S. Csoma János költő 80. születésnapjára

Csend-élet: pipacsok és százszorszépek 

A pék nem tudta, hogy Vincent van Gogh lépett be hozzá az üzletbe. Egy festményt szorongatott a hóna alatt. Mentségére szolgáljon a péknek, hogy maga van Gogh sem tudta, hogy egykor ő lesz majd a „van Gogh”. Maga is csak egy vöröshajú, szakállas férfit látott az ajtó ablaküvegében visszatükröződni mielőtt belépett a boltba. Egy fáradt és éhes férfi homályos képmását.

Mikor belépett a péküzletbe a kis csengő élesen megszólalt. Előbb nem is a pékre, de a polcokon sorakozó, illatozó árura esett a pillantása, csak azután nézett a pékre. A pék a belépő tekintetét viszonozta, de nem tetszett neki a férfi. Néhányszor látta már a faluban, hallott is róla valamit. Két messziről jött idegent emlegettek, akik együtt laknak, de ki nem állhatják egymást, akár ökölre is mennek olykor. A múltkor vér is folyt, de senki nem tudott semmi biztosat. Azt mondják róluk, párizsi festők. Szép kis éhenkórászok! Maradtak volna a nagyvárosban, kolduljanak csak ott a Szajna-parton vagy a Montmartre alatt, és hagyják békén a csendes falut, nincs szükség itt rájuk. Azt mondják, az egyik elutazott. Tessék, most a másik itt áll előtte, a boltban. Ez is jobban tenné, ha elmenne…

- „Pipacsok és százszorszépek” – ez a címe a festménynek, szólalt meg van Gogh, és letette a festményt a kenyerek közé a pultra. - Kérek egy kenyeret!

- Fél frank a kenyér, a cipó pedig tíz sou – hadarta a pék.

- Nincsen pénzem. Ezzel fizetek! - bökött kedvetlenül a festményre a vöröshajú.

- Nem kell! Mit csináljak a maga gyomjaival?

- Milyen gyomokkal? - kérdezte van Gogh, és érezte ahogy elzsibbad keze, lába.

- Hát a pipacsaival meg a százszorszépeivel? Van elég kerti virágunk a ház mögött, a feleségem minden nap új csokrot tesz a vázába. Azért mondom, hogy lássa, kivel van dolga. Mi aztán szeretjük a szépet!

- Akkor vegye el a festményt és adjon egy kenyeret.

- Tudja mit, nekem itt ne követelőzzön, de gyorsan hordja el magát! Ne házaljon mindenféle pingálmányokkal! Hogy meri ezeket a gyomokat ide hozni és letenni a kenyereim közé?

- Éhes vagyok! Adjon egy kenyeret! Egy cipót adjon legalább! Azt mondja, hogy maga szereti a szépet. Ez a kép szép…

- Maga megbolondult! - nyerített fel a pék. - De ha maga meg is bolondult, nekem szerencsére még megvan a józan eszem: felszólítom, ne nézzen hülyének! Ha kenyér kell, hát fizessen…

- Nincsen pénzem…

- Koldul és kéreget? Nem szégyelli magát?…

- Nem kéregetek, üzletet ajánlok: festményem adom kenyeréért cserébe. Valamit valamiért!

- Csakhogy nekem nem kell a maga festménye! Gyomok egy cserépvázában!

- Ha tudtam volna, hogy ennyire lenézi a pipacsokat és a százszorszépeket, mást hoztam volna - sóhajtotta a vöröshajú. - Mondja, szereti a napraforgókat?

- Mondja, maga csakugyan megőrült? Kinézek az ablakomon, és ott látom az ezer meg ezer napraforgót eredetiben, minek nekem róluk kép?! Legalább maga pingálta ezt a képet, vagy csak házal vele?

- Én festettem. Minden nap járom a mezőt…

- Hát járkáljon csak, csavarogjon nyugodtan tovább. Pingáljon míg felkopik az álla! Nem kell senkinek! Miért nem olyasmivel foglalkozik, amire az embereknek szüksége van? Legyen például suszter vagy hagymakereskedő, esetleg pincér vagy szakács, mit tudom én!

- Én tisztességes cserét ajánlok… éhes vagyok… - dadogta van Gogh.

- Fessen kenyeret magának aztán egye meg! De most aztán takarodjon, mégpedig gyorsan…

Van Gogh kilépett az üzletből. Csendesen betette maga mögött az ajtót. A kenyérre gondolt. Meg arra, hogyan lehet az, hogy valaki ennyire ne szeresse a pipacsokat, százszorszépeket? Az 1890 júniusában általa festett „Pipacsok és százszorszépek” című festményt 62 millió dollárért adták el a Sotheby’s aukciósházban, New Yorkban, 2014. november 4-én. Ennyi pénzért hány kenyeret adott volna a pék? Sok évvel halála után híres ember lett végül a vöröshajú, de ki emlékszik a pékre? Persze, mióta világ a világ, kenyéren él az ember…

Másréti Kató Zoltán