„Ne ítélkezzek, ismerjem meg a gyermeket!"

Apr 7, 2021 - 13:41 Updated: Apr 22, 2021 - 00:47

Hiánypótló kötet jelent meg Réthy Endréné professzorasszony, az ELTE és a hallgatói nemzedékek kiváló oktatáskutatójának tollából a magyar gyógypedagógus-képzés XX. századi történeti múltjának és gyakorlati eredményeinek tanulmányozásához, értékeléséhez. A szerző a gyógypedagógiai profesz-sziónak egy adott korszakban betöltött szerepét, az 1963-ban bevezetett felsőoktatási reform hatását vizsgálja. A felülről szerveződő, ideológiailag alapozott reformfolyamat következményeként indult el a gyógypedagógiai tanárképzés átszervezése, megújítása 1963-ban. A szerző a már feltárt tényeket, a kritikus időintervallum eddig kevésbé ismert mikrotörténéseit új nézőpontból - politikai, ideológiai, szakmai - mindenekelőtt személyes, elemző vizsgálat tárgyává tette. A korabeli események hatását az első „reformévfolyam” hallgatóival és tanáraival készített 21 interjú tartalomelemzésén keresztül ismerhetjük meg. A kötet eredetiségét gazdagítja, hogy a szerző a korszak első „reformévfolyamának” hallgatója volt.

A kilenc fejezetből álló mű minta a tudományos kutatás megalapozottságára. Tanulságos a gyer-mekkép társadalmi megítélésének változásai, különös tekintettel a fogyatékosságra, és a gyógy-pedagógiai rendszer kiépülésének kezdeteire. Réthy Endréné hangsúlyozza: a 21. században el kell érni, hogy „a fogyatékosság ne alkalmatlanságot jelent-sen, hanem olyan állapotot, mely a körülmények alakításával lehetővé teszi azt, hogy az egyén a társadalom hasznos, aktív, megbecsült tagjává váljon.” A magyar gyógypedagógus-képzés 120 évvel ezelőtt, 1900-ban kétéves képzéssel kezdődött Vácon a Gyógypedagógiai Tanítóképzőben. A kétéves tanfolyami képzés 1922-ben realizálta a tanári minősítést, miután az intézmény Gyógypedagógiai Tanárképzővé alakult. 1928-ban kapta meg a főiskolai címet négyéves képzési idővel.

Réthy Endréné bemutatja azt a történelmi hátteret is, amely az 1949-es fordulat éve után gyökeresen megváltoztatta a magyar oktatási rendszert struktúrájában, tartalmában. A gyógypedagógiai főiskolai képzés 3 éves lett, a tantervben minimálisra csökkent a lélektani tárgyak oktatása, eltűnt a szakmai autonómia, a kritikai szellem, s kicserélődött az „egyetemi elit”. Az ideológia és a politika uralma meghatározó lett, a pedológiát áltudo-mánynak nevezték, a pszichológiát betiltották. A szerző kiválóan szemlélteti a tantervi koncepciókon (1952 és 1958) keresztül a párthatározatok erőteljes meghatározottságát. 1961-ben jelenik meg az első törvény a Magyar Népköztársaság oktatási rendszeréről, mely az intézmények gyakorlatorientációját és a szocialista embertípus kinevelését preferálta.

1963-ig egységes gyógypedagógusi képzés folyt a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, az akkor végzett szakemberek képesítése bármelyik gyógypedagógiai intézetbe megfelelt. „A képzés nem-zetközileg is egyedülálló koncepciót jelentett.” A gyógypedagógiai reformokat előkészítő bizottságba azonban a minisztérium nem kérte fel Bárczit, sőt 1963-ban nyugdíjazták. A főiskolán lezajló, s az 1963-as évhez kötődő legnagyobb változások: a megelőző és széles körben megvitatott Reform Bi-zottsági munkálatok (1960-1961) figyelmen kívül hagyása, Bárczi nyugdíjazása, az új reform bevezetése, az új tanterv, új oktatók a gyakorlatból, új főiskolai vezetés, az ideológiai és szakmai viták. Az ideológia által erősen megterhelt szakmai vitasorozat erősen igénybe vette a Főiskola szakmai – tudományos - oktatói kapacitását. A szerző kérdése: „Felvethető az a kérdés is, hogy egyáltalán megreformálható-e a felsőoktatás, vagy csupán a reform illúziója létezik?

