Választások Németországban

  A német szövetségi választás eredménye elsősorban Angela Merkel sokat kritizált eszmecseréjét és politikáját igazolja. Nem helytálló, hogy a 16 éven át kormányzó kancellár, mint a legnagyobb párt elnöke „balratolással” gyengítette a CDU-t. „Balra” az elmúlt másfél évtizedben önszántából a sok mindenben bővelkedő német társadalom tolódott – erről tanúskodik a választási eredmény – és Merkel a kormányzáshoz szükséges eredményeket legalábbis az utóbbi alkalmakkor nem is érte volna el, ha nem alkalmazkodott volna a fősodráshoz, illetve a korszellemhez. Hogy a CDU/CSU most mindössze 24,1 százalékot könyvelhet el, azon csak az döbbenhet meg, aki a német népet lényegében keresztény és konzervatív társadalomnak képzeli el. Pedig nem az! A legtöbb szavazatot a Szociáldemokrata Párt kapta: 25,7 százalékot. Ez Olaf Scholz kancellárjelöltjük sikere. Gondolja valaki, hogy az az egy millió korábbi CDU- és CSU-szavazó, aki most az SPD-hez átpártolt, a keresztény pártokhoz hű maradt volna, ha azok még olyanok lennének mint Helmut Kohl idejében? Aki pedig azt mondja, hogy a német nép valójában „konzervatívabb” vagy pedig „nemzetibb” mint ahogy Merkel idejében láthatóvá vált, az okuljon abból, hogy az AfD majd két és fél százalékot veszített, nem pedig nyert, miután négy éven keresztül a Bundestagban minden bemutatkozási lehetősége megvolt. Az eddig legnagyobb ellenzéki frakciót ehelyett leelőzték a nála jóval „balosabb” Zöldek és a Szabaddemokraták.

   A társadalom sokfélesége, ezervonatkozású sokszínűsége, az egyértelmű politikai gócpont hiánya, az értékrendszerek versenye és az előtte álló feladatok tárgyi, időbeli és pénzügyi méretei határozzák meg a pártpolitikai térképet. 25 százalék a csúcs, tíznéhány százalék a középmezőny – a kormányzáshoz legalább három, talán négy párt kell. Az alkotmány szerint a kancellár határozza meg a politika irányvonalát – de ki határozza meg a kancellár személyét és pártbeli hovatartozását? A monda szerint, mely nem az egész valóságot fedi, a legnagyobb párt adta eddig a kancellárt és ő választotta ki a szövetségesét. De ez soha sem volt teljesen igaz, most pedig aztán egyáltalán nem az. 

   A választás győztese a Szabad Demokraták Pártja elnöke, Christian Lindner. Ő most aratja le a négy évvel ezelőtti bakugrásának („jobb nem kormányozni, mint rosszul kormányozni”) gyümölcsét. Minden tárgyaló partnere tudja, hogy milyen hirtelen döntéstől kell óvakodnia. Lindnernek nem csak az az érdeke, hogy pártjával együtt kormányra kerüljön, hanem az is, hogy abban a kormányban ne harmadrangú félként szerepeljen. Ennek talán első feltétele, hogy a számok logikáját megbontsa. Ha Scholz lesz a kancellár, akkor sem ő, sem a pártja nem kell, hogy hálálkodjon Lindnernek azért, hogy hajlandó, mint legkisebb partner a szövetségbe belépni. Emellett Lindner ismeri pártja történelmét. Helmut Schmidt korában az FDP támogatta az erősebb CDU/CSU-val szemben az SPD kormányra jutását, de aztán a kancellárt a saját pártja támadta hátba – és a szabaddemokraták nem tudták már ezzel a kormányfővel saját politikai céljaikat követni. 

   Lindner számára hálásabb volna a vesztes Laschetet a kancellári székbe segíteni. Ehhez viszont a Zöldek hozzájárulása kell, akik látszólag jobban éreznék magukat az SPD-vel, mint a CDU/CSU-val. De a politika nem jóérzés kérdése, hanem a hatalomé. A Zöldek súlya is nőne a vezető párttal szemben, ha nem az első, hanem a második helyezettel kötnének koalíciót. Ők nem csak Laschettől követelhetnének sokat, hanem Lindnertől is. Persze felmerül a kérdés, hogy a CDU/CSU-nak mi haszna volna abból, hogy a Zöldek és az FDP egyszerre satuba fogják? A kancellárság, mely viszont inkább egy olasz miniszterelnök hatalmához hasonlítana, mint Kohléhoz. A második pont, hogy mint kormányzó párt inkább harcolni tud a keleti tartományokban erősödő AfD ellen, mint ha szövetségi szinten ellenzékben volna. Az SPD-nek és a Zöldeknek nem annyira lényeges az AfD leküzdése, mert nem tőlük vesz el számos választót. 

   Marad a CSU furfangja. Söder bajor miniszterelnöknek és pártfőnöknek nem volt fontos Laschet sikere, kezdettől fogva rivalitás élt benne, most pedig annak örül, hogy saját veszteségei ellenére a CSU része megnőtt a megcsorbult közös CDU/CSU-frakcióban. Lehet, hogy Söder még nem adta fel törekvését a kancellárságra, és még vala­milyen cselszövésen töri a fejét. De most megbosszulhatja magát, hogy ő egyetlen egy másik párttal sem épített ki bizalmas kapcsolatot, miközben Laschetnek pont ez szokott sikerülni, nem véletlenül, hanem kitartó igyekvéssel. A CDU elnök ezzel a korszerűbb politikus a sokpárti Németországban, és persze Európában meg a világban. És ellentétben Scholz-cal neki a siker esetében nem kell azzal számolnia, hogy a pártjának jobb vagy bal szárnya hátba támadja, miközben a puszta pártérdekek fölé helyezi a nemzeti érdekeket. Az SPD-ben ideológiával lehet karriert csinálni, ezért bármikor előfordulhat egy meglepetés – a koalíciós partnerek számára is –, amit a zöldek Schröder kancellár alatt is már elszenvedtek. 

   Mindez most még csak fontolgatás. De a kormányalakítás bár hetekig, azonban nem hónapokig fog tartani. A körülményes indulás nem győzné meg a választókat arról, hogy ezentúl minden gyorsabban, célszerűbben, egy szóval jobban fog menni.

Georg Paul Hefty