Szlovákia három viharos évtizede 

Harminc évvel ezelőtt hullott szét Csehszlovákia és jött létre a mai Szlovák Köztársaság. Az elmúlt hetekben több szerkesztőség is megkeresett, értékelném röviden ezt a három évtizedet. Nem egyszerű feladat ez, mert különböző látószögekből eltérő képek rajzolódnak ki.

Ha nagyvonalúak vagyunk és engedünk Madách szavainak, a történet „szép a magasból, mint a templomének”. Több könyv is megjelent az évfordulóra, nem csupán szlovák szerzők tollából, s ők egyhangúan mondják, hogy a huszadik század a szlovákok számára a siker évszázada volt. A század elején sehol nem voltak, a század végén pedig, mint viszonylag dinamikus, független közép-európai kis ország jelennek meg. Ebből a szempontból, tehát a nemzeti emancipáció szemszögéből nézve ez tényleg sikertörténet.

Közelebbről nézve a folyamatokat már árnyaltabb a kép.

Először is, mint a folyamat résztvevője (frakcióvezető voltam akkor a szlovák parlamentben és mind a függetlenségi nyilatkozat, mind az alkotmány elfogadásakor mint a magyar vezérszónok) szeretném leszögezni, hogy Csehszlovákia széthullásában nem a szlovák nemzeti kiteljesedés megvalósítása volt a fő mozgató elem, hanem az, hogy Vladimír Mečiar és társai nem akarták, hogy a csehek beleszóljanak terveik megvalósításába. A nemzeti emancipáció kiteljesítése fontos fedőtörténet volt, de a lényeget legjobban 1998-ból visszanézve érthetjük meg: külpolitikailag teljes izolációba kerültek, belpolitikailag diktatúra elemeit is tartalmazó rendszert építettek ki (amelynek komoly eleme volt a cseh-, illetve a magyarellenesség), gazdaságilag a tönk szélére csúsztak, a szlovák korona hatalmas bukásokat produkált 1997 és 1999 között, az állami vagyonból pedig – amit lehetett – szétlopkodtak. Furcsa, szegény nyugdíjasokról derült ki, hogy fehér lovaknak használták őket az újgazdagok, akik ingyen jutottak nagy vagyonokhoz úgy, hogy a vastag sápot le kellett adniuk a kormányzó Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak. Ezek olyan mostohán bántak új vagyonukkal, hogy pl. azonnal leállították gyáraikban a termelést, eladták az összes raktárkészletet és a teljes felszerelést, a munkásokat elbocsátották, az épületekből még az ajtókat és ablakokat is kiszedték és eladták, majd az üres, kifosztott objektumokat és az alattuk lévő telkeket herdálták el. A közerkölcsök hihetetlen romlásáról tanúskodik az a valós történet is, hogy az ország akkori miniszterelnöke az állami titkosszolgálatot használta fel arra, hogy bosszút álljon politikai ellenfelén, a köztársasági elnökön úgy, hogy a fiát a szolgálat ügynökeivel elraboltatta és Hainburgba csempésztette.

Mi, akik akkor átéltük mindezt, hitetlenül csóváltuk a fejünket – s kapkodtuk a levegőt akkor is, amikor – mindezek ellenére – Vladimír Mečiar megnyerte az 1998-as parlamenti választást. Nem tudott azonban kormányt alakítani, így jöhetett létre Mikuláš Dzurinda első, 10 pártból álló kormánya, amelynek tagja lehettem, s amelynek fő célja a Mečiar utáni romok eltakarítása és az ország nyugati irányba való fordítása volt. Ez sikerült, így a Dzurinda-kormány ismételhetett 2002 és 2006 között, s ez a jobbközép irányultságú kormány akkor dinamikus pályára tudta állítani az országot. Magyar szempontból ekkor már komolyabban is tudtunk építkezni, a legnagyobb siker ebből az időszakból kétségkívül a komáromi, állami finanszírozású Selye Egyetem létrehozatala. A korrekt értékelők elismerik, hogy az 1998 és 2006 közötti konszolidáció nem történhetett volna meg az akkori magyar párt részvétele nélkül, én pedig hozzáteszem ehhez: Szlovákia máig adósa emiatt (is) a felvidéki magyaroknak.

2006-ban hihetetlen visszarendeződés következett be. Egy volt ifjúkommunista, Robert Fico került a miniszterelnöki székbe, aki a nacionalista Szlovák Nemzeti Párttal és Mečiar meggyöngült mozgalmával kötött koalíciót. Mi elkerülhetetlenül komoly konfliktusokba kerültünk ekkor a Malina Hedvig-ügy, a dunaszerdahelyi durva szurkolóverés és a további magyarellenes lépések miatt. Újabb hullámzások után a történet 2018-ban egy elfogadhatatlan újságíró-gyilkosságba torkollott, amely nagyon megrázta az ország lakosságát. Sokan sajnálattal állapítják meg, hogy 2016-tól ebbe a szerkezetbe betagolódott egy félig magyar politikai alakulat is, a pártszakadás után létrejött Most-Híd vegyespárt, amelytől emiatt 2020-ban elfordultak a támogatói. A nagy társadalmi felháborodás azt eredményezte, hogy a 2020-as választásokat teljesen amatőr politikai mozgalom, az Egyszerű Emberek nyerte meg, akiknek sem a kellő tudásuk, sem a szükséges tapasztalatuk nem volt meg ahhoz, hogy az országot irányítsák. Így a 2020-ban jelentős támogatottsággal bíró négypárti kormányuk mára tejesen felmorzsolódott, s az a kuriózumszámba menő helyzet állt elő, hogy napjainkban a miniszterelnök (és a kormány több tagja) parlamenten kívüli párt tagjai, miután kiléptek eredeti mozgalmukból, s új, parlamenten kívüli párt tagjaiként kívánnak a szeptemberben esedékes előrehozott parlamenti választáson indulni.

Annyi pozitívum viszont kétségkívül elmondandó a 2020-ban hatalomra került amatőr koalícióról, hogy hagyták dolgozni az igazságszolgáltatás embereit. Az országos főrendőr egy magyarul is kitűnően beszélő, magyar-szlovák vegyes családból származó volt kommandós, aki komolyan teszi a dolgát. Több korrupt nagyvállalkozót és volt politikust is jogerősen elítéltek már az elmúlt két évben, korrupciós érintettség miatt távoznia kellett posztjáról több rendőrnek, ügyésznek, bírónak és egy alkotmánybírónak(!) is, s legalább egy tucat bírósági ügy van jelenleg is folyamatban. A szeptemberi előrehozott választás mutatja majd meg, merre vezet a jövő útja ennek a jobb sorsra érdemes országnak.

Csáky Pál, Pozsony