Nyugat Keletről

Nyomkereső skolasztika

Mi, „keletiek”, hosszú ideje küszködünk, hogy választ találjunk a kérdésre: Mi a Nyugat? Úgy érezzük, e kérdés megválaszolásától függ nem csak a jövőnk, de még a lelki üdvösségünk is. Vannak homályos elképzeléseink, de még a kielégítő válasz megtalálása előtt már eldöntöttük, hogy a Nyugathoz akarunk tartozni.

Vagyunk jónéhányan Európában akik életünk folyamán kellő időt töltöttünk mind Keleten, mind Nyugaton, ahhoz, hogy néhány megállapítást megkockáztassunk, még akkor is, ha bizonyos sztereotípiák csapdájába eshetünk.

A legelemibb lehetőség: Nyugat mindaz, ami tőlünk napnyugatra esik. Attól függ, hol állunk, esete válogatja. Ebből a földrajzi bizonyosságból az következhetne, hogy a Nyugat relatív fogalom. Pedig kevés szolidabban működő entitást ismerünk, mint a Nyugat, csak éppen meghatározni nehéz, mivel mindig mások, a nem nyugatiak igyekeznek a Nyugatot fogalmilag körülhatárolni. Jóllehet, a nyugati gondolkodás az, mely minden területen szabályoz és meghatároz, saját maguk nyugatiságát a nyugatiak nem igyekeztek pontosan definiálni.

A nyugati ember első szívverését én arra a pillanat-ra teszem, mikor Saulus arcra bukott a damaszkuszi út porában, majd Paulusként folytatta (élet)útját. Saulusként még egyenes és őszinte volt a keresztényüldözés gyűlöletében, tehát még bűntudat nélküli antik ember. Paulusként már tele volt lelkiismeretfurdalással, minden meggyőződése ellenére is kételyekkel, ugyanakkor ambiciózus világmegváltóvilághódító missziós tervekkel. Pál apostol Rómaiakhoz írt leveléből idézem: „A belső ember szerint Isten törvényében lelem örömöm, de tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz” (Róm 7, 22-23). Ez a kettősség, ez a meghasonlottság az, ami a Nyugatot mindvégig jellemezte: nincs még kultúrkör, melyben az értékek és érdekek ennyire kiegészítenék, egyben – paradox módon – ütnék is egymást. Minden vallás ilyen vagy olyan módon az önreflexióra sarkallja hí-veit, de nincs még vallás, mely a lelkiismeret furdalást és bűntudatot tenné meg maga alapjául, ugyanakkor e rettenetes belső feszültséget a bűnbocsánat ígéretével feloldva! Nincsen Nyugat kereszténység nélkül, és a gazdagságát megteremtő gyarmatosításnak is a keresztény misszió felemelő ürügyét adta, hiszen másként nem lett volna ereje az expanzióra. Egy „tős-gyökeres” keleti embernek, mint amilyen Attila, a hun vagy Dzsingisz kán volt, nem volt lelki szükséglete hódításainak hamis magyarázatát adni. Hódításaikban erőfölényük természetes megvalósulását látták, és nem mentegetőztek folyton, nem mind kérdezték, hogy van-e joguk hozzá? Nem volt ilyen természetű igényük. A Nyugat, a nyugati ember, legyen szó véres gyarmatosításról vagy profitéhes kapitalizmusról, mindig magasabb rendű eszméket, keresztényi vagy demokratikus értékeket képvisel és terjeszt. Ha nem teheti, oda minden ereje.

A történelem iróniája, egyben a világ szerencséje, hogy a Nyugat olyan rég űzi ezt a kétarcú politikát, olyannyira hisz benne, hogy idealizált világképének védelmében sok esetben már valóban helyesen cselekszik. Tipikus nyugati figura a középkori lovag, aki hétköznapjaiban mai fogalmaink szerint tulajdonképpen moral insanity, mégis, amikor szíve hölgyének udvarol, minden emberi gyarlóságon felülemelkedik. Ahhoz, hogy jók lehessünk, alapfeltétel, hogy bízzunk jóravaló képességünkben és tudnunk kell a gonosz létezéséről is, ugyanakkor hinnünk kell szabad akaratunkban, vagyis, hogy jó és rossz között saját elhatározásunkból választhatunk. Jóról és rosszról minden vallás és társadalom elgondolkodik, de egyik sem foglalkozik ezekkel olyan megszállottan és nem moralizál olyan következetesen, mint ahogyan azt a keresztény Nyugat teszi. A fausti jelenség tipikusan nyugati kérdés.

