SZÁZ ÉVVEL TRIANON UTÁN

  Erdélyi arisztokrata család idős leszármazottja mondta nekem húsz éve. „Párizsban élek. Néha, ha rosszkedvem van, kimegyek Versaillesbe és lepisálom a Trianon-palotát!”. Igaz volt vagy sem, nem tudom, de emlékszem, akkor nagyon tetszett, amit a gróf úr mondott. Ma azt gondolom, a dolgokat tisztába kell tenni.

  Aki a múltat nem ismeri, az a jövőt nem érdemli – mondják. Részigazság. Ami biztos: a csak múltban élőknek nincs jövője! Az idő kerekét akarják visszaforgatni. Hiábavaló próbálkozás! Aki a jelen kihívásaira a történelemkönyvekben keresi a megoldást, rossz helyen keresi azt. Új helyzetekre ritkán illenek régi megoldások. A történelmi léptékű hibákból viszont tanulni kellene. Aki mer és akar. A történelem ismerete olyan, mint a bölcs tanács: mindig érdemes meghallgatni, de nem kell föltétlenül megfogadni.

  Mi, magyarok, különösen hajlamosak vagyunk a történelemben élni. Erősen történeti beállítottságú nép vagyunk. Az a szép, hogy ezeréves történelmünket büszkén viseljük, mint egy díszes mentét, vagy szent palástot. Kevésbé jó, hogy hajlamosak vagyunk többet nézni visszafelé, mint előre. Mintha minden, ami nagyszerű, fontos és igazán értékes számunkra, már mind mögöttünk lenne. Ne felejtsük: a jövő tele meglepetésekkel, buktatókkal és lehetőségekkel!

  Trianon. Száz éve szörnyű csapás ért bennünket. Túléltük! A veszteséget vérző szívvel, tisztességgel meggyászoltuk, eljött az ideje továbblépni! Ezt mondja a józan ész, az élettapasztalatunk és bármely lélekgyógyász. Sok politikus mást mond természetesen. Ők abból élnek – tisztelet azoknak, akik nem! - ha mi soha nem felejtünk. Pedig a visszahozhatatlan elfelejtésén, a továbblépésen kívül nincs más módja a gyógyulásnak, az új erőre kapásnak. Aki állandóan, percig sem felejtve, örökké gyászol, az saját magát sajnálja és sajnáltatja, nem az elveszettet siratja. Aki kultuszt épít a veszteségeiből, aki nem józan, bátor és tisztességes elemzéssel, hanem önfelmentő hamis mítoszok szüntelen hangoztatásával „keresi” a hibást és a választ a nagy csapásokra – az elveszett!

  Jövőbeli sorscsapások kivédése érdekében fontos lenne a felelősség kérdését felvetni. Mennyiben vagyunk mi felelősek mindazért, ami történt? Mennyire felelünk mi, magyarok, Trinonért? Ne szórjunk hamut a fejünkre, ne szaggassuk meg ruhánkat, szükségtelen, de merjünk szembenézni önmagunkkal. Persze, azt se higgyük, hogy mindenért mi lennénk okolhatók. Ha ilyen léptékű történelmi eseményekkel kapcsolatban egyáltalán szabad ilyet mondani, kijelenthetnénk, hogy mi, magyarok, az első világháborúban valóban rosszkor, rossz helyen voltunk. Nem volt erőnk a történelmi kényszerűség csapdájából időben és szerencsésen kikerülni. Ráfizettünk. De ne áltassuk magunkat, és az ártatlan áldozat szerepében se tetszelegjünk! Nem voltunk azok.

  Trianon az egyik legtragikusabb esemény a magyarság történelmében. Mint ilyen, mi valóban nem előidézői, pusztán szenvedő alanyai voltunk, vagyunk. Kis nemzetünk jövőjére való tekintettel, fontos tudatosítani viszont, hogy Trianon rossz irányba megtett, hosszú utazás tragikus végállomása. Trianon: folyamat.

  A nemzetiségek annak idején nem álltak mellénk a bajban? A lakosság nagy arányát – közel felét! - tették ki, tőlünk való elfordulásuk erőteljes csapást mért ránk. Miért csodálkozunk? Nem érezték magukat biztonságban államunkban. Valljuk be, megvolt rá az okuk. Bármelyik későbbi és, sajnos mai román, szlovák vagy ukrán politikus is írhatta volna a Lex Apponyit. A nemzetiségek ugyanúgy nem érezték magukat biztonságban a mi hajdani nagy országunkban, mint később – mind a mai napig! – a határon kívülre rekedt magyar kisebbségek sem érzik biztonságban magukat az utódállamokban. Van rá okuk bőven. A hatalom mindenkori birtokosai megtanulhatnák végre: erőszakkal lojális honpolgárokat nevelni nem lehet! A haza bölcse, Deák Ferenc egyik 1872-ben megtartott parlamenti beszédéből idézem: „… Ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket minden áron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat megkedveltessük. (…) Mind a két félnek tehát arra kell törekednie, hogy együtt és egymás mellett mennél jobb egyetértésben megéljünk.” (Rubicon.hu, Katus László: A lex Apponyi). Apponyi Albertéknek oda kellett volna figyelniük Deák Ferenc jó tanácsára. Nem így tettek.

