Új, vagy régi orvostudományi diszciplína?

A post-covid hatása?

A koronavírus, mint világjárvány, azaz pandémia fokozottan az egészségügyre irányította a közvélemény figyelmét. Rámutatott arra a tényre, hogy a pandémia egészségügyi, kulturális, gazdasági és lélektani hatásainak feldolgozása nem lehet egyetlen tudományterület feladata. A covid által okozott lelk megrázkódtatással együtt járt az az új jelenség, amely szerint a
társadalom szinte eszköztelen bizonyos betegségek és az öregség, illetve a halál kezelésében. A post-covid idején, a hosszú távú mellékhatásokat még nem kellően ismerve a kérdés még inkább időszerű. Ezekre a problémákra keres az orvostudomány és társadalomtudományok, a bölcsészettel karöltve egy új, vagy a társadalomorvostan kiszélesítésével egy megújuló diszciplínát. Ezt az egyének és a társadalom szempontjából egyre fontosabb területet nevezték el kultúrorvostanként vagy orvosbölcsészetként, mely egy multidiszciplináris határterületet fog át. A telemedicin mellett, az orvos-beteg interperszonális kapcsolatának vizsgálata az ágy mindkét oldalán lévőknek egyre fontosabb lesz.

Kérdés: Miért alakul ki az emberek többségében félelem az orvosi és
egészségügyi dolgozóktól? Miként alakul át a testről szerzett tapasztalat az egészség vagy a betegség szemszögéből tekintve?
Egyáltalán mit értünk pontosan kultúrorvostan, illetve orvosbölcsészet alatt, és milyen gyökerei vannak? Nem csak a társadalomorvostan területének kibővítéséről van szó?

Ennek kutatásával foglalkozik Ureczkiy Eszter a Debrecen Egyetem
Bölcsészettudományi Karának adjunktusa, a Medical Humanities /
Kultúrorvostan oldal szerkesztője, valamint Imolya Patricia orvos, az Esetlapok – Kórháznovellák című kötet szerzője. Imolya Patricia önkéntes mentős tevékenységet folytatott egyetemi tanulmányai során, és kötetében az ezzel kapcsolatos élményeit osztotta meg az olvasókkal. Novelláiban szó esik többek között arról, hogy miként látják az orvosok a segítségre szoruló betegeket, vagy hogy néz ki pontosan egy covid- vagy általában egy sürgősségi osztály.
Megfordulva a térfélen kérdezem: Miért félnek az orvosok,
egészségügyi dolgozók a betegektől, a betegek hozzátartozóitól?
Miért stresszelnek a munkájuktól? Mikor mondanak igazat a betegség lefolyásáról, az elkerülhetetlen csonkitásról, vagy a bekövetkezett halálról?

Ez is egy létező és nem igazán vizsgált terület. Egyre több korházban, rendelőben történek atrocitások az ott dolgozó orvosok, nővérek kárára. A felzaklatott paciensek, hozzátartozók antipátiából, vagy elkeseredésükből egyre többször támadnak rá a rossz hírt hozó, közvetítő egészségügyi dolgozókra.
A kulturorvostant, mint diszciplínát a hetvenes években vezették be az amerikai egyetemek currikulumába azzal a céllal, hogy a leendő orvosoknak egy olyan pszichológiai, bölcsészettudományi hátteret adjanak hivatásukhoz, amely a betegekkel folytatott kommunikációban vagy a velük szemben tanúsított empátiában lehet segítségükre. Az angol egyetemeken a kilencvenes évektől találunk ilyen tematikájú kurzusokat, míg Magyarországon hosszú ideig elszigetelt kutatási terület maradt. Mára egyre több kurzus van Pécsett, a SOTE-n és Debrecenben is.

Ureczky Eszter, aki angol szakos bölcsészeknek és orvostanhallgatóknak is tart kurzusokat, azt képviseli, hogy előbbieknél a cél egyfajta kulturális megértés közvetítése, így olyan témákat vizsgálnak meg, mint a gondoskodás, a fogyatékkal élők helyzete vagy az eutanázia különböző formái. Az orvostanhallgatók esetében ezzel szemben arra törekszik, hogy olyan témákat érintsen, amelyek a betegekkel folytatott kommunikációban, a
gyakorlatban is hasznukra válhatnak. Az oktatásban és a továbbképzésben fontos, hogy a tudományág miként közelíti meg az egészség, az egészségmegőrzés vagy a mentális egészség fogalomköreit. Mindez azért lényeges, mert a világban a mai társadalom, kiemelten a magyar társadalom,
különösen az idősebb generációk fizikai és mentális egészsége rendkívül elhanyagolt, a hetvenes éveikben járók rendszeresen küzdenek depresszióval, de egyre gyakoribb a demencia is. Tény, hogy az Európai Uniós országok átlagához mérve, Magyarországon több évvel rövidebb a születéskor várható élettartam, illetve a nyugdíjban eltöltött egészséges évek száma. Ezekkel a problémákkal szemben az egészségügy, az oktatásügy, a családok többsége eszköztelen, és nem is igazán tud kommunikálni róluk.
Éppen ezért kulcsfontosságú a kérdéskörhöz kapcsolódó képzés, továbbképzés, illetve az orvosok, egészségügyi dolgozók olyan irányú kondicionálása, hogy empatikusabbak legyenek, ne váljanak érzéketlenné, illetve, hogy saját maguk és a betegeik irányában is meglegyen bennük a gondoskodási szándék.

Prof. Dr. Birtalan Iván