Nagy-Magyarország – kis Magyarország?
Mekkora ma Magyarország? Amekkorának mások látják vagy amilyen nagynak mi érezzük? Mi nagynak és erősnek szeretnénk tudni, ezért annak is képzeljük. Így van ez rendjén! A száz év magány után – ami egyáltalán nem volt magány, hiszen mindig volt társaságunk, volt aki felügyeljen és vigyázzon ránk (fasiszta Németország, Szovjetunió) – kell az önbizalom. Inkább úgy fogalmazhatnánk: az utóbbi száz évben nem volt saját hangunk, nem jutottunk szóhoz. Egy évszázadon keresztül vagy meg sem szólaltunk, vagy mások véleményét szajkóztuk. Nem mondtunk semmit a
világnak. Hívjuk inkább ezért száz év hallgatásnak.
Mekkora Magyarország? Ma biztosan nagyobb, mint tegnap és tegnapelőtt. És sokkal hangosabb. Diplomáciája aktív és eredeti. Az ország a maga útját járja, nem hallgat senkire. Ez a nagyfokú határozottság imponáló egy ütőképes hadsereget nélkülöző és más országok nemzetgazdaságaival szoros függőségi viszonyban levő – ld. német autóipar – kis országtól.
Arra, amit ma Magyarország mond, Európa és a világ odafigyel. Feljegyzik és megjegyzik. Számon tartják és számon kérik. A partnereink sok mindent nem értenek: sem azt, amit mondunk és azt sem, miért mondjuk. Az európai népek kórusa nem érti a magyar disszonáns hangokat. Nem érti, honnan az a mellbő bariton, mely akkora mellkasból jő, melyből legföljebb csak tenor hangozhatna. Nem értik a kottánkat, amiből játszunk és nem értik országunk koreográfiáját sem. Nem értik a taktikánkat – ezért egyelőre lépéselőnyben vagyunk – és nem értik a stratégiánkat, hogy közép- és hosszú távon merre visz az utunk és hova vezet? Nem értik, miért nem fogadjuk el a klub szabályait, ha már jószántunkból tagnak beálltunk, és azt sem értik, miért járunk olyan társaságba – EU – melyet nem szeretünk. Egyszóval, nem értenek! Meg nem értettségünk érzése nem új és gyakran ott kísért a történelmünkben.
Mekkora Magyarország ma? Tőlünk függ. Mindenesetre a fáradtság jelei már mutatkoznak. Nem, nem mi fáradtunk bele – örök nyughatatlanságunk jól tartja magát. Környezetünk, partnereink, szövetségeseink kezdenek eltompulni, elfásulni irányunkban. Nem hallgatnak már minket olyan figyelmesen, és nem is vesznek már minket annyira komolyan. Azt hiszik kiszámíthatóak vagyunk és cselekedeteink előre megjósolhatók. Azt hiszik, általunk pusztán a balkáni korrupció terjedt tovább, azt hiszik, hogy csak a pénzük kell nekünk.
Tévednek. Nekünk sokkal több kell: a múlt és a jövő! A legutóbbi évszázadban csúnyán megaláztak és szétvertek minket. Ma és a jövőben is azt szeretnék, ha suszterként megmaradnánk a kaptafánk mellett. Nem vagyunk suszterok, sem foltozóvargák! Keleti nagybácsink Kapudöngető Attila, nem valami hálót foltozó, halszagú rokon, finn halász. A szabálytisztelő, törvényes együttműködést fetisizáló Nyugat azért nem ért minket, mert nem hisz a szemének, nem lát-
ja, ami napnál világosabb: mi nem akarunk együttműködni! Mi nem lassú felemelkedést akarunk, sem unalmas, de úgynevezett kölcsönösen gyümölcsöző egyezségeket. Ötszáz évvel Mohács és száz év hallgatás után, most nagy hangon bemondjuk a tromfot: mi mindent akarunk! Attila még megfordult Róma kapui alatt, de mi, a dicső hunok kései leszármazottjai most végre a Nyugat falain belül – intra muros – vagyunk! Jól teszik, ha imádkoznak az Európai Parlamentben: „De saggitis hungarorum libera nos Domine!”...
Mondjunk, amit akarunk a világnak, de soha ne csapjuk be önmagunkat: ne tévesszük össze a folklórt a politikával, a költészetet a diplomáciával. Jövőnk, jó vagy rossz sorsunk attól függ, helyesen mérjük-e fel önmagunk? Helyesen mérjük-e fel lehetőségeinket, helyesen ítéljük-e meg erőnket, felhalmozott tapasztalatainkat? Ha diplomáciánk erélyesen szomszédol vagy a minket is tagjai közé befogadott szervezetek főhadiszállásain pózol – nem baj. Éljünk a meglepetés és a megtévesztés erejével. Mások is ezt teszik. Életfontosságú azonban, hogy mi magunk pillanatig se felejtsük saját, valós állapotainkat. Pillanatig se felejtsük, mit bírunk el és mit nem. Legyünk pontosak tartalékaink, eszköztárunk felmérésében és időnként számoljuk meg katonáinkat is. Ha kevesen vannak, ne menjünk csatába, és ne feledjük a többet ésszel, mint erővel népmesei jótanácsát sem.
Mekkora ma Magyarország? Magunk sem tudjuk, pedig fontos lenne pontosan ismerni. Ha alábecsüljük országunkat, kishitűségünk foglyai maradunk és semmire nem visszük. Ha túlbecsüljük, úgy járunk, mint a béka Ezópus állatmeséjében: ökör akart lenni, felfújta magát – kipukkadt!
Nézzünk szembe a valósággal: mondjuk el őszintén egymásnak, mekkorák vagyunk...
KATÓ Zoltán