ÖNNÖN MAGÁNYUNK

  „Elszoktunk egymástól az elmúlt száz évben, most egy visszaszokási fázisban vagyunk” – valahogy így fogalmazott a különböző országokban élő nemzetrészek közötti kapcsolatok fejlődéséről Duray Miklós a Bécsi Napló legutóbbi szerkesztőségi megbeszélésén. „Véget ért a száz év magyar magány időszaka” – ezt pedig Orbán Viktor magyar miniszterelnök ismételte meg többször a szomszédos államokkal való kapcsolataink javulására utalva az elmúlt hónapokban.

  Az idézetek mögé rejtett két fontos felvetés kétségkívül meghatározza az előttünk álló Trianon-évforduló hangulatát és eredményességét. Leegyszerűsítve a következő kérdéseket kellene átgondolnunk, kibeszélnünk és lehetőleg a közös cselekvés középpontjába állítanunk: 1. Hogyan alakulnak a kapcsolatok magyar és magyar, az anyaország és a határon túli magyar közösségek között? 2. Hogyan állunk a Trianon (és az örökébe lépő Párizs) által meghatározott Kárpát-medencei rendben szomszédainkkal? Kétségtelen, hogy a hivatalos magyar politika az elmúlt évtizedben ezen a téren komoly eredményeket mutathat fel. A „határon átívelő nemzetegyesítés” jegyében került sor a magyar állampolgárság megszerzésének megkönnyítésére, a nemzeti összetartozásról szóló törvény elfogadására, a választójog kiterjesztésére vagy éppen az anyaországi és határon túli magyarság közötti személyes kapcsolatok elősegítésére. Mindeközben a kormányzat képes volt jó – talán nem túlzás állítani: szinte példátlanul jó – kapcsolatokat kialakítani néhány szomszédos országgal, leglátványosabban Szlovákiával és Szerbiával. A magyar politikának ugyanakkor továbbra is választ kell adnia arra a kihívásra, hogyan lehet jó kapcsolatra és a természetes közös pontok megtalálására törekedni a sok tekintetben hasonló sorsú államokkal – önfeladás nélkül, azaz nem szemet hunyva a továbbra is megjelenő magyarellenes gesztusok felett? (Szlovák viszonylatban elég csak az állampolgárság ügyének rendezetlenségére vagy a végül visszavont zászlótörvényre gondolnunk.) A Visegrádi Négyek szövetsége az elmúlt években valós tartalommal telítődött: mintha a közép-európai országok felismerték volna közös értékeiket és érdekeiket, az „egységben az erő” igazságát. Az együttműködés – ha a következőkben is fenntartható marad – akár sorsfordító jelentőségűvé, egy újfajta gondolkodást megalapozó erővé is válhat.

  A két fent idézett és sokszor összegabalyodó igazság mellett még egy súlyos kérdésen kell gondolkodnunk – akár a 2020-as trianoni évforduló kapcsán is. A trianoni békediktátum elutasítása, a „nem, nem, soha” az 1920 utáni évtizedekben egységpontot teremtett a magyarok között. A kommunista diktatúra több évtizedes nemzetellenes, elérzéketlenítő politikája sikerrel vetette el a közöny magvait a magyar társadalomban. E közönyre és az ebből fakadó tudatlanságra épített gyűlöletkeltő politika „sikerét” sajnos a rendszerváltás után több alkalommal láthattuk – a nemzetegyesítő népszavazás 2004. decemberi elgáncsolása ennek csak egy, ugyan kétségkívül a legsúlyosabb epizódja volt. A magyarok közötti személyes kapcsolatok intézményes erősítése – akár a kötelezően határon túlra is szervezett osztálykirándulásokra, akár a Rákóczi Szövetség civil programjaira gondolunk – jó reményekkel kecsegtet arra nézve, hogy a jövő nemzedékek másféle élményekkel, hozzáállással közelíthetnek az összetartozás kérdéséhez. Az elmúlt évtizedben kétségtelenül előreléptünk – de vajon lehet-e egyszer újra egységpont közöttünk a határokon átívelő magyar szolidaritás kinyilvánítása?

  Egyáltalán: képesek vagyunk-e mi, magyarországi magyarok bármiben is megegyezni? Fájdalmas megosztottságunkat – a felvezető idézetet átalakítva: önnön magányunkat – jól érzékeltette, ami a budapesti Puskás Aréna impozáns megnyitója után történt. A hetvenezres tömeg nagy része alighanem régóta ismeri és szereti az Ismerős Arcok együttes összetartozás üzenetét hordozó és középpontba állító Nélküled című dalát, amely a dunaszerdahelyi labdarúgó csapat minden meccse előtt egyfajta himnuszként hangzik el. A Nélküled-hez kapcsolódó, kinek-kinek eltérő, egyedi, ugyanakkor összeadódva mégis mélyen közösségi élményanyag alapján nem véletlen, hogy a tömeg nagy része felállva énekelte a dalt. Hogy mennyire mások vagyunk, mi sem bizonyítja jobban: míg én – mivel volt szerencsém jelen lenni a történelmi eseményen – magamban úgy éreztem, hogy nemcsak a dal „tért haza”, de Magyarország és a magyar nemzet is megérkezett „valahová”, addig az egyik legolvasottabb magyar hírportál VIP-jeggyel érkező szerzője lázadási lehetőségként fogta fel a számára ismeretlen akkordok alatti ülve maradását. Gesztusa aligha zavart volna bárkit is – ha ő erre nem hívja fel a közvélemény figyelmét. Az összetartozás tudatosítása és a közös öröm helyett így lett ismét vita, sértegetés és gúnyolódás, az „egy vérből valók vagyunk” valós üzenetéből pedig faji alapú, náci beszéd a szélsőségesen liberális véleményformálók számára.

  Csoóri Sándor írta a rendszerváltás hajnalán: „A mai alakjára összezsugorodott Magyarország elérte a csonkolhatóság alsó határát. Már egy porszem is elvehetetlen belőle.” De mit lehet tenni akkor, amikor egyes „porszemek” belülről folytatják az öncsonkítást? Amikor közöttünk élve, az önkirekesztés gesztusának állandó gyakorlásával próbálnak tönkretenni minden közös célt, megkeseríteni minden közös örömöt, leszólni minden közös eredményt?

  Az országcsonkítás századik évfordulóján talán ezen is érdemes lenne elgondolkodnunk.

Nagymihály Zoltán