Ötven évvel ezelőtt kőballada született

A felújított szülőház megnyitása egybeesett pár évvel az író halála után, Tamási Áron emlékművének felavatásával. Születésnapja, szeptember 19. előtti tisztelgés volt a hivatalos ünnepség, 1972 szeptember 24-én. Embernél magasabb kőtömbből alkotta ezt a hatalmas, két méternél magasabb, több alakot mintázó szobrot Szervátiusz Jenő és fia, Szervátiusz Tibor, a két kolozsvári szobrászművész. Domborműveket idéző, a sziklából élesen kiváló, mégis abba símuló faragásaival, azon a vasárnapon vált teljes egészében, méltóságteljes pompájában megcsodálhatóvá.

„Hoztak kérésünkre Tusnádról egy követ, de nem volt elég nagy és jó, ezért a Hargita oldalában kerestünk faragásra valót. Mi ketten is részt vettünk a keresésben. Végül is meg-találtunk egy gyönyörű trachitot, melyet Úrasztalának neveztek a népek. Mert a pásztorok ennél a kőnél pihen-tek, s ettek róla. No, meg-találtuk, de le is kellett valahogy szállítani a hegy-oldalról, az Ivó-oldalról! Nem volt könnyű, két traktor mozdította ki a helyéről, és vontatta be Farkaslakára. Ahogyan lemértük, körülbelül kilenc tonnát nyomott.” – emlékezik vissza a fiatalabb kőfaragó, Szervátiusz Tibor a közös munkára egy 2016-os vallomásában. ¹

Az emlékművet abból a hatalmas, méternyi szélességű, bő két köbméteres andezittömbből faragták ki hosszas munkával, amelyet a Hargitáról, a Medveferedőből egyenesen majdani végleges, kiállítási helyszínére szállítottak, nehogy valakinek eszébe jusson újra el-mozdítani a hatalmas súlyt.

„A hetvenes évek elején édesapámat megkereste egy írócsoport, és felkérték, mint szerintük ’egyetlen illetékest’, hogy Tamásinak emléket állítson.” – Ám a művész vállalása nem minden részletében úgy valósult meg, ahogyan tervezte. – „Édesapám elvállalta a felkérést, meg is kezdte a tervezést. Ám rövidesen megbetegedett, úgy érezte, hogy nem tudja a munkát elvégezni. Arra gondolt, hogy kell keresnie valakit, aki segít. Csak énrám tudott gondolni, tudta: valódi segítőtárs leszek. Meg is kért, s én elvállaltam. Mindenképpen segíteni akar­tam neki.” Az elképzelésből valósággá váló Tamási-emlékmű történetéből kihagyhatatlan még két személy, a székelyudvarhelyi kórház igazgató-főorvosa és felesége, hivatalos nevén Bakk Elekné, de a lelkes csapat tagjainak, a háta mögött amúgy tisztelettel-kedveskedőn, csak Sárika. Sokat tettek a mű létrejöttéért.

A munkát 1971-ben kezdték meg, és 1972 késő nyarára készültek el vele. Az alkotó művész így fogalmaz ezekről a hónapokról és a kihívást jelentő kőtömbről a visszaemlékezésében: „Ahogyan lemértük, körül-belül kilenc tonnát nyomott. Iszonyúan kemény, időtálló, vulkanikus kőzet. Gyönyörű acélkékes szürke színezete van. A templom mögé állították fel, az úthoz közel, ahol majd elkezdtük a munkát. Építettek nekünk egy kis kamrát a szerszámainknak, meg fedelet a szikla fölé, hogy esőben is tudjunk dolgozni. Gépeink egyáltalán nem voltak, egyedül egy kis köszörű. Csak vésők és kalapácsok, és kis csákányok, amelyekben vídia-betét volt. Ezzel kezdtük megmunkálni ezt a kemény kőzetet. Nagyon nehéz munka volt, két évünk nyara ment rá, meg is erőltettem a csuklómat, amelyet aztán hosszú ideig kellett gyógyítani utána.”

Az összefoglalás csodája, ahogy egyszerre, együtt válik benne elevenné a fizikai fájdalom és a komoly ellenállást tanúsító szikla vonzása és csábítása.

Vésés, formálás előtt a kőbe álmodott motívum is változott. Eredetileg egyetlen alakot képzelt a kő síkjába az idősödő Szervátiusz Jenő. Megbetege-dése miatt terve átalakult. Apának és fiának együtt kellett döntenie arról, hogy a népéhez hűséges szépíró, az örök hazatérő Tamási Áron emlékművén mi legyen. „Újrakezdtük a tervezést, sokat kellett változtatni rajta, hogy ketten dolgozhassunk majd. A tervezésnél már gondoltunk arra, hogy ki-ki milyen részt vállal magára. Az eredeti terv szerint egyetlen ülő székely lett volna. Ezt változtattuk meg úgy, hogy Tamási műveinek alakjaival népesítjük be a sziklát.”

