Nemzetpolitikai maszekolás helyett

Hogy mennyire megvertek minket a történelem legutolsó évszázadai, azt magyar embereknek nem kell magyaráznom. A tömeges önsiratástól és vádaskodástól a magányos önostorozásig terjed e csapások feldolgozási kísérletének a palettája. Túl kellene ezen lépni.

A legutóbbi évtizedek meglepően kedvező történeti fordulata úgy hozta a Kárpát-medencében, hogy szétszabdalt kis nemzetünk részeinek többsége, ha nem is egyazon állam, de egyazon államok feletti struktúra, egyazon geopolitikai és gazdasági rendszer részeiként egymásra találtak. A folyamatosan fennálló, még ha koronként nagyon is hullámzó érzelmi összetartozás érzetén túl az Európai Unióhoz való tartozásunk megadta nemzetünknek az összetartozás politikai és mindennapi gyakorlati vetületét. Ha úgy tetszik, az idők végéig lehet szidni az EU-t, de vegyük tudomásul, hogy adott esetben az EU szétesése elkerülhetetlenül nemzetünk újabb, talán végleges szétszabdalását vonná maga után. A kárpát-medencei magyarok skizofrén állapotban élnek: a jó ideje tartó mantrázásnak köszönhetően utálják az EU-t, de fölmérik, hogy gazdaságilag nem boldogulnának nélküle. A helyzet sokkal összetettebb: a kárpát-medencei magyarság az EU intézményes kerete nélkül semmilyen szempontból nem boldogulna. Tudomásul kellene vennünk realitásainkat, és jobban kellene vigyáznunk magunkra. Az önmagunkra vigyázás legmagasabb fokozata a nemzet egységének a megteremtése.

Nemzetegyesítésről akkor beszélhetünk, ha a nemzet képes felmérni érdekeit és prioritásait. Az autentikus nemzetegyesítő szándék szüntelenül afölött kellene őrködjön, hogy semmilyen pillanatnyi bel- vagy külpolitikai érdek ne írhassa felül a nemzet egységét. Ez a gondolat azért idealizmus, mert az anyaország mindenkori kormányai – a kormányok mindenütt a világon – természetszerűleg saját hatalmi érdekeiket tekintik elsődlegesnek, így ennek rendelik alá nemzetpolitikájukat, következésképp a nemzetegyesítést nem kizárólag a kormányokra kellene bízni.

A kormányok mindenkori gyakorlata, hogy a nemzetrészeken belül kisebb-nagyobb előjogokhoz és anyagi forrásokhoz juttatják a velük együttműködő csoportokat, viszont e gyakorlat által nem a nemzet egyesül, hanem pusztán a kormányzati érdekek integrálódnak a Kárpát-medencében. Az eredmény: a nemzet nem csak belpolitikailag polarizálódik, de komoly feszültségek támadnak a különböző nemzetrészek között. A legszemléltetőbb, lehetséges példa: ha az anyaország kormánypártja az anyaországi szavazók döntése ellenében a külhoni állampolgárok szavazataival marad(na) hatalmon. Ez kifejezetten nemzetromboló következményekkel járna.

Minden magyar, aki kéri és igényli, legyen magyar állampolgár. A jelenlegi kormánypárt, mely ezt a lehetőséget nemzetének megadta a történelmi igazságtétel tagadhatatlan bajnoka – mindaddig, míg nem akar ebből az igazságtételből politikai hasznot húzni. A politika csupa alkudozás, adok-kapok, üzlet. A nemzetpolitika nem lehet az. A nemzetpolitika egyetlen szempontja a nemzet egybetartásának az állandó feladata lehet.

A nemzetet nem lehet ajándékokkal, ilyen vagy olyan juttatásokkal egybentartani. Reménytelenül megosztó tevékenység egyes csoportokat támogatni, majd nemzetpolitikai trófeaként felmutatni ezt a támogatást. A nemzeti egységet figyelembe vevő oktatási és kulturális programok nem lehetnek megosztó politikák ürügyei, sem célpontjai. A nemzeti kultúra különösen nagy kohéziós erőt jelent, mellyel semmiképpen nem szabad politikailag visszaélni. A nemzeti kultúra elpolitizálása hosszú távra kiható, komoly veszélyeket hordoz magában.

A nemzetpolitika csakis szolid alkotmányos alapokon nyugodhat. Ennek mára félig-meddig megteremtődtek a feltételei, de a félmunkát be kell fejezni. Az Alkotmányba tételesen bele kell foglalni, hogy a mindenkori magyar költségvetés bizonyos, jól meghatározott százaléka – kettő-három-négy? – a határon túli nemzetrészek támogatására kerül felhasználásra. Ha jól megy Magyarországnak, több jut a határon túli nemzeti kisebbségeinek is, ha pedig Magyarország nehéz gazdasági helyzetbe kerül, a külhoniak is osztoz(za)nak a nehézségekben.

Az alkotmányosan a nemzetrészekre szánt költségvetési részesedést nem politikai, de össznemzeti grémiumnak kell szétosztania. Ebben a mindenkori kormány képviselői mellett kötelezően a mindenkori ellenzék képviselői is jelen kell legyenek, akárcsak a nemzetrészek képviselői. Mindaddig, míg nem így történik, a nemzetpolitika nem más, csak nemzetpolitikai maszekolás. A hajdan olyannyira használatos maszek szó a magán és a szektor szavak első szótagjaiból összevont kifejezés. Amennyiben a mindenkori anyaországi kormány aktuálpolitikai impulzusai, illetve talmi rokonszenvek és ellenszenvek alapján osztogatja az anyagi forrásokat a nemzetrészek képviselőinek, gyakorlatilag nem tesz mást, mint maszekol, vagyis a nemzetpolitikát a magánszektor egyoldalúan profitorientált szabályai szerint alakítja: szelektív támogatásért politikai hasznot kovácsol. Nem ilyen az igazi nemzetpolitika.

Ha valami a nemzet teljes nyilvánosságára tartozik, az a nemzet összetartásának a mindenkori állapota. Széthúzó nemzet előbb-utóbb halálosan kifárad, nem viheti sokra. Ideje, hogy az immáron negyedik alkotmányozó kétharmadát bíró kormányzat befejezze az általa eredményesen megkezdett munkát és foglalja Alkotmányba a határon túli nemzetrészek százalékos részesedésének garantált támogatását, illetve e támogatások szétosztásának pártok fölötti grémiumát. Valamelyes politikai ütőképességet veszítene ezáltal, lehet, de rátérne a valódi nemzetegyesítés tartós és felelős útjára.

Másréti Kató Zoltán