóképfestés, mondom, mert bár a verstan „pétékája” (poétika törvénykönyv…) több tartalmi-gondolati besorolást is tartalmaz, kínál ennek megértéséhez, hadd ne soroljuk itt a metaforától az allegórián át akár a – számunkra itt és most talán a legpontosabb – szünesztéziáig terjedő skálát; de tulajdonképpen, torpanok meg, miért ne? Hiszen a hiperrealizmustól indulva a lautréamont-i szünesztézia szürreális megoldásáig jutunk a Bánfai-féle szóképfestés fölfejtésében; olvassunk bele, hogy megérintsen bennünket hatásuk; „A metszett üvegen angyal olvad át.” (Kitakart pillanat), „Hol az árnyak összelépnek … a fényt majd vállvetve emeljük tovább” (Etűd), „nyüszít a szombat” (Fátyol), „csiszolt köveit gurítják egy-egy pillanatnak, szemükben vitorlák” (Nyitott ablakból a tenger), „szemébe nézek, a folyót látom benne” (A középső hajó titka), s – mint vernisszázson, séta közben – egy váratlan kép előtt meg is torpanunk.

„Parton ülve apadó szemeim szoktatom a látványhoz”, így a versfelütés (Gyöngy), hogy majd a szavak nyomán pillantsuk meg a kép rejtett dimenziót: „A retinára festett hajnal áterjed a felszín lemezein, majd lecsorog az érzékelés alsó bugyraiba”. Még látjuk a képet, érzékeljük a számunkra leginkább ismert lakner-i tónusárnyalatokat, gyönyörködünk a festett hajnal áterjed majd lecsorog metaforájában, átsuhan bennünk a „festett” szó baljós jelentése, érezni kezdjük a minden egész eltörött áthallását, lám, a szimbólum is felbukkan már, majd tovább merülünk a sorokban, oda, ahol ecset hiába is igyekezne, nem látjuk, de hat képzeletünkre „az emlékekben lerakódott, savanyú üledék” megjelenése, „A felejtés csónakjai küzdenek az árral”, de hiába, mert a költővel együtt ismerünk rá „a férfira, aki merüléskor jámbor tekintettel alvadt meg az egyszerűvé gyűrött vizek biztonságában”. Lakonikusan jelentem: megjelent a pazar eszköztárban a szinekdoché, hogy végül egy nagyon halk, kicsit frivol, bizarr, morbid áthallással vegyítve, de mégis a valamiféle hit optimizmusával záródjon a vers: „Kagylóhéjban pihent meg – fehér gyönggyé változott.” Hát persze, biccentünk, mert a konvencionális jelképek befurakodnak gondolatainkba, mint tüske a köröm alá, mint egy sóhajt leplező krákogás, bizakodunk, hogy van remény, de a tapasztalatok szintézise mégis azt sugallja: „(szögek, plakát, folyosó, és továbbra is ég a villany)” (Esztétika). Ez már egy másik versből származó sor, kettős értelemben is ideillőnek éreztem, mert részben a Bánfai-gondolatmenet következetességére utal, részben pedig egyértelműen jeleníti meg a költő intertextuális vonzatait.

Ami nem is – a magyar költészetben evidenciának számító – Pilinszky-parafrázisok okán nyilvánvaló (a mottóként a kötet elé illesztett Pilinszky-idézet ezt még egyértelműbbé teszi), hanem az a nyelvi-gondolati tér, amely, ahogyan Halmai Tamás, a szerző egyik méltatója írta, „a német nyelvű, modern gondolati poézissel; mintegy a Rilke–Celan-tengelyt hosszabbítva kortárs – akár poszthumán – szellemtanokig” érve rokonítható. S valóban, ami persze akár természetesnek is nevezhető: Bánfai sokszor építkezik németországi élményekből, s a nyelvet is fordítói szintre fejlesztve alkalmazza; alapvetően egyetértve Halmaival, annyival kiegészíteném a mondatát, hogy ez a poézis inkább huszadik századi; Rilke – hiszen kortalan - ugyan eltagadhatatlan, s talán Celan sem véletlenül jelenik meg [bár Bánfai spiritualitása úgy gondolom annak kevésbé ekfrázisos megközelítése; „valaki egy legendáról mesél, hátul a penészes falon narancsos sugarak festik fel a Golgotára tartó latrok vonulását” (A középső hajó titka)] írja például itt, de Celan olvasása közben is „fekete vérré ázott cserjék között porcelánrózsa nyílik” (Paul Celan) jegyzi meg, már-már szarkazmussal. Bennem a könyvet lapozgatva inkább Grass klasszikusa (A tojásban) élénkült meg, annak hasonló lemondással vegyülő mégissége, hiszen „a Styx kiáradásáról, vérmezők síkságáról” beszélgetve is az a kérdés: „mennyi búzát kell még levágni, ostyát kiszórni, mire jóllakatunk minden haldoklót.” (A középső hajó titka). De mi lesz, „Ha ez a burok majd sohasem reped meg? / Ha horizontunk csak ez a horizont lesz / és firkálásaink is velünk maradnak?” – kérdi, ugye, Grass, s mintha erre érkezne Bánfai válasza: „A Terra ott pörög a pályán, harmadik, sorban a Gömbtől. Állatok lakják, vagy lények, kik önmagukat és másokat pusztító ösztönökkel vannak felruházva. … ők hallják is, szorításban, ahogy a pattanó szalag enged, hordódongán a vasalt pillanat: robbanás előtt.” (Terra)

