Lengyelország, Ukrajna, Románia 

Változó népesség, változó viszony

Kevesen gondolnák, hogy a lengyel–ukrán viszony hasonlít a magyar–román viszonyra. Pedig a történelemben Lengyelország (na jó, a Rzeczpospolita, a lengyel-litván unió, 1569–1795) valaha jóval nagyobb volt, mint ma, csakúgy, mint Magyarország. Része volt nemcsak a Litván Nagyfejedelemség (társországként), a Baltikum déli része és a mai Ukrajna nyugati fele, Lwóv/Lviv (Lemberg) városával, egészen a Krímig. A nemesi vezetőréteg mindenütt lengyelül beszélt, a litvánt és az ukránt főként az írástudatlan parasztok beszélték, e két nyelvnek írott irodalma nem is volt. Az ország felosztás nyomán Ausztriához került Galícia keleti felében a parasztok ukránok (ruszinok), a földbirtokosok lengyelek, a városlakók pedig főként lengyelek és jiddisül beszélő zsidók voltak. A magyar kiegyezés révén Galícia is jelentős autonómiát kapott; a politikai vezetés jórészt a lengyel arisztokrácia és nemesség (szlachta) kezében volt. Az erősödő nemzeti tudat mind jobban szembe állította egymással a lengyeleket és az ukránokat, csakúgy, mint a magyarokat és a románokat. Az 1918 végén föltámadó Lengyelország vezetője, Pilsudski marsall, egy lengyel–litván–ukrán föderációt (Międzymorze, Intermarium) próbált létrehozni, ennek része lett volna a mai Belarusz, Lettország és Litvánia is, de a nemzeti függetlenség vágya erősebb volt, mint egy többnemzetiségű nagyhatalom lehetősége. A lengyel–szovjet háborút lezáró rigai béke (1921) által létrehozott Lengyel Köztársaságnak alig 70%-a volt lengyel, az ukránok száma megközelítette az 5 milliót, a belaruszok másfél milliója mellett pedig a külön számolt zsidók 2,7 millióval a lakosság 8,5% -át tették ki. Nagy-Romániában is a románok aránya csak 72% volt, 9 % magyarral, valamint 5–5 % némettel és ukránnal.

Ismert, hogy a Molotov-Ribbentrop paktum alapján Lengyelországot (Molotov szerint a versaillesi szerződés torzszülöttét) ismét felosztották, Kelet-Lengyelországot bekebelezte a Szovjetunió. Kevéssé ismert, hogy az 1941. júniusi német támadásig erről a területről másfél millió lengyelt (köztük zsidókat) embertelen körülmények között deportáltak Szibériába, felük elpusztult. (Nem volt jobb sorsa a balti államok lakosságának sem.) A mai Ukrajna hadszíntérré változott, óriási emberi és anyagi veszteségeket szenvedett el. 1942–44 között az ukrán nacionalista gerillák (UPA, Bandera vezetésével) egyszere harcoltak a németek, a szovjetek és a lengyelek ellen. Közel százezer lengyelt gyilkoltak meg „az etnikai arányok javítása” érdekében. A háború végén a szovjet hatóságok a Lengyelországtól annektált területről a nyugatra tolt Lengyelországba telepítették ki a maradék lengyel lakosságot.

Ilyen előzmények után minden elismerést megérdemelnek a rendszerváltozásoknak köszönhetően függetlenné vált Kelet-Közép-Európa kormányai, hogy a régi kölcsönös sérelmeket leküzdve megbékéltek egymással és kétoldalú szerződésekkel rögzítették a nagyhatalmak (elsődlegesen a Szovjetunió) által meghúzott határokat. A magyar–ukrán és a magyar–román szerződéssel ellentétben Lengyelországban semmilyen indulatot nem váltottak ki a felosztás előtti Lengyelországhoz tartozó területekkel létrejött Litvániával és Ukrajnával megkötött, a határokat véglegesnek elismerő klauzulát is tartalmazó szerződések.

