Vibók Ildi festményei

Egyszer, amikor családjával egy szertartáson vett részt egy templomban, megragadta figyelmét egy ott elhangzott mondat: "Bontakoztassuk ki tehetségünket, ne hagyjuk parlagon heverni."

A diplomás biológus Vibók Ildi ezt követően éjjel-nappal rajzolt, felfedezve a színeket. Mert azelőtt, már gyermekkorában is rengeteget rajzolt, de aztán elsikkadt ez az oldala. Csak fiatal anyaként, gyermekei mellett kezdett újra rajzolni; kezdetben grafittal vagy színes ceruzával, míg eljutott a pasztellkrétáig, akrilig. Csak úgy kedvtelésből, amiből szenvedély lett. 

Vele kapcsolatosan fel kell tenni a kérdést: hol kezdődik a művészet?

Rajzot nem tanult senkitől, s a technikát sem vette át általa ismert nagymesterektől. Mi hát akkor, ami eredeti, és mégis anynyira vonzó, mintha már ismerős lenne? Mindenekelőtt kiemelhető a gyermeki világ, nem csupán témáiban, hanem színeiben, vonalvezetésében is, mindamellett lágyságával, gömbölyded figuráival és színbőségük ellenére – bár élénk –, nagyon is kimérten, választékosan a gyermekmesék világából lép ki, utánozhatatlan nőiességgel. 

Ez Vibók Ildi eredetisége, édenkertinek mondható gazdagsága, amiben az absztraktba hajló ábrázolások portrészerűen jelenülnek meg. Képei az ártatlan naivitás gyönyörével hatnak, s a csak inkább sejthető vonalak mégis olyan keretet szabnak, amiken belül jól érzik magukat az ábrázoltak.

Nem meglepő, hogy a művésznő az utóbbi időben gyermekkönyvek írásában leli szenvedélyes örömét.