Az izgalmas felvetésre remek választ ad Réthy Endréné empirikus kutatása, melyben az első 80 hallgatóból 26-ot sikerült felkutatnia, s közülük 21-én vállalták a részvételt a vizsgálatban. A vizsgálat narratív autobiográfia bekérésével történt. Az adatok feldolgozásának első lépése a főiskolára kerülés motívuma volt; a belső motivációs jegyeknél döntő volt az intézmény adta lehetőségek; a szociális motivációt a mintakövetés jellemezte; a presztízs motivációt a közepes teljesítménnyel is főiskolai végzettség szerzése. Elemzi a szerző a volt hallgatók élményeit - az évnyitóval kapcsolatosan, Bárczi ravatalánál - melynek szimbolikus jelentősége utat nyitott a gyökeres változás felé. S mire emlékeztek a vizsgálati személyek a főiskolai reformról? A hallgatók többsége általában keveset tudott a reformról, azt is többnyire hallomásból, elsősorban tanáraiktól hallották, s nem voltak tisztában a háttér eseményekkel. A nagy mennyiségű tananyag, a sok hospitálás és a gyakorlat lekötötte a figyelmüket. Ugyanakkor csoportonként más-más, de összességében örömteli diákköri munka folyt. Érdekes, hogy senki nem említette a KISZ-életet, egyébként a reformévfolyam KISZ titkára disszi-dált. Nagyon tanulságos a vizsgált személyek meg-ítélése az oktató tanárok hatásáról. Ebben az ún. felemás, ideológiai hatást egyértelműen közvetítő rendszerben 31 tanárt említettek a volt hallgatók, akik pozitív hatást gyakoroltak rájuk a későbbi életükben is elsősorban személyiségük „varázsa”,illetve oktatói profizmusuk okán. Értékes emlékek az esetleírások, melyek gazdagították a szerző sokszempontú kutatásában a metaforák – érzelmek, jelenség, alkotás, fogalmak, tevékenység – struktú-ráját. A gazdag vizsgálati anyagban a szerző értékel-te a szociokulturális különbségek befolyását a volt évfolyamtársak értékalapú barát választásában, a reform hatását a hallgatók személyiségére, pályafutására, professziójára. A máig igaz titkok közül csak kettő: „Ne ítélkezzek, ismerjem meg a gyermeket!” „Dicsérjem, bíztassam, próbáljak meg örömet szerezni a tanulásban!”

A vizsgálatot a szerző fókuszcsoportos interjúval zárta a saját lakásán. A megbeszélés 7 fővel másfél óráig folyt. A ráhangolódás után direkt, majd mélyítő, indirekt (puhatolózó) és pontosító típusú kérdések izgalmas tanulmányozását csak javasolni tudom! Egyértelmű lett, hogy a reform elvi, lényegi, konceptuális kérdéseit senki nem tisztázta az évfolyammal, a koncepcióhoz kapcsolódó árnyalt feszültségeket sem érezték. Negatívumként azt élték meg, ami személyesen érintette őket.

Összefoglalva: Fontos megállapítása a szerzőnek az empirikus vizsgálat eredményei alapján, hogy a gyógypedagógia eszmetörténeti mélyrétegeit nem befolyásolták a társadalom nagyobb horderejű változásai, s nem befolyásolták a négy évig tartó reform útkeresései sem. A Gyógypedagógiai Tanár-képző Főiskola szellemiségével, küldetéstudatával, elkötelezettségével olyan erősen hatott, hogy meg-határozó volt az 1967-ben végzett hallgatók későbbi szakmai életében, szakmai professziójában. A humanizmus, a gyermekközpontúság, s differenciált pedagógiai fejlesztő hatások, a gyógyítás vezette őket sikeresnek mondható pályájukon. Ezen gondo-latok jegyében ajánlom a kötetet a gyógypedagógia szakembereinek és a hallgatóknak egyaránt.