Louise Glück – irodalmi Nobel-díj - 2020

  A Nobel-díj mindig meglepetés. Az irodalmi Nobel-díj-bizottság nemcsak többéves meglepetés-, hanem kínos botránysorozatot zár le sikeresen az idén ezzel a szerencsés döntéssel. Emlékeztetőül: Bob Dylan díjával 2016-ban sokan nem értettek egyet, köztük maga Dylan sem, aki hónapokig késlekedett a díjat átvenni, majd jött a vaskos zaklatásos-sikkasztásos-kiszivárogtatásos botrány 2017-ben, rá a döbbent díjátadási szünet 2018-ban, végül a tavalyi kettős díjosztás, mikoris a díjazással kapcsolatban Olga Tokarczuk érdemeit senki, a Milosevics-barát Peter Handke szlovén származású osztrák író jellemét viszont annál többen megkérdőjelezték.

  Nagyon itt volt az ideje, hogy az időközben nagyrészt újraalakult bizottság visszaszerezze hitelét. Megtörtént: az idén Louise Glück amerikai költő kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. E döntéssel a botrányos közelmúltú bizottság azt üzente a világnak: bocsánat! És Louise Glück, Bob Dylannal ellentétben, örömmel elfogadta a díjat.

  Louise Glück köteteket írt: két esszé- és tizenkét verseskötetet, melyek közül a Vad írisz 1993-ban meghozta neki a Pulitzer-díjat. Most köteteket fognak írni róla. Csendes, szélfútta hangjáról, széteső szerkezetű, kevéssé megkomponált verselési módjáról, köznapi nyelvezetű mégis érdekes képzettársításairól, szabad rímjeiről, melyek bármit szelíden elmesélnek. Egyszóval, összetéveszthetetlen hangjáról – ahogyan azt a bizottság a díj odaítélésekor
megállapította róla. Szolid költő-karriert futott be, irodalomtanári keretbe foglalva.

  Louise Glück versei? Elolvastam jónéhányat angol eredetiben, majd magyar fordításban is. Meghallgattam egy párat a költőnő előadásában. Ismételten megállapíthatom, hogy a költők ritkán képesek saját verseiket szavalni. Szomorkás, de egyedi hang és felelősséget vállal mindenért, ami mulandó és emberi. Nem az a fajta költészet, ami felkavar, megnyugtat vagy elandalít. Pszichoanalízis – szabadversbe szedve. És csakugyan, egész életében küzdött a neurózissal, mint a legtöbb költő és hiperérzékeny ember. Ő viszont rátalált az önmegmentő, öngyógyító hangra, olyanra, melyet mások is meghallanak, így akár segíthet. Álljon itt néhány sora, Állatok című versének első és utolsó két versszaka.

   „Húgom és én / ugyanarra jutottunk: / leginkább úgy vagyunk / szerethetők, ha nem /vagyunk jelen. /                           Úgy tűnt, főleg / az idegenek/ kedvelnek minket. / Csinosak voltunk és / illedelmesek.
   Mint kiszáradt legelőn / osztozkodó állatok./ Közöttünk egy szál fa, / épp ha megtarthat /egyetlen életet.
   Sosem vettük le / egymásról a szemünket,/ és sosem értünk olyasmihez, / amivel a másik /jóllakhatna.”

(Fenyvesi Orsolya fordítása – Forrás: versumonline.hu)

  Louise Glück költészete lassan érő gyümölcs, de olyan, ami beérik. Kritikusai vallomásos költészetként értékelik poétikáját, én mégis úgy érzem, különös hangvételű soraiban kevesebbet mond el, mint amennyit elhallgat. Nem magával ragadó, de különleges ember. Nyugtalan világban, felpörgő időkben, hűsítő hatású lehet az ilyen hang

 Kató Zoltán