De Bánfai Bánfaihoz fűződő kapcsolata is intertextuális, ha szabad megjegyezni. Motívumait tovább érleli, más és más kontextusba helyezi, másképp vagy tovább építi versbeszéde súlypontjait. Az imént idézett versben (Terra) jelenik meg ez a kép: „A fiúk könnyen halnak, úgy lebegnek az örvények felett, mint lenge vásznak, szárítókötélen.” Lépjünk vissza sok oldalnyit a kötetben, az Esztétika című versig, s ebben így találkozunk a képpel: „az apró szoba egyébként rendezett – ablakból a hullámzó testek: fehér lepedők a fán.” A kép ismétlődése evidenciális: az apró szoba bolygónyivá tágult, s nincs már szikrányi remény sem feltámadásra. Csupán a várakozás maradt – az angyalra. Róla olvasunk az immár sokadszor idézett versben (A középső hajó titka): „arra várunk, mellénk szegődik-e üvegszárnyon érkezve egy szent, vagy opálszemű angyal”; majd kilépve a templom középső hajójának titkai közül (ahol a hiány jelenléte a legfájóbb titok) betérünk a valós idő bugjába „Menekülni a kárhozattól. … A metszett üvegen angyal olvad át.” (Kitakart pillanat). De hiábavalónak tűnik minden várakozás, eljött az extreme unction (itt kár a kötetbéli sajtóhibákért) ideje – „Villám szakad éppen, erek kötélcsomóként, éji kékben.” (Kérdés). Mégis – várakozni. Ha hiábavalónak tűnik is. Ha reményt sem szül e várakozás, csupán valami másba kapaszkodhat a képzelet. Sután még, hisz „A várakozást is tanulni kell. … Megérteném, hogy attól még lehetsz, hogy nem létezel, és nem lehetsz benne minden átszabott térben. Nem a világ szűkült tudatomig, képzeletem kezd megtapadni egy új frekvencián.” (Várakozás)

A magyar költészet története tele van zegzugos utakkal. Vannak, akik túl fiatalon, mások túl későn jutottak önálló kötet lehetőségéhez; Bánfai Zsolt az utóbbiakhoz tartozik, közülük is a ritkábban előforduló történetek között van az övé – hiszen egy ötvennyolc éves költő kötetét vehetjük kezünkbe. Mely kötet ugyanakkor mintha cáfolná ezt, hiszen tartalmában alfától ómegáig, címeiben ától zéig, alfabetikus sorrendben sorjáznak a versek, egyenes utat sugallva, ami egy különösnek látszó szerkesztési elv, ám a kötet lüktetését, pulzálását, szimfonikus dinamikáját vizsgálva a versrend mindenképp igazolja önmagát. A pályakezdés késleltetése nagyrészt rajta múlt, hiszen fél évtizede jelentkezett első ízben a folyóiratoknál, azóta több fórum is elismerte tehetségét, a Dr. Kotász Könyvkiadó irodalmi pályázatán első díjat nyert, majd Prágai Tamás díjat vehetett át a Napút folyóirat kuratóriumától. A díj a szerző kötetének kiadásával jár, jutalomként – de mondjuk ki: a jutalmat most mi, olvasók kaptuk.

Bánfai Zsolt: Terra. Versek. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023. ... old.

Tamási Orosz János