Mi, keletiek, gyakran szemrehányást teszünk a Nyugatnak annak kettős erkölcse miatt. Igazunk van. Be kell ismernünk ugyanakkor, hogy a Nyugat, Európában és Észak-Amerikában, ahol otthon van, ma már képes az értékek és érdekek viszonylagos egyensúlyát megteremteni és fenntartani. Világszinten a kortárs nyugati szemlélet az értékek változatosságát jól tolerálja, de saját érdekeit ma is dominánsan képviseli. Minden jelentős előrelépés ellenére a Nyugat önzése továbbra is töretlen.

A hajdani Keleti-tömb körülményei között szocializálódott generációk pontatlan képet alakítottak ki maguknak a Nyugatról. A hidegháború hosszú évtize-dei alatt az emberek nagy többsége elsősorban a garantált anyagi biztonság és a jóléti állam bajnokának tartotta a Nyugatot. Az értelmiségiek tovább mentek: a jólét és biztonság mellett, melyre ők is igényt tar-tottak, a szabadságjogok és demokrácia iránti sóvár-gásuk jegyében a végletekig idealizálták a Nyugatot.

Évtizedes erőfeszítéssel elértük, amit akartunk: ha szervesen nem is, de rendszerszinten a Nyugathoz – NATO és EU – tartozunk. Most mégis csalódottak vagyunk. A Nyugatban természetesen, nem önmagunkban. Nem csak Magyarországon, de Kelet-közép-Európában sokfelé tettenérhető ez a csalódottság, olyannyira, hogy megerősödőben a nosztalgia a „régi szép idők” iránt, mi több, egyes országokban a hivatalos kurzus már-már nyugatellenes.

A Nyugat sajnálatos módon csak felszínesen, pusz-tán a termékek előállításában és értékesítésében, vagyis a fogyasztói társadalom kánonjában integrálta a Keletet. Az olcsó munkaerő, illetve a megnyíló piaci lehetőségek voltak kelet-közép-európai térségünk felemás integrációjának valódi mozgatórugói. Mi ezt frusztrációval éljük meg és folyton számon kérjük a Nyugattól becsapottságunkat. Történetileg értelmezhető és pszichológiailag is érthető jelenségek ezek, de észre kell vennünk, hogy a nem túl nagyszámú lehetőség közül, mely térségünk jövője előtt áll, még mindig a Nyugat értékrendje és berendezkedése a legkívána-tosabb lehetőség, nem kétséges tehát, hogy továbbra is ebbe az irányba kell megtennünk erőfeszítéseinket.

Hamis a kép, melyet magunk alakítottunk ki róla, nem fedi az igazságot, nem ismerjük a Nyugat természetét. Meglepő és aggasztó, hogy a legújabbkori tapasztalataink birtokában sem vagyunk hajlandók elképzeléseinken változtatni, nem tanulunk. A Nyugat sem tanul eleget a Kelettől, illetve a Keletről, jóllehet érdekében állna. A globalizáció fokozódó, ma már elsősorban a Távol-Keletről érkező veszélyeit figyelembe véve – lásd újabb kínai selyemút – a Kelet-Nyugat közötti együtt-működés kulturálisan is egyre inkább felértékelődik.

A Nyugat felületességében is nyitott és céltudatos: gyorsan és célirányosan igyekszik megszerezni mindazt a tudást, melyre éppen szüksége van, legyen szó a fogyasztói szokások felméréséről vagy geopolitikai helyzetelemzésről, minden más viszont kívül esik érdeklődési körén. Mi, a Nyugat vonzó anyagi civilizációját és jólétét leszámítva, sok minden mással szemben, amit a Nyugat képvisel, elutasítóak vagyunk.

A Nyugat alkonya. Megjósolták, világszerte sokan várják. A világ nagy iramban változik, de eltart még jónéhány generációig míg lenyugszik a Nyugat napja. Addigra mi is hozzá tartozunk...

Kató Zoltán