Az alakok nem idegenek az olvasóktól; ismerősként néznek vissza a rájuk tekintőkre. „Itt van az az Énekes madár serege: kéz a kézben a szerelmes Magdó és Móka, Bolha kutyájával Ábel, csodás változásaiban Jégtörő Mátyás és Tündöklő Jeromos. Súlyosan lépeget utánuk tüzet árverezni a megsiratott Boda Ferus.” ² Legjellegzetesebb közöttük a bal alsó sarokban meghúzódó Ábel, Tamásinak ez az örök hazavágyakozó, otthonosságot szomjazó, gyermeki önarcképe.

„Az író mikor megérezte, hogy éltében már nem térhet haza, hátrahagyta, hogy a két cserefa között akar megpihenni, kérését pedig sikerült is teljesíteni”, idézte föl a múltat Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME) elnöke az idei, 2022. május 29-i ünnepségen. Ünnepi beszédében Magyarország csíkszeredai konzulja, Dr. Lukács Bence Ákos kiemelte, hogy „a három testvérlélek találkozása rendkívüli, és képletes együttlétük több fontos üzenetet hordoz ma is számunkra. (…) tudatosan vállalták az erdélyi magyar művész sorsot, az erdélyi népi élet kifejezését. Abban a korszakban nagy feladat volt ez, különösen kisebbségi létben. Mindhárman felismerték, hogy az egyetemes kultúra szolgálatának lehetőségét, egyediségét a szülőföld sorsának vállalása adja” ³

1972-ben az ötvenedik évforduló táján az azóta szintén elköltözött íróutód, Sütő András idézte meg nagy elődjét, írásművészete egyik lelki rokonát. Felidézte, hogyan sétáltak kettesben a majdani emlékmű helyéig. „Még éltében vele jártam itt először; annak előtte nem ismertem Farkaslakát, legalábbis nem a valóságosat, hanem a költőit, az álombelit, amelynek sanyarú sorsából új mítoszként világlott föl a megmaradás etikája: pusztító erők szorításában az ábeli túlvészelés sikoly-kacagása (…)” Emlékező és emlékeztető írása címével utalt a műemlékre, metaforává ötvözve sziklát és Tamási írói szavainak üzenetét, mikor lírai megemlékezése fölé ezt a két szót írta: Tonnás hegyibeszéd. A mára közismertté vált emlékmű már annak idején, naponkénti alakulásában is impozáns, izgalmas látnivalónak bizonyult. Eleinte csak kőtömb volt. „A mélységbeli tömör kőzetek kilenctonnás darabja. Visszavágó, dühös természetével összetörte már a szobrász hagyományos vésőit.” ⁴

Szervátiusz Tibor két vésőmozdulat között arra lett figyelmes, hogy az arra utazók, akik megálltak a koppanásokat, a csengés hangját, a munkálkodást csöndben figyelni, egyre többen mondták tovább, mi készül Farkaslakán. „(…) hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe.” Így lett közkinccsé, a szó legszorosabb értelmében folklórrá a szobor.

Az utolsó vésősikkanás visszhangjával emlékezve az íróra és a két szobrászra; közülük a legfiatalabb összegzése a leghelytállóbb: „Úgy alakult az emlékmű, hogy nemcsak Tamásinak, de az egész székelységnek állítottunk emléket.” Ötven évvel ezelőtt, lelkükből fakadt, ma is álló kőballadát.

Lengyel Ferenc

Jegyzetek:

¹ Szervátiusz tibor visszaemlékezése: Ötven éve hunyt el Tamási Áron / Farkaslaka, Tamási Áron-emlékmű.
Háromszék, 2016. május 28., szombat, Sepsiszentgyörgy, világhálós
elérhetőség: https://www.3szek.ro/load/cikk/91923/farkaslaka-tamasi-aron-
emlekmu-otven-eve-hunyt-el-tamasi-aron

² Sütő András: Tonnás hegyibeszéd, világhálós elérhetőség: https://reader.dia.hu/document/Suto_Andras-Csipkerozsika_ebresztese-1112

³ Kettős évforduló Farkaslakán. Hargita Népe, 2022. május 29., Csíkszererda,
világhálós elérhetőség: https://hargitanepe.ro/kettos-evfordulo-farkaslakan/

4 Sütő András: Tonnás hegyibeszéd, uo.