Szerbek karácsonya Bécsben

Fényképész fiam szólt, mielőtt útnak erednénk, még vissza kell mennie terepszemlére. Így együtt indultunk el Lobau felé a Duna régi árterületének töltése mentén. Egyszeriben rejtélyes füstök szűrődtek a fák közül, majd szokatlan látványnak lehettünk tanúi. Többszáz méteren át nyársak sokasága sorakozott a gát mentén rajtuk rózsapirosra sült malacokkal. Körülöttük férfiak szorgoskodtak. Nem számoltam meg őket, de jó sokan csoportosultak egy-egy nyársaló csapat körül. Fiam előzőleg már személyesen is megismerkedett egyikükkel, akiről kiderült, Željko Pinićnek hívják és 28 éves. A színhelyen nem volt nehéz megállapítani, hogy csupa szerb nemzetiségű készülődött a harmadnap sorra kerülő szerb ortodox karácsonyra. Szigorú böjt mellett a malacsütés a férfiak dolga.

Január 6, Vízkereszt. Ugyanerre a napra esik az ő karácsonyuk, a bécsi adottságoknak megfelelően azonban előbb a malacsütést ejtik meg, hogy aztán az utána következő vasárnap együtt költhessék el otthonaikban a szent eledelt. (Amit az angolok pulykával, azt a szerbek sült malaccal művelik.)

Nem szervezett, de hagyományos keretek között ejtik meg a műveletet; egyik szól a másiknak, s így áll össze a malacsütő sokadalom. Szokatlan látvány, megérdemli a megörökítést képben és írásban, hiszen ki is gondol arra, hogy történetesen a 250-300.000-re becsült szerb nemzetiségű közösség ennyire elevenen nyilvánítja ki az osztráktól, bécsitől eltérő életmódját, nem rejtőzködőn, hanem minden arra járónak szemeláttára.

Željko nagyon rokonszenves mosolygós arcú, beszédes fiatalember. Készségesen válaszol a bennem feltolakodó kérdésekre. A fényképezés ellen sincs kifogása, de nem csak neki, hanem a többieknek sem. Nyelvtanilag helyesen beszéli a németet, legfeljebb a kiejtéséből érezhető ki valamiféle darabosság, feltételezhetően a hangsúlyos nyelvhelyesség miatt.

Ha nem csak fiatal, de anyanyelvi szinten beszél németül, kikívánkozik a feltételes rákérdezés: Ugye te itt születtél Bécsben? Így tegeződve, mivel itt – úgy látszik – mindenki tegeződik. Az igenlő válasz már csak azért is meglep, mert némi hetykeséggel teszi hozzá, ő harmadik generációs. Tulajdonképpen az egyik nagyanyja jött a múlt század hetvenes éveiben vendégmunkásként Ausztriába, de végül is visszatért Szerbiába. Fia viszont annyira beleszokott az osztrák életbe, hogy itt is maradt. Félig szerb, félig bolgár lányt vett feleségül, s ebből a házasságból származik Željko.

Még inkább meglep, amikor megtudom tőle, hogy hét éve őrmesteri rangban kiképzőként az osztrák hadseregnél szolgál, s arra készül, tovább képezze magát, hogy feljebb kerüljön a ranglétrán. Ennyi tarkaság hallatán újabb és újabb kérdések sokasodnak bennem, főként abban az irányban, hogy tulajdonképpen minek tartja magát? Multikulturális besorolást emleget, nem feledkezve meg arról, hogy számára mégiscsak két irányzat mérvadó. Nagyanyjára hivatkozik, aki eljött felesketésére, majd arra hívva fel a figyelmét az osztrák zászlóra mutatva: erre a zászlóra esküdtél fel. Annyi mindent köszönhetsz Ausztriának, hogy osztrákként szolgáld hűségesen. (Második találkozásunkkor egyenruhában jelent meg a szerkesztőségben Željko.)

Hogyan fér meg egymás mellett a szerb és az osztrák? Az egyik nem zárja ki a másikat. Bár az utóbbi időben évente csak kétszer-háromszor látogatta meg Požarevácot, ősei szülőföldjét, tudja, hogy ott vannak a gyökerei. Anyja erre sokszor felhívta figyelmét.

Mit is jelentenek a gyökerek olyan ember számára, aki Bécsben született, de a családban szerb nyelv járta, és csak az óvodától kezdve sajátította el a németet? Azóta ismeretségi köre, barátai is vegyes összetételűek. Soha nem járt szerb iskolába, mégis (részben önszorgalomból) megtanult cirillbetűsen írni és olvasni. Ugyancsak „magánúton” szerezte ismereteit a történelemből, különös hangsúllyal a törökkorra. Öntudattal vállalja szerb gyökereit. Megítélése szerint az itteni szerbek 98%-a hasonlóan gondolkodik. A gyermekek, különösen a fiúk szerb nevet kapnak, a lányoknál kissé más a kép, de az ő esetükben is inkább nemzetközi nevek járják, mintsem németek. Tudja és vallja a szerb ortodox egyház nélkülözhetetlen szerepét a nyelv és a hagyományápolás szempontjából is. Habár egyik szerb egyesületnek sem tagja, hangsúlyozza az egyesületek fontosságát.

Ragaszkodni kell a gyökerekhez. Minél kevesebb könyv, zene és hasonló van otthonodban, annál hamarabb adod fel szerb mivoltodat. Annak idején megragadta angoltanára kijelentése anyjának: gondoskodjanak arról, hogy ne felejtsen el szerbül a fiuk. Mégis fájt neki, amikor osztrák oldalról tudomására hozták: jegyezd meg, hogy te sohasem leszel hozzánk hasonló.

Orbán, szuper! – szökken ki belőle, amikor megtudja, hogy magyar vagyok. Nem győzi elismeréssel illetni politikáját, különösen a szerb-magyar együttműködést, főleg gazdasági téren. A szerbek szeretik a magyarokat, s Željkonak is az a kívánsága, hogy minél szorosabbra fűződjenek a szerb-magyar kapcsolatok.

-de-

Fotók: Deák Előd