Lélegeztetőgépen a nyugati magyar diaszpóra

    A ránk jellemző, történetileg meghatározott, nemzethaláltól félő magyar szorongás veti fel az örök kérdést, hogy mennyire vagyunk életképesek mi, magyarok? Mekkora az esélyünk a túlélésre? Mit csinálunk jól és mit teszünk rosszul? Ezen kérdések jogos voltának demonstrálására, illetve részleges megválaszolására jó modellt kínál a nyugati magyar diaszpóra mai helyzete. Alábbi meglátásaim és következtetéseim több mint másfél évtizedes bécsi tapasztalataim alapján teszem, mely időszakban egyre inkább tevőlegesen részt vettem a bécsi magyar élet bizonyos szegmenseinek a munkájában. A Bornemisza Péter Társaság elnökségi tagja voltam több mint tíz éven keresztül, közel egy éve pedig az elnöke lettem, ugyanakkor a Bécsi Napló szerkesztőségének is már néhány éve a tagja vagyok.

    Bármely diaszpórát két jelenség, a szenvedés – háborús és/vagy politikai okokból menekülniük kell az embereknek – és az érdek – kereskedő közösségek – esetleg e két fő hatóerő együttese hozza létre. Vannak népek, melyek diaszpórái soha nem válnak a szó legteljesebb értelmében véve
diaszpórává, hiszen állandó vágyuk hazamenni, míg más népek sajátos életformává gyúrják-alakítják a diaszpórát. Ez utóbbira a zsidók a legjobb
példa: a cionista mozgalom ellenzőinek legfőbb érve Izrael állam megalapítása ellen az volt, hogy az a kétezer éve eredményesen diaszpórába szerveződött zsidók létét veszélyezteti.

    A magyar diaszpóra tipikusan „hazatérni vágyó” közösségek együttese – akkor is, ha tagjai soha nem térnek haza. Ebből származik minden
gyengesége, ugyanis nem életformának, esetleg küldetésnek, hanem pusztán elhúzódó ideiglenes, kényszerű állapotnak tekinti a diaszpórában való létezést, még akkor is, ha történetesen eredményesen alkalmazkodik. Ezért van, hogy a magyar diaszpóra csak addig éli saját életét, csak addig
virágzik, míg nem mehet haza, vagyis míg otthonról nem nyújtanak „segítő jobbot” neki. A vasfüggöny idején nem csak sokkal nagyobb számban,
de mindenekelőtt sokkal öntudatosabban tette a magyar diaszpóra a dolgát, önerőből és hitelesen szervezte közösségi életét, mivel csakis önmagára számíthatott.

    Amióta az anyaország gazdaságilag segíti a magyar diaszpórát, sok minden megváltozott. Tény, hogy az idő múlásával, mivel nem jöttek újabb,
sorait megfiatalító-feltöltő hullámok, a magyar diaszpóra létszáma megcsappant és tagjai kiöregedtek, közben eredményesen integrálódtak, sőt
asszimilálódtak az őket befogadó társadalmakba. Egyik generációról a másikra nagy arányú a nyelvfelejtés, de még élő a kulturális nosztalgia. Ilyen körülmények között az anyaország önző-önzetlen, de mindenekelőtt egyoldalú segítsége nem megerősíti, de tovább gyengíti közösségi életüket, ugyanis a magyar diaszpóra már nem maga szervezi és irányítja saját életét, hanem átadta ezt a feladatot a magyar kormány megfelelő intézményeinek, melyek az anyaország politikai érdekei mentén cselekedve tesznek eleget ennek a megbízatásnak. 

    Amióta Magyarországról anyagi segítség érkezik, a diaszpóra tagjai már nem tesznek saját anyagi erőfeszítéseket. A közösségszervezésben sem azok jutnak jellemzően szerephez, akik az
önállóan működő diaszpóra nehéz évtizedei alatt sokszorosan bizonyítottak, hanem azok, akik a magyar kormánnyal jó kapcsolatokat építenek ki,
ezért természetszerűleg elsősorban annak az elvárásait teljesítik. Érdekes ellentmondás, hogy az újabb idők lehetőségei között azok a legaktívabb
magyarok, akik saját gyermekeiket nem tanították meg magyarul. Hiányosságaikra jellemző (ön) mentségük, hogy ők „hozzák a pénzt” a közösségnek, pedig az életképes diaszpóra fennmaradása egyáltalán nem csak pénzkérdés. Egyébként pénz is lenne elég, ha a jellemzően középosztálybeli diaszpóra tagjai még gyakorolnák a mecenatúra
nemes intézményét – van néhány kivétel, minden tisztelet nekik! – de az utóbbi években sajnálatos módon eluralkodott az a káros hozzáállás, miszerint a magyar kormány gondjaikat megoldja, ezért nem szánnak már saját anyagi erőforrásokat kultúrájukra és közösségi életükre. Így váltak a támogatások sajnálatos módon a passzivitás előmozdítóivá, pedig ideális esetben a kormányzati támogatások és a helyi mecenatúra ki kellene  egészítse és erősítse egymást. Erre alig van példa.

  Egy másik jellemző motívum: a diaszpóra értékeinek hazamenekítése. Tény, hogy sokszor ez az egyetlen megoldás. Tény azonban az is, hogy ez a
menekítés nem disztingvál, mindent és mindenhonnan hazahordana, az anyaországi közgyűjteményi és tudományos kutatás „piacának” megfelelve, még akkor is, ha az értékek jó kezekben vannak, mellőzve azt az elsődleges szempontot, hogy minden tárgy, tárgyegyüttes és közösségi érték csakis in situ igazán hiteles. Lénárd Sándor hagyatékát a brazíliai dzsungelből helyes volt hazavinni, de helytelen lenne a Bornemisza-posztillárist Bécsből minden ok nélkül „hazamenekíteni”.

    Összefoglalva: a nyugati magyar diaszpóra a kortárs magyar nemzetpolitika lélegeztetőgépén van. Kérdezzük meg magunktól: mi lenne, ha nem így lenne? A természetben és a kapitalizmusban, amire nincs szükség az eltűnik, megszűnik. Mondjuk ki: az anyaország támogatása mind erkölcsileg, mind anyagilag nagyon fontos, de csak addig, míg elsődleges törekvése a nemzeterősítés. Ne saját maga politikai szempontjait kövesse tehát egyoldalúan a támogató, és ne kondicionálja rosszul a közösségeket. Ne a saját maga narratíváját terjessze – a legutóbbi Kufstein-konferencia programja a legjobb bizonyíték erre – de őszintén és sokkal árnyaltabban figyeljen oda a határon túli magyar nemzetrészekre, így a diaszpórára is.
A kölcsönös tisztelet legyen a kulcsszó az anyaország – diaszpóra viszonyában, ne az egyoldalú „támogatási kánon” alapján kiutalt „vissza nem térítendő támogatás”. A nyugati magyar diaszpórában még ma is sok a kreativitás és az erő, hagyják hát sajátos hangját szóhoz jutni!

Másréti Kató Zoltán