A 2022. február 24-i, Ukrajna ellen elkövetett orosz agresszió új helyzetet teremtett a lengyel-ukrán viszonyban. Már ezelőtt mintegy millió ukrán vendégmunkás dolgozott Lengyelországban, ehhez jött most legalább hárommillió menekült. Ezeket példás gyorsasággal integrálták, az ukrajnainál jelentősen magasabb bérekkel munkát, sőt lakást és iskolát is kaptak. A csekély nyelvi különbség a garancia, hogy döntő többségük a háború befejeződése után sem fog visszatérni Ukrajnába, így a magyarnál jóval dinamikusabban fejlődő lengyel gazdaság még erősebb lesz. Még fontosabb az a politikai és katonai segítség, amit Lengyelország nyújt Ukrajna heroikus önvédelmi harcához. A NATO országokból érkező modern fegyverek döntő mértékben Lengyelországon át érkeznek Ukrajnába. Duda és Zelenszkij elnökök szoros viszonya jó jelképe a ma joggal két testvérnemzetnek tekintett ország kapcsolatának. A mielőbb remélt béke Ukrajna függetlenségét meg fogja erősíteni, elindítja az Európai Uniós és akár a NATO-tagsághoz vezető úton. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság által is üdvözölt és támogatott lengyel-ukrán szövetség – Pilsudski álmát megvalósítva – Európa politikai, katonai és gazdasági képét radikálisan meg fogja változtatni. Románia is érdemi támogatást nyújt Ukrajnának, miközben elmélyíti katonai együttműködését a NATO-val és annak vezető hatalmával, ez tovább fogja növelni e három ország súlyát és befolyását.

Félő, hogy a háborúban tanúsított magyar magatartás tovább rontja a magyar–ukrán viszonyt, ami döntő mértékben Ukrajna újabb keletű türelmetlen kisebbségpolitikájának, a kisebbségek anyanyelvi oktatása korlátozásának a következménye. Az éles magyar válaszokkal ellentétben 2017 októberében a lengyel és az ukrán oktatási miniszter megállapodott, hogy Ukrajna megerősítette, továbbra is biztosítja a feltételeket a területén élő lengyel kisebbségnek az anyanyelv oktatásához, valamint az anyanyelven való tanuláshoz az óvodai, az általános és a középiskolai szinten is. Hasonló egyezményre az ukrajnai háborúval kapcsolatos magyar magatartás alapján egyelőre esély sincsen.

Ennél jóval súlyosabb következménye a jelenlegi magyar politikának az évszázados lengyel-magyar barátságra gyakorolt hatása. Akár rámehet erre a Visegrádi Együttműködés is. Súlyosbította a helyzetet az új magyar vezérkari főnök interjúja is, amiben „lokális háborúnak” nevezte a náci Németország Lengyelország 1939. szeptemberi megtámadását. A kárt csak növelte, hogy Böröndi Gábor altábornagy szerint a háborút nem „fogták meg” időben békefolyamattal, és ez vezetett el a második világháborúhoz. 

Épp csak azt nem mondta a magyar vezérkari főnök, hogy a világháborút Anglia és Franciaország okozta azzal, hogy 1939. szeptember 3-án az agresszió miatt hadat üzent Németországnak. A Putyin orosz elnök történelem-hamisításait idéző szövegben nem nehéz észrevenni az analógiát a mai háború sajátos beállításával. Ugyanis a magyar kormány és a hozzá közel állók azt hirdetik, hogy a béke akadálya az Ukrajnának nyújtott nyugati fegyveres segítség, sőt ennek folytatása vezethet új világháborúhoz. Egyesek már azt a képtelenséget is állítják, hogy az ukrajnai háborúért lényegében nem Oroszországot, hanem az Egyesült Államokat terheli a felelősség. Én a budapesti lengyel nagykövettel értek egyet. Sebastian Kęciek is párhuzamot vont az akkori és a mostani események között, szerinte “Oroszország Ukrajna elleni teljes körű, provokálatlan és törvénytelen agressziójával szemben Európának le kellene vonnia a második világháború tanulságait, és szolidárisan a történelem helyes oldalára kellene állnia, az áldozat, nem pedig az agresszor oldalára. Csak így teremthetünk tartós békét Európában.” Történészként sem fogadom el, hogy a II. világháborút és tanulságait csak a történészek boncolgassák és nem fontos, hogy mások miket beszélnek erről a témáról.

Hogy is mondta Clemenceau francia miniszterelnök? A háború túl fontos dolog ahhoz, hogy a katonákra bízzuk.

Jeszenszky Géza