  A nagyhatalmak gonosz összeesküvése becstelenül becsapott bennünket? Nem vettek minket komolyan: nem voltunk tényező sem a csatatéren, sem a diplomácia berkeiben. Sem erővel, sem ésszel nem sikerült felülkerekednünk, veszítettünk. Ha belátjuk végre ezt a nyilvánvaló tényt, akkor a következtetés egyszerű és több mint biztató: a jövőben több ésszel és több erővel, jobban odafigyelve, ellenfeleinket nem lenézve, megvetve és alábecsülve, de komolyan véve, barátainkat magunkhoz erősebben kötve, sokkal jobban, eredményesebben alakíthatjuk majd sorsunkat, mint eddig. Ki kell mozdulnunk ebbe a jövőbe mutató, nem önfelmentő, de felszabadító irányba, mert ha nem, megfojt minket az évszázada, unalomig ismételt magyarázat: annak ellenére, hogy mi voltunk a legjobbak, a legokosabbak és a legbecsületesebbek – veszítettünk. Veszítettünk, mert elárultak és becsaptak bennünket, ők: a hűtlen kisebbségeink, a javainkra mohó szomszéd népek valamint a közömbös és önző nagyhatalmak. Mindebben sok az igazság, természetesen, mégis, száz év után, itt az ideje komolyan szembenézni a valósággal. És jusson eszünkbe mindig Horváth István csodálatos verssora: „Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”

  Jusson eszünkbe, de ne azért, mert titkon azt reméljük, hátha csoda történik és segítségünkre jön majd egy hatalmas szövetséges és – kerül, amibe kerül – újrarajzolja, átszínezi térképünket. Ez nem újrakezdés lenne, hanem a régi elvetélt megoldás megismétlése. Pocsék a történelmi emlékezetünk, és tanulni, fejlődni is képtelenek vagyunk, ha elfelejtjük: ezt már végigcsináltuk – katasztrofális eredménnyel.

  Miért kellene az európai határok ide-oda tologatásának ősrégi és véres társasjátékára gondolni egyáltalán? Ember ne mérgelődj! Az igazi újrakezdés számunkra – és minden más nép számára is, mert mindannyian foglyai voltunk és valamelyest még vagyunk határainknak és korlátainknak – a legjobb megoldás, melyen már évtizedek óta dolgoznak Európa népei: egyáltalán ne legyenek határok. A kontinens népeit olyan fokú együttműködési rendszerbe kell szervezni, mely által a békéből mindig, mindenki több hasznot húzhat, mint a háborúból. Az Európai Unió eredendően békeprojekt. Mint ilyen – bármennyire is szidják, sőt el is utasítják egyesek – tagadhatatlanul nagyon eredményes, hiszen a mindig nyugtalan Balkánt leszámítva, soha nem tapasztalt béke uralkodik kontinensünkön. Nagy történelmi előrelépés ez! Van bőven mit fúrni-faragni, javítani és tökéletesíteni a rendszeren, de működik. Legyünk büszkék, mi magyarok, hogy résztvevői lehetünk ennek a munkának és haszonélvezői a munka gyümölcseinek! Vigyázzunk erre az értékes, de törékeny eredményre! Meg kell védenünk azt saját magunk démonaitól, de a külső veszélyektől is. Nem kétséges, amennyiben és amikor szükséges, a kontinens külső határait határozottan meg kell erősítenünk, védenünk!

  Trianon száz éves. Mi magyarok kis nép vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak a széthúzás fényűzését! Fogjunk össze! Tanuljunk másoktól, nem szégyen. Szomszédainktól is bőven van mit elsajátítanunk, hagyjuk már végre az alaptalan és terhes kultúrfölényeskedést! És ne tépjük föl folyton begyógyulni akaró sebeinket. Kössük el végre az önsanyargató emlékezés bomló szálait! Ne szalasszuk el történelmi esélyünk: Trianon kerek száz évével, az ezeréves Turáni-átok erejét megtörni!… És ne engedjük elrabolni Európát!

Kató Zoltán